Kármelita lelkiség a világban – Muraközy Nóra és Kovács Emese a Café Francescóban

A Magyar Kurír Új Ember kiadványok sorozatában jelent meg még tavasszal a Gyermek Jézusról nevezett Boldog Marie-Eugène OCD Akiben a Szeretet Lelke lakást vett című kötete. Az apostolság és a keresztény élet missziós dimenziója alcímet viselő könyv 1950 és 1959 között a Notre-Dame de Vie kármelita világi intézményben tartott lelkigyakorlatok néhány előadását tartalmazza. A kötetet Muraközy Nóra fordította.

A beszélgetés moderátora Gál Petra Júlia volt.

Muraközy Nóra és Kovács Emese először arról beszélt, hogyan találtak rá a Notre-Dame de Vie kármelita világi intézményre.

Muraközy Nóra Franciaországban volt egy szerzetesközösségben ideiglenes fogadalmas nővér, de családi okok miatt haza kellett költöznie. Nagy hatással volt rá a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció egyik mondata: „Minden megkeresztelt ember az életszentségre kapott meghívást.” Az is megfogta, amikor arról hallott, hogy „azért lehet béke még a világban, mert vannak olyan emberek, akik imádkoznak érte”.

Kovács Emesét az útját keresve megragadta annak a kijelentésnek az igazsága, hogy „ha Isten a tiéd, semmire nincs szükséged, mert Isten egyedül elég”.

A Notre-Dame de Vie egy Mária-kegyhely, ahol már évszázadok óta éltek szerzetesek, de a francia forradalom során elüldözték őket. Később a kármelita Marie-Eugène atyát néhány fiatal azzal kereste meg, hogy a kármelita lelkiséget követve szeretnének élni, de nem szerzetesként. Amikor erre már egyházjogilag is lehetőség volt, létrejött a Notre-Dame de Vie világi intézmény.

A közösség tagjai megszentelt életet élnek, de laikusként. A tisztaságra, a szegénységre és az engedelmességre is fogadalmat tesznek.

Azt tekintik feladatuknak, hogy „nem a világból, de a világban élve” megszenteljék a környezetüket. Ennek megfelelően a hétköznapi élet válik az életszentség útjává.

A kármelita lelkiség egyik hivatkozási pontja Illés próféta. Az ő működését egyszerre jellemezte a prófétai lelkület és a szemlélődő életmód. A kármeliták útja elsősorban a belső ima.

A világi intézmény tagjai

a jelenlétükkel tesznek tanúságot Istenről.

Egy részük egyedül él, de vannak olyanok is, akik kis közösségben. A tagok többsége vissza-visszatér a franciaországi anyaintézménybe, ahol a lelkigyakorlatok és az imádság révén sok erőt kapnak a hétköznapokhoz.

A Gyermek Jézusról nevezett Boldog Marie-Eugène kármelita szerzetes volt (1894–1967); a Notre-Dame de Vie-t 1932-ben alapította meg. Ő mutatott rá arra – amit egyébként Avilai Nagy Szent Teréz is tanít –, hogy a szemlélődés mindenki számára elérhető. Teréz műveiben kiemelte:

a lélek önmagát adja Istennek és Isten önmagát adja a léleknek”.

A szeretet átformál és egyesít. Amikor ez megtörténik, akkor annak egy lelki átalakulás lesz a végeredménye.

Marie-Eugène atya az Akiben a Szeretet Lelke lakást vett című művében azt hangsúlyozza, hogy a Szentlélek építi az Egyházat. Az apostolkodás elsődleges eszköze éppen ezért az imádság. De emellett fontos a cselekvés, a jelenlét tanúságtétele is.

Az apostol harmadik eszköze a szenvedés. Attól kezdve, hogy valakit megkereszteltek, az Egyház tagjává válik, így a tökéletességre törekedve meghívást kap az apostolkodásra is. Vagyis

minden keresztény ember a Szentlélek eszköze lehet. 

Ez nem jelent személytelenséget, mert ha Istennek adjuk a képességeinket, akkor Isten munkatársaivá válhatunk.

A kötet lapjain arról is olvashatunk, hogy a szeretetnek két iránya van: Isten felé és az embertársaink felé. Ezt a kettőt nem egyszerű összeegyeztetni. Egy aktív hivatásban például nehéz időt szakítani a belső imádságra. A szentek életét vizsgálva azt látjuk, hogy szintézisre lehet hozni ezt a két oldalt.

„Amikor apostolkodunk, akkor arra törekszünk, hogy az Istentől kapott életet továbbadjuk – emelte ki Kovács Emese. – Mint egy kisgyermek esetében: az édesanya testéből kapja a táplálékot, majd megszületve is az édesanya gondoskodása segíti az életét.

Az apostol életének forrása az ima, melynek során a magunk problémái mellett a tágabb közösség gondjait is Isten elé tesszük. Az apostoli tevékenységet a szeretet gyümölcsének tekinthetjük. De az is fontos, hogy aki belefog az apostoli munka valamilyen formájába, hűséges legyen az Istentől kapott karizmájához. Ugyanakkor

ahhoz, hogy Istent szolgáljuk, nem kell tökéletesnek lennünk. A szándék az elsődleges, és nem az eredmény. Az apostol a magvető, a termés pedig a kegyelmen múlik.”

Az életmódjukról Muraközy Nóra és Kovács Emese elmondta, ehhez napi másfél-két óra belső ima tartozik. Mindennap járnak szentmisére. A hétköznapi munkájuk során nem feltétlen tudják róluk, hogy Istennek elkötelezett életet élnek. Azt fontosnak tartják, hogy megszólíthatók legyenek.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír