Kapcsolatban az Úrral, lelki sebeink gyógyítójával – A Szent Mónika-közösség országos találkozója

Az ország közel száz településéről több mint ötszázan jöttek el édesanyák, nagymamák – s néhányukkal férjük vagy gyermekük is – a Szent Mónika-közösségek budapesti találkozójára.

A nap rózsafüzér imádsággal kezdődött, majd a jelenlévők a keresztény édesanyák litániáját imádkozták Szent Mónika közbenjárásáért. 

A következőkben a rendezvény házigazda-plébánosa, Horváth Zoltán protonotárius kanonok, esperes köszöntötte a találkozó résztvevőit, majd bemutatta az Avilai Szent Teréz-templomot, rövid várostörténeti kitekintéssel.

Kiemelte az 1777. évi alapítástól kezdődő, világháborúkon átívelő, a vészkorszakban az embermentésről szóló történet jelentősebb epizódjait, valamint a templombelső különleges értékeit (köztük a Pollack Mihály által tervezett oltárokat, azok teológiáját, az egykor a Pesti Vigadó elődjének bálterméből 1849-ben kimentett csillárt, s a magyar szentek nagy méretű ikonjait, amelyek eredetileg a budai Várban található Szent István-terembe készültek).

Horváth Zoltán örömmel számolt be arról, hogy plébánián gyümölcsőző hitélet zajlik – jelenleg 43 közösség működik.

A templom- és plébániabemutató után az imanap Madocsai Bea Táncsics Mihály-díjas újságíró tanúságtételével folytatódott. Madocsai Bea több mint huszonöt éve tart lelkigyakorlatokat elváltak számára az Emmanuel közösség AVE-szolgálatának (www.avelap.hu) keretében.

Tanúságtételében elmondta: már háromgyermekes édesanya volt, amikor a férje egy másik nő miatt elhagyta őt és a családot. Külföldön éltek. Távol a hazájától, huszonkilenc évesen Bea azt érezte, az élete tönkrement, minden álma, reménye semmivé lett.

„Hívő családban nőttem fel, otthon és a Regnum Marianum közösségben is azt tanultam, hogy vannak nehézségek, szenvedések az életben, amire számíthatunk, amire előre készülhetünk, amit el kell fogadnunk; az élet velejárója az, hogy a gyermekeink kirepülnek, hogy a párunkkal össze kell csiszolódnunk, hogy megöregszünk. De meg kellett tapasztalnom, hogy van olyan fájdalom, veszteség, amire nem lehet felkészülni. Mások számára ez lehet egy korán érkező betegség, egy csecsemő halála… Számomra ez a fájdalom, veszteség az volt, hogy elhagyott a férjem” – mondta Madocsi Bea, majd arról beszélt, hogy „az örvény fenekén” azt érezte: Isten arra hívja, hogy bízzon benne. Mint mondta: „Nagy próbatétel előtt állt a hitem.”

A mélységes kilátástalanságból kivezető úton jó segítőknek bizonyultak azok, akik gondoskodtak róla (akár anyagilag, vagy éppen úgy, hogy felajánlották, a három közül valamelyik gyerek szülői értekezletére elmennek, s jegyzetelnek), akik imádkoztak érte, akik bíztak benne, akik segítették őt kilépni a bezártságból, s akik „csak” jelen voltak a számára. Nővére például egy alkalommal hosszabb időre átment hozzá, hogy meghallgassa őt: nem adott tanácsokat, csupán elviselte, ha a húga panaszkodik, ha kifejezi a dühét, bevallja félelmeit, önpusztító gondolatait, s azt is, ha nem akar mondani semmit, hallgat.

Tanúságtételében arról is beszélt, hogy mások segítsége mellett bizonyos lépéseket neki kellett megtennie, hogy visszanyerje a lelki békéjét. Szembe kellett néznie sebzettségével: szavakba kellett öntenie, és Isten – valamint az érte imádkozó testvérek – előtt beszélnie kellett minderről. Szakember – pszichológus – segítségét is igénybe kellett vennie, s ezt a hasonlóan súlyos életnehézségekben lévő hívő embereknek is ajánlja; akkor is, ha elsőre idegenkednek ettől.

„A legnehezebb lépés pedig a megbocsátás volt – folytatta. – Megbocsátás önmagamnak (hiszen még a szűnni nem akaró szomorúságom miatt is bűntudatot éreztem), megbocsátás az értetlen, vagy ítélkező emberenek a környezetemben, a harmadiknak, aki miatt felbomlott a házasságom, és bizony ki kellett mondanom Isten iráni haragomat is, meg kellett bocsátanom neki is. Muszáj volt megtennem, hogy béke lehessen a szívemben, és különben is, vagyok vele annyira jóban...” – mondta.

„A megbocsátás irritálja az igazságérzetünket, de az őszinte belátás azt is megmutatja, hogy mely ponton kell még gyógyulnunk – fejtette ki Bea. – E lépések nélkül az életem továbbra is a sérelmeim körül forogna.

Tisztázni kell, hogy mi, vagy ki áll az életem középpontjában.”

A megbocsátásban, az irgalmasság útján sokat segített számára az, amit Jézus mondott Szent Fausztina nővérnek: „mielőtt eljövök, mint igazságos bíró, szélesre tárom irgalmam kapuját.

