Katedrális a szavannán – Végtelenül szegény, de hitben gazdag közösség él Csád déli részén

A Welba szó jelentése: Isten fia. A PIME misszionáriusai Tikemben így nevezték el az egyik fiatalt, mert senkinek sem a gyermeke. Epilepsziás, magára hagyták, de a maga módján része lett ennek a közösségnek, amely az intézet három misszionáriusából és a Mária Szent Szíve Leányai Kongregáció szenegáli apácáiból, valamint néhány fiatalból áll, akik meghívást éreztek a papi hivatásra. Egyfajta nagy család, akárcsak azok, akik ezt a távoli falut lakják a palai egyházmegyében, Csád délnyugati részén, Kameruntól néhány kilométerre. Tupurik élnek itt is, mint Kamerunban, ahol a PIME misszionáriusai oly sok éven át szolgáltak. Itt azonban, ha lehet ezt mondani, még rosszabb helyzetben vannak. Mert Csád rosszabb állapotban van.

A fővárosból, N’Djamenából egész napos utazással érhető el, a kevés részben aszfaltozott út egyikén, amely gyakran olyan sok kátyúval van tele, hogy az ember végül inkább egy másik párhuzamos nyomvonalat keres.

A PIME itteni jelenléte a barátságnak köszönhető: a barátságnak a tupuri néppel, és a trevisói Fidei Donum szervezettel. Az ő nyomukban érkezett meg ide az intézet első misszionáriusa, Marco Frattini atya, aki négy év kameruni tartózkodása alatt új életet tapasztalt meg, kialakult körülötte egy kis multinacionális missziós közösség. A trevisói Fidei Donum missziós papjai nem messze, Fiangában vannak, Marco atya pedig Kouporba költözött, kicsit nyugatabbra, egy másik nép, a kerák földjére, ahol három szerzetesnővér csatlakozott hozzá: Hilda nővér Indiából, Shephali nővér Bangladesből és Irene nővér Pápua Új-Guineából. Tikemben pedig ott van Francisco Da Silva atya Brazíliából, Luis Perez atya Mexikóból, Santhosh Somireddypalli atya Indiából, a három szenegáli apáca, és egy fiatal misszionárius is érkezik majd Bissau-Guineából. Öt kontinens képviselteti magát egy olyan földön, ahol a határtalan szavannák uralkodnak, és az idő mintha távoli korok kristályosodott emlékét őrizné.

„Mindig is a szegények és a peremre szorult emberek egyszerű életét akartam élni” – mondja el Marco atya a háza verandáján, amely befogadásra és beszélgetésre nyitott tér: ott van vele egy fiatal pár egy kisgyermekkel, más nehéz helyzetben lévő gyerekek, köztük két süketnéma, valamint néhány fiatal, akik a hivatás lelki útkeresésében vannak. Körülöttük sok kis keresztény közösség létezik, amelyek a nagy szegénység és elszigeteltség közepette tartják életben hitüket.

„Ma már nem úgy tekintek rájuk mint szegényekre, hanem mint emberekre, akikkel baráti kapcsolatban vagyok; az életem részei.” A kápolna ajtaján néhány árulkodó kép: Charles de Foucauld, a tibhirine-i szerzetesek, Annalena Tonelli… „Megmutatnak nekem egy utat, és mindig újraélesztik bennem a vágyat, hogy ezen az úton járjak, különösen akkor, amikor fennáll a veszély, hogy letérjek róla. Nincs más út az evangélium követésére, csak a radikalitás és az öröm útja.”

A radikalitás és az öröm van jelen azoknak a döntésében is, akik – ezen a földön, ahol a lakosság többsége a hagyományos törzsi vallást követi – a katekumenátus hosszú és türelmes útja végén úgy döntenek, hogy keresztényekké válnak. Jelenleg mintegy ötszáz katolikus él egy kilenc közösségből álló plébánián, hatalmas területen szétszórva, amelyet az utak teljes hiánya és szomorú elmaradottság jellemez, különösen az oktatási és egészségügyi rendszerben.

A PIME misszionáriusainak útja e nép körében szükségszerűen kis közös projektekből is áll, amelyeknek azonban nagy hatásuk van a közösségekre: mindenekelőtt kutak építése egy olyan területen, ahol a vízhez való hozzáférés nagyon nehéz; oktatás, tanárok képzése és tantermek építése; gyógyszertárak fenntartása.

A Tikemben élőknek nincs vizük, a Kouporban élő misszióba alig jönnek betegek. Hilda nővér, aki 36 évet élt Kamerunban és négyet Csádban, elkeseredetten mutatja a szinte üres gyógyszertárat és a nyilvántartást: kevesebb mint háromezren jönnek el ide egy évben, átlagosan napi kilenc beteg. „Az emberek azért nem jönnek a patikába, mert gyakran még a vizitdíjhoz és a gyógyszerek kifizetéséhez szükséges kis pénzük sincs meg, de azért sem, mert nem is tudják, hogy itt kezelést kaphatnak. Ezért is fektetünk sok munkát abba, hogy megismerjenek minket.”

Tikemben a misszionáriusok építettek egy kutat a rendelőintézet elé, de nincsenek szivattyúk és csatornák, hogy be tudják vezetni a vizet az épületbe. A felelős személy – és az egyetlen ápoló, akit az állam fizet – haragszik a vezetőkre, akiket „N’Djamena analfabétáinak” nevez, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan élnek itt az emberek.

Jól ismeri viszont az itteniek életét Francisco atya – akit mindenki csak Chicónak hív –, aki sok elefántcsontparti és kameruni év után most itt osztozik a számos keresztény család és közösség egyszerű életében, és sok fiatalt kísér, lehetőséget kínálva a tanulásra, de a lelki fejlődésre is. Tavaly egy kis gabonabank-projektet is indított: „kölest vásárolunk, amikor az árak megfizethetők, hogy segítsünk a rászoruló családoknak abban az időszakban, amikor ebből a gabonából drámaian kevés van, és a spekuláció miatt az árak magasra emelkednek.”

Luis atya lelkipásztori szolgálata mellett – amely Tikem környékén nem kevesebb, mint 28 közösséget érint – igyekszik támogatni Marie Augustine nővért a női központban, amelynek hozzáértő oktatókra van szüksége, de a szó szerint széteső épületek megerősítésében is. Ő mutatja be a szentmisét Mambalan faluban. A templom egy hatalmas fa, amely alatt ünnepi hangulatban gyűlik össze a közösség.

Ez a „katedrális” a szavannán egy kicsit a PIME jelenlétének szimbóluma Dél-Csádban, egy olyan országban, ahol nincs semmi: nincs víz, nincs élelem, nincsenek utak, nincsenek iskolák, nincsenek kórházak… Van itt egy nagyon kicsi keresztény közösség, amely nagyon szegény eszközökben, de nagyon gazdag a hitben.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Mondo e Missione

Magyar Kurír