Katona István: Isten bőkezű, sokkal többet ad, mint amennyit megérdemlünk

– Hat évtizede hivatása a papság. Hogyan emlékszik vissza a meghívására?

– Gyerekkorom óta egyetlen kívánságom az volt, hogy pap lehessek, a Jóisten belém ültette ezt a gondolatot. Nem kapcsolódik egy különös eseményhez, álomhoz. Kilencéves voltam, amikor édesapám meghalt. Biztos vagyok benne, hogy ő sokat imádkozott édesanyámért és tíz gyermekükért, és talán azért is imádkozott, hogy pap lehessek. Ahogyan növekedtem, velem együtt növekedett az a tudat, hogy papnak kell lennem.

– Melyek voltak papi életének fontos állomásai?

– Amikor 1953-ban felszenteltek a Csanádi Egyházmegye szolgálatára (1982-től Szeged-Csanádi Egyházmegye – a szerk.), a nyolc frissen szentelt pap közül a püspökünk hármunkat tovább szeretett volna küldeni a Hittudományi Akadémiára, hogy doktoráljunk. Az állam nem engedte. Akkor Újszegedre helyezett káplánnak. Kiemelkedő hely volt, de szinte semmit nem csinálhattam, diákmisét sem tarthattam, tilos volt a hitoktatás is. Mondtam a helynöknek, nem azért lettem pap, hogy remeteéletet éljek, lelkipásztor szeretnék lenni. A következő évben elhelyeztek Kiszomborra. Ott minden iskolás gyerek járt hittanra, négyszázan voltak. Nagyon gyorsan eltelt az ott töltött négy év: minden gyereket ismertem, ismertem a szüleiket is, mindenkit sorra meglátogattam.

Akkor aztán jött Hamvas Endre püspök és mondta, hogy menjek Kukutyinba. Persze nem pont így mondta, hanem hogy menjek Klárafalva-Ferencszállásra (Ferencszállás része volt Kukutyin puszta). Ez két major, és a hétköznapi beszédben mindegyikben Kukutyinnak hívták a szomszéd majort. A Maros mentén fekszenek: amikor a Maros kiöntött, elöntötte a zabot, és csak csónakba szállva lehetett leszedni a kalászokat. El lehet képzelni, micsoda különbség, ha kaszával vágják le a rendet, vagy ha egyenként szedik a kalászokat! Innen ered a mondás: Kukutyinba zabot hegyezni. Azt jelenti: sziszifuszi munkát végezni, ami nem halad. 1958-tól 1970-ig voltam ott.

Kezdetben hatszáz lakosból háromszázan jártak templomba. Aztán jött a téeszesítés, az embereket kora reggel elvitték Makóra dolgozni, a felső tagozatos gyerekek oktatását pedig áthelyezték Kiszomborra. Ettől kezdve kevesen jártak misére, mindenki nagyon el volt foglalva, örült, ha otthon lehetett.

1970-ben meghalt Pongrácz Lóránt, az egyházmegye kiváló papja, akiből normális körülmények között biztosan püspök lett volna. Négy évet ült börtönben, és miután kiszabadult, nem engedték, hogy plébánosként működjön Apátfalván. Évek teltek el így. Egy alkalommal, amikor nála jártam, elmesélte, hogy előző éjszaka jött a rendőrség, házkutatást tartottak. Teljesen ki volt merülve, pár nap múlva meghalt. Annak idején még pályázni lehetett a plébániákra, többen javasolták, hogy pályázzam meg Apátfalvát, amely egy nagyon vallásos település volt.

Egy éjjel azt álmodtam, hogy bementem a püspökségre a titkár azt kérdezte: „Pista, hozott valamit?” Másnap felébredtem, megírtam, hogy megpályázom a megüresedett plébániát. Bementem a püspökségre és a titkár megkérdezte: „Pista, hozott valamit?” Vittem. Tizenhét évig voltam aztán Apátfalván. A végén, 1987 körül már rebesgették, hogy püspök lehet belőlem, de az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke kijelentette: „Amíg én elnök leszek, Katona István nem lesz püspök!” Azt gondoltam: hála Istennek, legalább végezhetem a lelkipásztori munkát. A többi évfolyamtársunkhoz is rendszeresen jártak a megbízottak, Katona Nándor egy évet ült börtönben, Lotz Antal négyet. Mindannyian fekete bárányok voltunk.

Gyulay Endre, volt évfolyamtársam szeged-csanádi püspök lett, de hozzá is sokszor kimentek elbeszélgetésre. Azt mondta, pályázzam meg a szegedi Rókus-plébániát. Nem pályáztam meg, jól éreztem magam Apátfalván. Erre augusztus 5-én felhívott, hogy gratuláljon a szeged-rókusi plébániára való kinevezésemhez. Két és fél évig voltam ott.

– Hogyan lett mégis püspök?

