Kapcsolódni vágyó és megnyíló szívvel – Gájer László emlékezése az egy éve elhunyt Ferenc pápára

Előre elnézést kérek azért, mert Ferenc pápa elhunyta után egy évvel nem valami könnyen olvasható elemzést adok majd e tizenkét éves pápaság eseményeiről, hanem

arra hívom az Olvasót, hogy tartson velem egy gondolkodásmód felfejtésének útján.

Egy objektív, a pozitívumokat és az esetleges nehézségeket áttekintő értékelésre sem vállalkozom, megtették ezt sokan – többek között Christoph Schönborn, Ralph Martin vagy Robert Barron – ezen az első évfordulón. Ferenc pápa javaslatai egészen mélyen kísérnek bennünket az élet és az emberi személy megértésének, vagy talán sokkal inkább érzékelésének és befogadásának útján.

Ő maga úgy akart tanítani, hogy közben élni és találkozni szeretett volna. Örökségének befogadásához a szív ilyen, kapcsolódni vágyó, megnyíló dinamikáját kell feltárnunk,

ezért a következőkben tanításának ezt a rétegét fogom elemezni.

Sokakat, köztük engem is meglepett, amikor a perifériák pápája – aki alig látogatott meg pápai útjain fényes európai városokat, aki figyelmünket a globális egyház, illetve a déli félteke irányába fordította, és aki ezzel a hozzáállásával egy-egy egészen újszerű kontextuális teológiát is megtanított a nagyegyháznak –

utolsó, 2025 októberében megjelent Dilexit nos kezdetű körlevelében a szívről elmélkedett.

A szív, mint biblikus, teológiai és lelkiségi motívum első olvasatra egészen más iránynak tűnt, mint a Laudato si’ vagy éppen a Fratelli tutti erősen társadalmi tanításhoz kötődő felvetései. Úgy tűnt, mintha a pápa valamilyen spirituális témával szerette volna lezárni tanítását – a szöveg megjelenése idején már nagyon beteg volt – és ehhez, rá jellemző módon, kissé merészen a népi jámborság területéről választotta Jézus Szíve tiszteletének témáját. A népi vallásossághoz való kötődése eddig is ismert volt – erről sokat beszél a Remény című, ugyancsak röviddel a halála előtt, váratlanul megjelenő önéletrajzi kötetében –, a szövegről mélyebben elmélkedve azonban arra döbbenhettünk rá, hogy itt

nem valamilyen partikuláris lelkiségi témáról, hanem egész pápai tanítása széles horizonton történő eleven összefoglalásáról van szó.

Ez a szöveg szerves és bravúros záróköve a teljes üzenetnek, beleértve a szegények evangéliumát, a periféria és a nép teológiáját, a teremtés védelme, vagy a szegények, a menekültek és a kitaszítottak védelmében kifejtett egész üzenetösszefüggést, illetve a testvériség, a béke és a párbeszéd előmozdítása érdekében kifejtett tanítást.

Jóllehet, a Dilexit nos a biblikus antropológia és a történeti Jézus Szíve-tisztelet hagyományának szempontjából is összetett elemzését adta a szív fogalmának, a körlevélben Ferenc pápa leginkább egyszerűen csak rá akart mutatni arra, hogy a szív – és eminens értelemben Jézus Szívének – működése a kilépésben, a találkozásban és a tettekben, tapintható ki. Az argentin pápát mindig is intuitív és ebben az összefüggésben a spontán prófétai tettek pápájának tartottam. Ez a habitus egy kiindulást, egy értelmezési lehetőséget is kínál az egész életmű elhelyezéséhez. A pápa annak – elmélyülést igénylő – elfogadására akarta irányítani a figyelmünket, hogy a személyesség leginkább esemény, amely történik, és annak dinamikáját e szabad működést elfogadva, és csak az után tehetjük racionális elemzések és mérlegelések tárgyává. A személyesség, melynek kiindulópontja a szív, akkor lép be, amikor van másik. Az én a másikkal (te) szemben állva, vele beszélgetve, a cselekvésben és a felé való megnyílásban mutatkozik énnek, mert ahogy Ferenc pápa fogalmaz, „a barátság elfogadása a szívünkön múlik” (Dilexit nos 25). Ezt pedig elsősorban megélnünk kell, (és csak aztán, annak következtében lehet megértenünk,) gyakran beleérezve és prófétai módon engedve az élet és a találkozás szabadságának, a valóság e szívben felfakadó, intuitíve megsejthető dinamikájának.

Nagy örömömre szolgált, hogy bábáskodhattam Andrea Riccardi Perifériák című könyvének magyar nyelvű kiadásánál (Vigilia, 2023), ugyanis a szerző által jól ismert Ferenc pápa kulcskifejezése volt a periféria. A téma megértése nemcsak a pápa tanításának befogadásához elengedhetetlen, de egyáltalán napjaink katolikus valóságának értelmezéséhez is. A periféria nem elsősorban szociológiai kategória. Nem csak a külvárosokban, a szegénynegyedekben, a nyomortelepeken vagy a banlieue-kben kibontakozó valóság. (Jóllehet, ezekben a terekben annak tapasztata néha egészen erőteljes.)

A periféria az extázis, vagyis a kilépés, a másik felé való elmozdulás helye. A perem, ahol az enyém véget ér, és kezdődik valami más.

Annak a találkozásban elkezdődő párbeszédnek a helye, amelyben a másikkal sokrétű kapcsolatokat alakíthatunk ki, hogy mélyebben megértsük, vagy inkább el/befogadjuk őt. Itt nem marad más lehetőséged, minthogy legalább mérlegeld annak kockázatát, hogy ki kell lépned a megszokottból, a tiédből.

A periféria ilyen összefüggésben a szív helye, a szív lehetősége.

Ferenc pápa azért irányította a harmadik évezred egyházának figyelmét a perifériákra – ahogy erre megválasztása előtt Bergoglio bíboros konklávén mondott (program)beszéde is rámutatott, amikor így fogalmazott: „az Egyház arra kapott meghívást, hogy kilépjen önmagából és elmenjen a perifériákra” – mert a szív útjai az utcákra, a terekre, az események közé, a történelem zajló és eleven valóságába vezetnek bennünket, ott dobog ugyanis a hús-vér emberek szíve. A kapcsolódás a konkrét valóságban, találkozva jöhet létre, nem a tökéletes szeretetről szóló ideális, papírra vetett elméletek olvasásakor. A szíved a találkozásban lép mozgásba, a periféria témája tehát a szív témájához kapcsolódik. Ez azonban széles horizontra emeli, Jézus értünk dobbanó Szívéhez vezeti ezt az egész vizsgálódást. A szívről szóló enciklika (amelyhez szorosan kapcsolódik az íróasztalán hátrahagyott Dilexi te, a végül XIV. Leó által kiadott „négykezes” buzdítás is) egészen jézusi kontextusba helyezte a pápa összes témáját, amely manőver elhelyezését az életmű végén hallatlanul virtuóznak tartom.

A nép, amely ugyancsak kulcsfogalom Ferenc kifejezéskészletében, a perifériához hasonló fogalom. Ez sem annyira szociológiai kategória. Ahogy Ferenc pápa erről a Reményben ír: „A nép nem egy logikai kategória. És még csak nem is misztikus kategória, mert ilyen értelemben mindennek, amit az emberek tesznek vagy mondanak, feltétlenül jónak és helyesnek kellene lennie, ami egyfajta angyali kategória. Nem. A nép mitikus, történeti kategória. A nép folyamatában, valamely közös cél vagy terv iránt elkötelezetten alakul. A történelem az egymást követő nemzedékek lassú folyamata során épül fel” (234. o). Először kevéssé értettem, hogy az önéletrajzban Ferenc pápa miért említ annyi konkrét embert, és miért ír néha hosszú bekezdéseket olyan jelentéktelennek látszó témákról, mint a bélyeggyűjtés vagy a tangó stb. De aztán az egyik ilyen bekezdésnél, amely a fociról, mint a csapatjátékról szólt, néhai lelkiatyám, Philip Crossey jutott eszembe, aki időnként beszélt nekem arról, hogy a foci a barátság helye, és ez a személyes asszociáció vezetett el Ferenc pápa e bekezdéseinek megértésére is. Kezdett világossá válni, hogy ezek a témák éppen a nép, az emberek mindennapi életét mutatják meg. Az eleven életet, a találkozásban, ahhoz hasonlóan, ahogy a népi vallásosság gyakorlatai is az eleven tapasztalatból fakadnak.

A nép nem a tökéletesség toposza, hanem az eleven élet összefüggése.

És ebben a pillanatban megint csak ugyanoda érkeztem: a történelmi, konkrét valóságban éledni kezd a szív, kilép a másik felé, mert minden emberi szív a megnyílásban válik elevenné, és ennek végső oka és eredete az, hogy Isten maga is extázis, vagyis szentháromságos kapcsolódás és kilépés.

Lassan értettem csak meg, hogy a Dilexit nos nem valamilyen jámbor zárókő, mert az életmű végén úgymond illett valami vallásos témát elhelyezni. Ferenc ilyen elvárásoknak sosem akart volna megfelelni. Annál ő megszelidíthetetlenebb volt.  (Mert igen, zabolátlan volt, időnként.) Többször mondtam korábban, mennyire vágyom rá, hogy Ferenc pápa zárásként az imáról írjon – nem így tett. De ez a szöveg minden más témánál szervesebben foglalja össze az ő témaválasztásait. A lezáráshoz a szív filozófiájára volt szükség.

Ahogy a nép, úgy a szív sem hiánytalan, nem szent kategória. A szív az ember középpontja, amelyben a gyűlölet, a közömbösség vagy az önzés is uralkodhat. A megnyíló szív azonban egyre inkább helyet ad a szeretetnek. A szeretet a megnyílásban, ebben az extázisban történik meg.

A szív összefüggéséből szemlélve a misszió is a szeretet kérdése. Mert amikor megszólítom és meghívom az életre, akkor érdekel a másik sorsa, és a szeretett Jézusról úgy beszélek neki, hogy ő is megszeresse (Dilexit nos 210). Minden törődés és figyelem, amit a perifériákon (szegények, menekültek, vándorlók, kitaszítottak, idősek, magányosak, rabok vagy betegek között) gyakorlunk e szeretet eleven történése. Ferenc pápa provokatívan hívogató örökséget hagyott hátra: „Valamiképpen misszionáriusnak kell lenned, mint Jézus apostolainak és az első tanítványoknak, akik útnak indultak, hogy hirdessék Isten szeretetét… Ha mersz belevágni, ő megvilágosít. Ő kísér majd, és megerősít! Felbecsülhetetlen értékű élményben lesz részed, mely sok jót tesz neked. Nem számít, látsz-e eredményeket!” (Dilexit nos 216.)

Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila

Magyar Kurír