Kegyelem életfogytig – Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai

A könyvben a magyar apától és lengyel anyától született Esterházy János (1901–1957) szenvedéstörténetével ismerkedhetünk meg. A kötet döntő részét a vértanúhalált halt felvidéki magyar politikus húga, Mariska naplója, levelei teszik ki. Emellett olvashatjuk Esterházy börtönjegyzeteit és kálváriáját, amelynek egyes stációit ő maga írta le a börtönben nála lévő könyvecskébe, melynek címe A Szent Keresztút, szerzője pedig Prohászka Ottokár.

Esterházy Jánost 1945 nyarán elhurcolták a Szovjetunióba; nővérének, Lujzának el kellett hagynia Csehszlovákiát, 1946-ban emigrált Franciaországba. A következő évben édesanyjuk is kénytelen volt elhagyni szülőföldjét. János gyermekeit édesanyjuk vitte magával Magyarországra, ahonnan előbb a fia, az ifjabb János, majd leánya, Alice is kijutott külföldre. Mariska a férjével, Franciszek Mycielskivel és öt gyermekükkel Csehszlovákiában maradtak, noha lengyel állampolgárságukat nem adták fel. Maradásuk legfőbb oka nem az volt, hogy Lengyelországban sem számíthattak különösebben jó bánásmódra, hanem az, hogy bíztak benne: Esterházy János visszatér a Szovjetunióból, s akkor szüksége lesz hozzátartozóira. Így is történt, csakhogy egészen másképpen, mint ahogy azt Mariska elképzelte. Fivérét koholt vádak alapján a Szlovák Nemzeti Bíróság halálra ítélte, majd családja és barátai közbenjárására a köztársasági elnök halálos ítéletét felfüggesztette, és életfogytiglanira, később huszonöt évre változtatta. Amnesztiában nem részesült, 1957. március 8-án a morvaországi Mirovban, a politikai foglyok börtönében hunyt el. Hamvai kiadatását ötven éven keresztül megtagadták.

A levelek és naplófeljegyzések alapján egyértelmű: Mariska lélekben együtt szenved igazságtalanul bebörtönzött, súlyosan beteg fivérével, lehetőségeihez képest mindent megtesz kiszabadításáért, leveleket ír a hivatalos szerveknek, élén a köztársasági elnöknek. Feljegyzéseit áthatja a fivére iránti szeretete és aggodalma, az a vágy, hogy kiharcolja számára a kegyelmet; saját és családja szomorú sorsáról egyetlen sort sem ír, noha bőven lett volna oka panaszkodni, hiszen a kommunista hatalomátvételt követően férjével és gyermekeivel együtt szegénységbe zuhant, egy penészes falú parasztház egyetlen szobájában nyomorogtak – nem volt víz, csatorna, még konyha sem. Mélyszegénységben és kiszolgáltatottságban éltek, Mariska gigászi erőfeszítések árán tudta csak megtölteni a hatóság által néha engedélyezett háromkilós csomagot, amit fivérének küldött. Kevéske szabadidejében a nővérétől, Lujzától Franciaországból kapott pamutfonálból szvettert, pulóvert kötött, amit eladott, hogy ennek bevételét is a csomagokra, a látogatások, a folyamatosan írt kérvények, beadványok költségeire fordítsa. Célját, János kiszabadítását a rengeteg hivatalnoki ígérgetés ellenére sem tudta elérni, fivére szenvedéseinek megkönnyítéséhez azonban biztos, hogy hozzájárult. Ezt igazolják Esterházy János börtönlevelei, illetve rövid lejegyzése is: „Mariska eljött hozzám – végtelen boldogság.”

A kötetet mély istenhit hatja át. János arról panaszkodik, hogy őrei nem engedik őt szentmisére, arra hivatkozva, hogy betegsége miatt megfertőzi a többieket, valójában tudatos gonoszságból, mert tudták, hogy mennyire fontos neki az Eucharisztia. Az pedig a szadizmus kategóriájába tartozik, hogy Csehszlovákia felszabadulásának tizedik évfordulóján, amikor a hatalom általános amnesztiát adott a politikai foglyoknak, fogvatartói egy teljes éjszakán át abban a hitben ringatták, hogy ő is kiszabadul, de szó sem volt erről.

Esterházy János azonban még erről is tudott derűsen beszélni. Jézussal mindvégig bensőséges volt a kapcsolata, amit a bezárt papok által titokban elvégzett szentmisék és a rendszeres szentáldozás erősített, mélyített el. Nem csak magáért, másokért is imádkozta a rózsafüzért. Mariska egy időben a falu plébánosától kapott szentostya morzsáit kétszersültbe sütve küldte be Jánosnak a börtönbe a szentáldozásra. Testvére a kenyérbe kevert ostyát mindig magánál tartotta, s ha a cellában társai csúnyán beszéltek, ha tehette, inkább kivonult vele a folyosóra.

Mariska lelkében a remény és a kétség váltakozik. Bízik abban, hogy annyi ember imádkozik testvéréért, talán kegyelemben részesül. Ám a folyamatos kudarcok miatt átvillan benne: „Láthatólag nem áll Isten akaratában, hogy bármi is sikerüljön ebben az ügyben, és kész.” Amikor szembesül azzal, hogy a hivatalos szervek folyamatosan becsapják, nem tagadja, hogy szívében indulattal gondol az emberellenes gépezetet működtető személyekre, és hiába ismétli, „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, hiszen „tudja az ember, hogy ők is nagyon jól tudják, mit tesznek, és épp ezt akarják tenni”. Mariska csodálattal tekint a börtönben kálváriát szenvedő bátyjára, a leveleiből áradó derűre, „Ő valóban szent! Csak Isten adja meg neki a végsőkig való kitartás kegyelmét.” Mariskát rémület fogja el, amikor szembesül azzal, hogy fivére nevét és személyét irracionális gyűlölet veszi körül az ateista-kommunista hatalom vezetői és hívei részéről. Jézus tanítványaihoz intézett szavaira gondolhatunk: „Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket” (Lk 21,17). Mariska számára a reményt jelenti, hogy János a búcsúlevelében, amit a börtönparancsnok letagadott, de az orvos beszélt neki róla, tudatta, hogy „átadta magát Isten akaratának”, tehát a hitét végig megtartotta, így Szent Pállal elmondhatta: „Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2Tim 4,8).

Tanúságot tesznek a könyvben Esterházy János egykori rabtársai is, kiemelve, hogy mindnyájuk számára példakép volt emberi tartása, Istenbe vetett hite. Egyikük szerint: „rabtársai szemében az igazi, hűséges Krisztus-követés példájává magasztosult”. Mariska pedig így fogalmaz nővéréhez, Lujzához írt levelében: „Őt szemlélve a lélek abszolút győzelmét látjuk az anyag fölött. Ezt nem lehet leírni. Assisi Szent Ferenccel, Szent Terézzel kellene összehasonlítani.”

Kegyelem életfogytig – Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai
METEM – Historia Ecclesiastica Hungarica

Bodnár Dániel/Magyar Kurír