– 1989 februárjában kineveztek öt segédpüspököt, engem is emlegettek, de én nem lettem akkor püspök. Miklós Imre azonban még abban az évben távozott az Állami Egyházügyi Hivatalból, akkor ismét szóba került, hogy mehetnék Vácra segédpüspöknek. Paskai László bíboros szeptember elején hivatott, elém tett egy iratot: Cserháti József pécsi megyéspüspök nyugdíjba ment, a helyébe Mayer Mihály került, engem pedig kineveztek váci segédpüspöknek. A Szentatyának engedelmeskedve elfogadtam a megbízást. Szeptembertől novemberig titokban kellett tartani a kinevezést. Közben előfordult az is, hogy telefonon hívtak a plébánián, és a püspök urat keresték. Amikor a plébániai titkár rákérdezett, adtam az ártatlant, hogy nem tudok ilyenről. December 9-én szenteltek a váci székesegyházban.

– Milyen érzéssel fogadta a püspöki megbízatást?

– Egyszerűen tudomásul vettem. Annak örültem, hogy még nagyobb körben tudok lelkipásztori munkát végezni. A Váci Egyházmegye akkoriban nagyon nagy volt, még Szegeden túl is voltak települések, ahová el kellett mennem. Nyolc évig voltam Vácon segédpüspök, nagyon sok szép emlék köt oda. A váci alsóvárosi plébánián lelkipásztori munkám is volt, hitoktatást szerveztünk iskolákban, óvodákban. Látszott viszont, hogy Keszthelyi Ferenc püspök egyedül is el tudja látni a feladatot. Azt mondta: „Ha el akarsz menni, nem akadályozom meg, ha itt maradsz, annak örülök”.

Imádkoztam, Kis Szent Teréz közbenjárását kértem, akinek nagy tisztelője vagyok. Október 2-án Karl Joseph Rauber nuncius felhívott a hírrel: a Szentatya kinevezett egri segédpüspöknek. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem nekem kellett dönteni, Kis Szent Teréz elrendezte a dolgomat. Egerben olyan lehetőségeket kaptam, melyek szívem minden vágyát betöltötték: intéztem az isteni irgalmasság ügyét, a katolikus rádió indulásánál is ott voltam, olvastam a nap szentjének élettörténetét. Nagy örömmel végeztem ezeket a feladatokat.

– Mit jelent püspök úr számára az irgalmasság ügye?

– Korábban semmit nem tudtam róla. Amikor Egerbe kerültem, Antalóczy Lajos kért meg, hogy legyek az Isteni Irgalmasság Alapítvány elnöke. Elolvastam Szent Fausztina nővér naplóját,  megtudtam, mennyit szenvedett és mennyi örömben volt része. Úgy éreztem, csodálatos dologról van szó. A Szentatya is felkarolta az irgalmasság ügyét. 2000-ben felkérés érkezett Krakkóból Seregély István érsekhez: épül az Isteni Irgalmasság-bazilika, amelyben négy nemzeti kápolna lesz, és szeretnék, hogy az egyik lengyel-magyar kápolna legyen. 2000-ben Antalóczy Lajos kapta a megbízást, hogy szervezze, de ő decemberben meghalt. Rám bízták a feladatot. Nagyon nagy munka volt, négy évig tartottak az előkészületek. 2004-ben szentelték fel a kápolnát, csodájára jár az egész világ Puskás László görögkatolikus pap-festőművész alkotásának.

– A váci hálaadó szentmisén többször is örömmel fordult a gyerekekhez, megköszönte éneküket, buzdította őket. Mit jelentenek püspök úr számára a gyerekek?

– Tízen voltunk testvérek, és ez nagyon szép örökség. Papként pedig nagyon szerettem a hitoktatást. Mindenütt részt vettem a gyerekek oktatásában, hozzászoktam, hogy gyerekek között lenni nagyon jó. Úgy tudnak lelkesedni! A fiatalokkal több gond van, de értük is mindent meg kell tenni. Egy papnak mindenkihez tudni kell szólni, és nekem ez nem volt nehéz, én mindig örültem, ha gyerekek, fiatalok között lehettem.

– Mit jelent az ünnep, a püspökké szentelés 25. évfordulója? Hogyan éli meg küldetését a jelenben?

– Hálát adok mindazért, amit megéltem 86 évem alatt. Volt aranymisém, gyémántmisém, most pedig a püspökké szentelésem 25. évfordulója van. Annyi ajándékot kaptam a Jóistentől, hogy biztosan nem érdemlem meg. De az Isten bőkezű, sokkal többet ad, mint amennyit megérdemlünk. Örülök ennek a 25 évnek is, és mindenütt otthon érzem magam, ahol eddig voltam.

Amíg a Jóisten engedi, addig folytatom a szolgálatomat. Rábízom a jövőmet. A zsolozsmában szoktuk imádkozni a 36. zsoltárral: „Bízd sorsod az Úrra, benne remélj, ő majd gondoskodik rólad.” Én ráhagyatkozom, bízom benne, és Ő valóban gondoskodik rólam. „Maradj velünk Jézusunk” – ez a püspöki jelmondatom (Lk 24,29). Erre nagyon nagy szükség van, mert Jézus nélkül semmire sem mehetünk. „Nálam nélkül semmit sem tehettek” – mondta Jézus. De ha Ő velünk van, vele mindent meg tudunk tenni, amit Isten kér tőlünk: Isten dicsőségére, a hívek javára és saját megszentelődésünkre.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír