Kárpáti Kázmér OFM: Isten ujjlenyomatai körülvesznek bennünket

Szerzetestestvéreivel együtt derűvel és szeretettel végzi szolgálatát. Szabadidejében korábban barlangokban kereste Isten ujjlenyomatait, mostanában amatőr természetfotósként kapja lencsevégre a teremtett világ szépségeit, amelyekre a gondviselés apró jeleiként tekint.

Kisgyermek korában hívta meg először a lelkipásztori hivatásra Kárpáti Kázmért a Jóisten.

– Nagyon korán megszólított. Három és fél éves voltam, amikor először kimondtam, hogy pap szeretnék lenni. Nyilván a szüleim, nagyszüleim úgy gondolták, hogy másnap már tűzoltó, űrhajós vagy bármi más akarok lenni, de a Jóisten kegyelme és szeretete megőrzött az elhatározásomban – mondta el a lapnak az alsóvárosi ferences plébánia plébánosa.

Cseperedvén nagy hatást gyakorolt rá szülőfaluja, Sárisáp plébánosa, aki egy titokban fölszentelt püspök volt.

– A kommunizmus idején 

két-három papot fölszenteltek titokban püspökké, hogy ha az összes püspök lehetetlen helyzetbe kerülne, kivégeznék vagy börtönbe vetnék, akkor legyen, aki papot szentelhet.

Rédei József atya volt majdnem negyven évig a falunkban a plébános, szent életű emberként ismertem és tiszteltem. Hatalmas szeretettel, nagy-nagy alázattal és tudással bírt – részletezte Kárpáti Kázmér.

Jövőjére a végső pecsét akkor került, amikor 13-14 évesen kezébe került Assisi Szent Ferenc életrajza. Ennek hatására változtatta végleg az irányt az egyházmegyés papságtól a szerzetesi közösség felé.

– Felismertem Assisi Szent Ferencben azt a nagyon közvetlen istenkapcsolatot, amelynek révén bármikor személyesen megszólíthatta. Éreztem az életrajzában Isten jelenlétét, hogy nem csak távolról szerette Őt. Ez a mozzanat annyira magával ragadott, hogy már akkor éreztem és tudtam, hogy érdemes és nagy boldogság így élni – mondta.

Leginkább Szent Ferenc gondviselés feletti öröme ragadta magával, amit maga is át szeretett volna élni és tovább szeretett volna adni.

– Jézus is azzal bízta meg apostolait, hogy az evangéliumot, azaz az örömhírt hirdessék.

Márpedig hogyan hirdethetné bárki az örömhírt, ha nem tud örülni?

– tette fel a költői kérdést.

Az esztergomi ferences gimnázium elvégzése és a noviciátus után a szegedi papi szemináriumban, majd Pasaréten, a Ferences Hittudományi Főiskolán folytatta tanulmányait. 12 évig szolgált Gyöngyösön, majd 7 évig a fővárosi Ferenciek terén, a ferences templomban. Elöljárója tavaly helyezte át a szeged-alsóvárosi templomba plébánosnak.

A szerzetesi hivatás másik nagy vonzereje a közösségi lét volt Kárpáti Kázmér számára, annak öröme, hogy szerzetestestvéreivel együtt, közösségben imádkozhat, fordulhat Isten felé.

– A világunk egyre inkább sodródik az individualizmus felé. Egyre több embernek csak saját maga a fontos, és sokan mindenkinél mindent jobban vélnek tudni. Belül mégis ott a vágy az emberben, hogy kötődjön másokhoz, közösséghez tartozzon. És mi itt, Szegeden nem csak egymáshoz kötődünk szerzetestestvéreimmel, hanem szent életű elődeinkhez is, mint például Kapisztrán Szent Jánoshoz – fejtette ki.

Noha szeminaristaként két évet Szegeden töltött, de akkor sokat nem látott a városból, teológiai tanulmányai teljesen lefoglalták minden idejét. Így szinte újdonságként hatott rá a vármegyeszékhely, amikor tavaly megérkezett.

– Persze ha el is helyeznek, ami a szolgálat természetes velejárója, mindig testvérek, szerzetesi közösség és ugyanaz az Úristen vár az új helyen is – jegyezte meg.

Jelenleg négy szerzetestestvérével él a kolostorban. Grácián és Antal testvér is a közelmúltban érkezett Szegedre, Valér és László atya pedig régi pásztora az alsóvárosi egyházközségnek.

– Nyilván kell idő, míg alaposan megismerjük a hívekkel egymást, de azt már az elmúlt egy évben is jó volt megtapasztalni, hogy élő és erős közösségek vannak a templomban. Nagy értéknek látom a baba-mama klubot, az énekkar és a gyerekekből álló Cinke kórus összetartását, a jegyesoktatást. Harminc éve működik már a szegénykonyha is a plébánián, ahol sok önkéntes nem csak az idejét és a kétkezi munkáját adja oda, de az étkeztetéshez alapanyagokat is felajánlanak. Az külön nagy-nagy öröm számomra, hogy a kamaszok is jönnek önzetlenül segíteni másokon.

A falak átimádkozottsága nagyon érződik ebben a templomban

– fejtette ki.

Plébánosként legfőbb céljaként a közösségek megőrzését és megerősítését, a hívek lelki támogatását említette. A ferences lelkület derűjével és szelíd szeretetével igyekszik hozzájárulni ahhoz, hogy minél több ember rácsodálkozhasson a Jóisten ujjlenyomataira, a gondviselés jelenlétére a környező világ legapróbb szépségeiben is.

– Isten szeretete nem lerohan bennünket, hanem nagyon tapintatosan szeret. Szinte azt mondhatjuk, hogy legtöbbször csak az ujjlenyomatait érzékelhetjük. El lehet suhanni mellette, de aki nyitott szemmel jár, észreveheti – mondta a plébános, aki a Föld legsötétebb barlangjaiban, a legeldugottabb helyeken nyíló virágokban és a madarak szárnyalásában is számos alkalommal felfedezte már az említett isteni ujjlenyomatokat.

– Akár a természet ajándékait, akár egy-egy ember kedvességét, nagyvonalúságát látom, ott megtalálom Isten ujjlenyomatát is. Számomra sokáig a barlangászás nagyon komoly Isten-élmény volt. Olyan helyekre jutottam el, ahol előttem alig járt ember és végtelen nagy a csönd. Mindig rácsodálkoztam Isten szeretetének nagyvonalúságára. Hiszen

évmilliók alatt teremtett olyan szépségeket, amelyeket talán csak egy-egy ember csodálhat meg.

Azok a csodálatos képződmények nem lehetnek a véletlen művei – fejtette ki a plébános, aki a barlangászás mellett amatőr természetfotós is. Képeiből a plébánia termeiben is megcsodálható egy válogatás, minden fotója alatt bibliai üzenet is olvasható.

– A kirándulásaimon mindig megérint Isten jósága. A természet szépségében, a madarak sokféleségében is ott van. Mindig rácsodálkozom azokra a virágokra, amelyek a legelrejtettebb helyeken virulnak. Minek oda virágot teremteni, hiszen az őzikék letapossák, a vaddisznók kitúrják? Mert egy-egy ember talán mégis rácsodálkozik általuk, hogy Isten valóban ennyire szereti őt. A fotóimmal ezeknek a rácsodálkozásoknak az örömét szeretném átadni. Arra buzdítani a szemlélőket, hogy érdemes megállni egy kicsit, és elidőzni, hogy mennyi szépség vesz körül bennünket – mondta el.

Forrás: Délmagyar.hu

Fotó: Gémes Sándor

Magyar Kurír