Aki nem akar az irgalmam kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia” (Napló 1146.).

Arról is tanúságot tett, hogy a megbocsátás nehéz: „tudatos lemondás arról, hogy én legyek a másik bírája. A Miatyánk latin szövegében így szerepel: „engedd el a tartozásunkat, ahogy mi is elengedjük mások tartozását”. Ezt a szemlélet segíthet a megbocsátásban is.

Madocsai Bea tanúságtétele végén azt is megvallotta, hogy

számára a legfontosabb a hálaadó, a dicsőítő ima. „Fölemel Istenhez, aki a tenyerébe véste a nevemet, aki életét adta, halálosan szeret és mindent megtesz értem.”

Elhangzott, hogy az Emmanuel közösség idén novemberben a válási árvákká lett unokáikért aggódó nagyszülőknek szervez imanapot.

A tanúságtétel után következett a Szent Mónika-közösség hálaadó szentmiséje, amelyet Marton Zsolt váci megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke mutatott be, a jelen lévő papság koncelebrálásával.

A szentmisét a Mária Rádió élőben közvetítette.

Marton Zsolt püspököt Horváth Zoltán plébános és a Szent Mónika-közösség képviselője is köszöntötte abból az alkalomból, hogy napra pontosan öt esztendővel azelőtt szentelték püspökké.

A főpásztor homíliájában többek között az édesanyjához, valamint apai és anyai nagymamájához fűződő kapcsolatáról beszélt. Felidézte gyermek- és kamaszkori emlékeit, az anyai–nagymamai közvetítést, lelkivezetést a hite fejlődésének útján.

Ahogy a teológiában „a létre vonatkozóan azt tanultuk, hogy azt nem lehet definiálni, éppen úgy az édesanyámról sem tudnám kimerítő teljességgel megfogalmazni, elmondani hogy mit jelent számomra” – fogalmazott Marton Zsolt. Egyúttal

köszönetét fejezte ki elsősorban a saját édesanyjának, de minden édesanyának és nagymamának is a szolgáló szeretetért.

„Pótolhatatlanok vagytok a családotok életében” – mondta a váci megyéspüspök. Többször is idézte Ferenc pápát, aki bevezette a nagyszülők és idősek világnapját, s aki első üzenetében azt írta az idősek hivatásáról, hogy a feladatuk:

őrizni a gyökereket, átadni a hitet a fiataloknak, és gondot viselni a kicsinyekre”.

A főpásztor bátorította a jelenlévőket:

nem tökéletes, hanem jó édesanyának kell lenni.

Ez azt jelenti, hogy el is kell tudni engedni a gyerekeket, hogy – a Szentatyával szólva – „felfedezhessék hivatásukat, és elfogadják a küldetésüket, amit Isten tervezett a számukra”.

Megköszönte a Szent Mónika közösség tagjainak, hogy imádkoznak a gyermekeikért, s kérte, hogy tanítsák is meg őket imádkozni, szánjanak időt a fiatalokra, beszélgessenek velük, hallgassák meg őket.

Marton Zsolt püspök beszéde végén külön köszönetet mondott azoknak, akik nevelőanyaként szeretik-szolgálják a lányukat, hogy jó édesanyákká válhassanak.

A szentmise után ebéd következett, majd Kürtösi Krisztián paksi plébános, a Szent Mónika-közösség lelkivezetője elmékedésével és szentségimádással folytatódott az imanap.

Kürtösi Krisztián beszédében kiemelte: Szent János Pál pápa, majd XVI. Benedek méltó utódaként Ferenc pápa is nagy hangsúlyt fektet az imádságra, és ékes példája ennek, hogy a szentévre készülve idén januárban meghirdette az imádság évét.

„A Katolikus Egyház Katekizmusa felhívja a figyelmünket arra, hogy az ima a lélek felemelkedése Istenhez” – tette hozzá Kürtösi Krisztián. Hangsúlyozta:

nem az Úrnak van szüksége az imádságainkra, hanem nekünk, sebeket, kereszteket hordozó embereknek, akik sokszor elfáradunk és beporosodik az Istennel való kapcsolatunk ajtaja.

Pedig éppen Isten az, aki a sebzettségünket gyógyítani tudja, betölt a szeretetével, erőt ad, hogy tovább tudjunk lépni – tehát nem a saját erőnkből, hanem az ő kegyelméből.

Sajnos az imádság évében is hajlamosak vagyunk elhanyagolni személyes istenkapcsolatunkat; beporosodik a szívünk, zaj van körülöttünk és bennünk – mondta a Szent Mónika-közösség lelkivezetője. – Mintha sűrű köd lepné be az emberiséget, elfelejtünk elmélyülni, elcsendesedni, Istenre figyelni. 

A Szent Mónika-közösség éppen az imádságon alapul. Itt megtanulhatjuk, hogy „ha tudunk Istenre figyelni, akkor tudunk egymásra is figyelni. Ezért

elsősorban Istennel kell közösségben lennünk”.

A szentségimádás és a szentségi áldás után bejelentették, hogy a Szent Mónika-közösségek következő országos találkozóját 2025. augusztus 23-án rendezik meg Budapesten, a gazdagréti Szent Angyalok-templomban. Ott tartják a hálaadó szentmisét is, melynek főcelebránsa Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök lesz.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurir