Káldi Mária: De ki az a Mária?

De ki az a Mária?

Milyen jó idebent! Van rengeteg tér körülöttem, és teljesen tökéletes az élet. Itt van valami cső és legtöbbször azt küldik vele nekem, amit szeretek. Bár volt már párszor, hogy valami undorító dolgot akartak velem „megetetni”, de persze rögtön utána kiengeszteltek egy sokkal finomabb étellel.

Napról napra egyre növekszem. Hallom, amikor beszélnek hozzám, én válaszolok, de ők ezt nem hallják. Van egy ismerős hang, ami mindig, mindegyik beszélgetésben ott van. Egy lágy, női hang. Biztos ő az, aki küldi nekem az ételeket. Szerintem ő lehet az, aki hordoz.

Most már tényleg elég nagy vagyok, alig maradt egy kis helyem mozogni. A lábaimmal akarok mindig helyet csinálni magamnak, de az egyik nagyra sikerült rúgásnál a mami fájdalmas hangot hallatott, ezért többet nem akartam csinálni.

Sokszor hallom, amikor anyu nem nekem beszél, hanem valami Máriának. Azt szokta tőle kérni, hogy legyek én jól, és egészséges legyek. Sose hallottam, hogy válaszolt volna neki, de anya akkor is mindig folytatta. Mikor anyu vele beszél, én mindig megnyugszom.

Hallottam, amikor az Édenről mesélt a mami valakinek. Nekem nagyon tetszik ez a hely, biztosan ez az Éden. Ez, ahol vagyok, nagyon jó valami, meleg van meg minden jó, de kezd nagyon pici lenni a hely. Biztos, hogy van kint, ezen túl is élet, hisz ott van anyu, Mária és az a sok további ember, akivel anya szokott beszélgetni.

Eljött a nap, hogy végleg elhagyjam ezt a csodálatos helyet. Egész nap azon gondolkozok, hogy vajon milyen az élet odakint. Amikor izgulok, mindig sokat mozgolódok. Most is.

Azt is nagyon várom, hogy lássam a Máriát meg mamit, aki rengeteget imádkozott értem, és aki mindig azt akarta, ami nekem jó. Mikor eljött a pillanat, hogy kimehetek ebből a kis gubóból, valahogy meggondolom magam. Üvöltözök, hogy én nem akarok kimenni és rakjanak vissza, de nem foglalkoznak a kiabálásommal.

Egy csupa rongyba bugyolált, szemüveges fickót látok meg. Egy pillanatra elhallgatok, hogy jobban megnézzem, de biztos vagyok, benne, hogy ő nem a mami. Ezért aztán újra rákezdek. Másodszorra egy nőt látok meg, de most már nem ugrok be, mert nem is ő az anyu. Ez a nő elvisz valahova, most már azért sírok, mert tudom, hogy most anyától messze visznek. Valami ágyra tesz és mindenféle csiklandós, meg szúrós dolgot tesznek rám, meg tesznek velem, de gyorsan rájönnek, hogy teljesen egészséges vagyok. Tudom, hogy ezt kinek köszönhetem. Máriának. Akihez anyu mindig imádkozott, és én azt hittem, hogy nem válaszolt, de mégis. Az ő közbenjárásával lehetek makkegészséges. Aztán megint felkap egy nő, ő se a mami volt. Ő is elvisz valahova még messzebb. Mikor, viszont a kezébe adnak egy következő embernek, valahogy tudom, hogy ő nem a mami, de mégis szeretnem kell és érzem, hogy ő is szeret. Jobban megnézem és látom, hogy ő egy férfi. Vele majdnem olyan jól érzem magam, mint anyuval.

Aztán apa, hisz ő az apa, visszavisz oda, arra a helyre, ahol először láttam bármit is ebből a világból. Végre találkozhatok anyuval, aki a levegőben tartva gyönyörködik bennem. Nagyon jó a levegőben lenni! Anya ekkor a kezére fektet, és úgy ringat. Ekkor már én is megnézem őt jobban. Nagyon szép arca van. Hosszú haja után akarok nyúlni, nagyon puha, finom haja van, játszani szeretnék vele. Apáé sokkal rövidebb, az övével nem fogok tudni játszani.

Anya, most apával együtt újra imádkozni kezd Máriához. Most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki az a Mária. Látni szeretném. Nem értem, hogy miért imádkoznak megint. Miért imádkoznak, ha már megszülettem és jól vagyok? Aztán megértem. Most köszönik meg neki. Azt hiszem, ez a Mária nagyon önzetlen ember lehet, ha pont nekünk segített.

Először nagyon nem tetszett ez a világ. Persze apa és anya mindent megtesz értem, de minden olyan más. Aztán eszembe jut az a gonosz bácsi, aki odaadott a néninek, aki elvitt és levágta azt a csövet. Hogyan fogok én életben maradni? Mert azt tudom, hogy kell enni, ahhoz, hogy életben maradhassak. Hirtelen rájövök, hogy én igazából milyen éhes is vagyok. Nem akarom nagyon megijeszteni anyáékat, ezért először csak szipogok és egyre erősödően sírok. Anya gyorsan felfogja, hogy éhes vagyok, és már adja is a számba a táplálékforrást. Nagyon finom, amit adott, talán még jobb is, mint amíg anya pocijába voltam.

Kezdtem megszeretni az új otthonomat. Körülvesz a szeretet, mindenki babusgat.

Kis idő eltelt és anyáék hetente elmennek és engem a nagyinál hagynak. Egy ideig mindig üvöltöztem, mert inkább anyáékkal mentem volna oda, ahova ők is, de észrevettem, hogy a nagymami nem olyan gyors, mint apa és anya, és nem csinál mindent olyan könnyedén. Ezért inkább próbálom megkönnyíteni a nagyi dolgát. Szóval szép az élet, szebb nem is lehetne…

Aztán elkapok valami rémes betegséget és nagyon rosszul vagyok. Anya és apa minden nap imádkoznak több Szenthez, többek közt Máriához és Szent Sebestyénhez. Amikor a nagyinál vagyunk, a nagymami és a nagypapi is imádkoznak értem. Arról beszélgetnek, hogy elvigyenek-e a templomba vagy nem. Nem ismerem ezt a templom dolgot, de szerintem ez az a hely, ahova anyáék mennek, mikor engem itt, a mamánál hagynak, míg ők ott vannak. Még sírni is elfelejtek, mert nagyon figyelek, hogy elvisznek oda vagy sem. Azt hiszem, végül arra a döntésre jutottak, hogy következő héten elvisznek.

Ma megyek a templomba! Már nagyon várom. Kíváncsi vagyok, hogy milyen az a hely, ahova engem eddig nem vittek. Az izgatottságtól észre se veszem, hogy még mindig milyen rosszul vagyok. Azzal a gurulós, zajos járművel megyünk.

Ez a templom egy nagyon magas, csúcsos épület. Egy nagy, kétszárnyú ajtón bemegyünk és egy óriási terembe érkezünk. Szemben egy hosszúkás asztal áll, mögötte egy hosszú ruhás alak. Az oda vezető út mellett jobbról és ballról is sok padszerű valami van. Rengeteg ember van a templomban. Még soha nem láttam ennyi embert. Anyáékkal leülünk egy hátsó padba. Letesznek a padra, és ők pedig letérdelnek. Elkezdenek imádkozni, úgy, mint otthon, csak itt együtt a többiekkel. Az a férfi, aki az asztal mögött áll, sokat beszél és a sok ember a padokban mindig válaszol neki. Énekelnek is. Én valamiért meg se szólalok. Valamiért úgy érzem, így a helyes. Olyan szép az egész! Végigvárjuk, amíg vége lesz. Apa felkap és elindulunk előre, oda, ahol a pap van. Valami isteni szép fény kering körülette.

A pap rám mosolyog, de miután a szüleimre néz, rögtön elkomorul a tekintete. Ekkor újra megérzem, hogy milyen rosszul vagyok. Nagyon komolyan beszél anyáékkal, de aztán hozzám fordul, a kezét a homlokomra teszi. Becsukja a szemét. Látom, hogy tátog, de nem ad ki hangot. Biztosan imádkozik. Elönt a nyugalom. Aztán kinyitja a szemét, rám néz és biztatóan mosolyog. Anyáék megrázzák a kezét, hálálkodnak neki.

Pár nap eltelt, és már sokkal jobban vagyok. Anya sír, én nem értem. Miért sír, ha jól vagyok? Apa az ölébe ültet, összefogja úgy a kezemet, mint ahogy ők szokták tartani, amikor imádkoznak, és hangosan, együtt imádkozunk Máriához, meg valami Jézushoz is, őt még nem ismerem. Ővele is szívesen megismerkedek.

Ma megint elmegyünk a templomba és apáék megköszönik az atyának minden imáját. Rám néz az atya és látja a szememben az örömöt. Mosolyogva azt mondja a szüleimnek, hogy hetente mikor jönnek a misére, hozzanak magukkal. Meg azt is mondja, hogy én is örülnék. Na, végre valaki megérti, amit mondok!

Biztos vagyok benne, hogyha majd felnövök, majd én is imádkozok Máriához, Jézushoz és sok másik Szenthez, ha bármi történik apáékkal. Mindig megyek misére anyáékkal és sokat imádkozok majd.

Már én is ismerem Máriát, tudom, hogy jó. Én is szoktam vele beszélgetni, és tényleg válaszol. Sok mindenen átsegít, és többször küld minket ahhoz a pap bácsihoz, hogy rajta keresztül segítsen nekünk.

* * *

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír