Kalasnyikov a piacon, gyógyszer a kabátujjban, pékség liszt nélkül – Karitászkalandok Kárpátalján

Gyógyítás Kárpátalján gyógyszerek nélkül

1998-ban gyógyszereket is vittünk Kárpátaljára – az összeset címkével ellátva. Előzetesen a munkácsi kórház főorvosa körbevitt minket az épületben, ami borzasztó látványt nyújtott: az emberek melegítőben feküdtek a puszta matracokon, amelyeken sem lepedő, sem párna nem volt, takarót pedig otthonról vittek be a betegeknek. A kórtermek mélyzöld, fényes, lemosható festékkel bevont falai sok helyen beáztak, omladoztak; a járólap a legtöbb helyen feltöredezett. „Így élünk” – mondta kényszeredetten mosolyogva a főorvos, de nem panaszkodott.

Amikor kijöttünk a kórtermekből, megkérdeztem, ha itt most netán rosszul lennék, mit tudna velem csinálni. Azt mondta: „Összekulcsolnám a kezem, és imádkoznék. Nincs egy steril spatulám, hogy megnézzem, fáj-e a torka, nincs használható vérnyomásmérőm, nincs egy működő fonendoszkópom, hogy meghallgassam a szívét.” Ezután nem kérdeztük meg, hogy Kárpátalján mire van szükség, így került – dr. Buda Botond által felcímkézve, kabátujjakba rejtve – a következő kamionba rengeteg gyógyszer, amit a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász gyűjtött. Nem lett volna szabad kivinni, de Buda doktor az összeset feliratozta, adagolást írt rá magyarul, napokig csinálta a karitászirodában. A gyógyszereket rossz állapotú kabátok ujjába rejtettük, amit beforgattunk a kabát belsejébe, hogy a vámos ne tudja „kitapogatni”. Ezeket a gyógyszeres kabátokat aztán zsákokba raktuk, s mivel egy korábbi gyűjtésünkkor rengeteg nyakkendőt kaptunk, ezekkel kötöttük be a kabátos zsákok száját. Ebből tudtuk, hogy a nyakkendős zsákokban van a gyógyszer, mivel más egyebet is vittünk azzal együtt. Mikor megérkeztünk Munkácsra, a II. Rákóczi Ferenc Iskolához, mondták, hogy menjek be az iskolába, majd az önkéntesek lerakják a kamiont. Mondtam, hogy nem, nekem fent kell lennem a kamionon, mert én tudom, hogy mibe mit pakoltunk.

Amikor a vámtiszt a kamion lepakolása után elment, szerettünk volna kezet mosni, ám meglepetésünkre egy alumínium teáskannát használhattunk ehhez: abból csöpögött a víz, azt tartotta vendéglátónk a kezünkre, de úgy, hogy abból a pár csepp vízből a virágok is kaphassanak. Akkor derült ki, hogy sajnos nincs vizük, egy nap háromszor engedik a vezetékrendszerre rá a vizet, de akkor is csak csöpög. A konyha összegyűjti, hogy el tudjanak mosogatni, vagy a takarítónő le tudja húzni a vécét. Nagyon be kellett osztani azt a pár csepp vizet, hogy mire használják fel, mivel az reggel, délben és este egy-egy órában „folyt” csak!

Ezután az irodában kibontottuk a nyakkendővel bekötött zsákokat a főorvos jelenlétében, kivettük a ronda, elhasznált kabátokat, amiknek az ujjába be voltak csavarva a gyógyszerek. Hatalmas halom gyűlt össze, a főorvos szemeiből pedig hullottak a könnyek, és azt mondta, ennyi gyógyszert ő még soha nem látott.

A munkácsi feketepiac, ahol a forint konvertibilis valutának számított

1994-ben a munkácsi futballstadionban működött a feketepiac, ahova útlevéllel lehetett bemenni, és a forint is konvertibilis valutának számított. Ezen a piacon egymás mellett voltak a plédeken a meseszép török perzsaszőnyegek, az orosz ikonok, a kalasnyikovok és az algopyrininjekciók. Gyógyszert is lehetett itt vásárolni, miközben a patikák üresek voltak, csak kötszer és néhány vitamin volt a készletükön.

Itt, a feketepiacon viszont dollárért vagy akár forintért elérhető volt minden. Fekete András győri karitászigazgatóval titokban felvettük ezt az árukavalkádot, mert mi sem akartuk elhinni, hogy ez létezik, haza akartuk hozni azt a mellbevágó élményt, hogy csodálatos műalkotások és pazar kézműves termékek mellett gépfegyvert és életmentő gyógyszereket kínáltak az árusok. Akinek nem volt pénze – konvertibilis valutája – arra, hogy bejusson ide, annak elérhetetlenek voltak az alapvető orvosságok.

Az egyik összegyűjti, a másik megépíti, a harmadik kiviszi

A karitász újraindítása óta eltelt harminc év során egyszer sem fordult elő olyan eset, hogy három ország segített egy negyediknek. Amikor 1998. november 17-én a Tisza elöntötte Kárpátalját, és megtörtént a tragédia, rá két napra a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász már segélyt vitt a bajbajutottaknak. A kárfelmérések során eljutottak Viskre is, ahol az ottani plébános megmutatta a település büszkeségét, egy teljesen új pékséget – kontrasztként, hogy nem minden romos, nem minden ment tönkre az árvíz következtében. A pékséget a német karitász építette, ám hiába „hivalkodott” modern technológiájával, patinás tisztaságával – kenyér nem sült benne. „Azért nem dolgozik a pékség, mert nincs miből dolgozni, nincsen lisztünk” – adta meg a választ a fenti állapotokra a pap. Így egyértelmű volt, hogy hazaérve rögtön gyűjtést szervezett a karitász.

„Kértem Győrvári Edith nénit, hívja fel az egyházmegye plébánosait és a karitászcsoportok munkatársait, hogy nem kenyeret, hanem lisztet kell vinnünk Kárpátaljára! – kezdte a történetet Tuczainé Régvári Marietta. – Felhívtuk Ugri Mihályt is, a grazi magyar katolikus közösség pasztorális tanácsának világi elnökét, aki a hírre Steeb-Zichy Magdolna grófnővel közösen szintén gyűjtést indított. Hamarosan örömmel hívott minket, hogy a felhívásra rengeteg pénzadomány gyűlt össze. Ezután felvettük a győri malommal a kapcsolatot, és a Szombathelyi Egyházmegyében, illetve Ugri Mihály felhívására Grazban gyűjtött pénzadományokból nagyon kedvező áron 50 kilogrammos zsákokban tudtunk lisztet vásárolni. A kiszállításhoz az ukrán követségen kiviteli papírokat kellett készíttetni, a fuvarozást pedig a Voleisped és a Frikus kamionjai vállalták díjmentesen. Egy nagy raktárba pakoltuk le a lisztet, ahonnan még aznap a viski pékségbe került. Amíg mi ezt követően elmentünk az árvíz okozta károkat megnézni Gyertyánligetre, Aknaszlatinára és Nevetlenfaluba, addigra délután a pékségben elindult a kenyérsütés. A nap végén pedig megkóstolhattuk azt a pékárut, ami abból a lisztből készült, amit a grazi magyarok vettek – abban a pékségben, amit a német karitász épített fel, és annak a logisztikának köszönhetően, amit a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász bonyolított le. Annyi liszt került ki a pénzadományokból, hogy a viski pékséget fél évig ebből működtették.

Forrás és fotó: Büki László/Szombathelyi Egyházmegyei Karitász

Magyar Kurír