Kegyes hazugság – Mű szerző nélkül, portré kompromisszumok nélkül

Tárgya a véres-huzatos közép-európai huszadik század, amelyet egy fiatal festő életén keresztül mutat be. A rendező ehhez Gerhard Richter kortárs avantgárd képzőművész élettörténetéhez fordult ihletért. A terjedelmében és hangvételében is rendhagyó filmutazás lenyűgöző: többek között azt is megtudhatjuk belőle, hogyan menthet életet (és életművet) némi zsír és posztó, illetve miképpen okoz extázist autóbuszok fülsüketítő dudálása.

A még gyermek Kurt (Cai Cohrs) éppen egy művészeti kiállítás termeiben sétál az unokanővérével. A fiatal, elbűvölően szép Elisabeth (Saskia Rosendahl) együtt hallgatja a kisfiúval a tárlatvezetést: a degenerált művészet emblematikus alkotásai között járnak, ami a látogatókat kalauzoló, náci egyenruhás tiszt szerint dekadens és káros. A lány odasúg valamit Kurtnak, s egyúttal kikacsint a nézőre: a hatalom akkor a legnevetségesebb, amikor esztétizálni próbál.

Hamarosan azonban egy borzalmas tragédia rádöbbenti a nyiladozó értelmű fiút arra, hogy Hitler „szép új világába” nem csupán a zsidók, de a fogyatékossággal élők vagy a vélt mentális betegségekkel küzdők sem férnek bele.

Kurt Drezda bombázásakor mindenét elveszti, és a második világégés elmúltával az egyre hűvösödő Európára és a bornírt kommunizmusra ébred. Mivel szeme, keze és a világ csodáira érzékeny elméje megmaradt, jelentkezik a művészeti akadémiára, s csakhamar a legjobbak között tartják számon. A tiszta tekintetű fiatalembert (Tom Schilling) azonban nem elégíti ki a szocialista realizmus hazug édenének mázolgatása. Igazi művészetre vágyik. Társa ebben ruhatervezőnek tanuló kedvese, Ellie (Paula Beer), akinek apjában (Sebastian Koch) főszereplőnk a múlt szörnyű árnyát véli felfedezni.

Habár mindvégig igyekszik megőrizni pozitív szemléletét, a film bizony jórészt ezekkel az árnyakkal foglalkozik, s azzal, hogyan vagyunk képesek szépítgetés, elhallgatás és tompítás nélkül szembenézni velük. Donnersmarck korántsem hagyományos életrajzi filmet rendez – noha itt-ott tetten érhető az álomgyári dramaturgia hatása –, s nem is történelmi tablót – habár katalógusszerűen felsorakozik minden, ami Közép-Európát az elmúlt században megtépázta –, hanem egy nép lelki portréját festi meg. A technika bravúros: apró részletek figyelmeztetnek közelgő sorsfordulókra (remekül működik az idősűrítés), csendben elejtett utalások nyernek később jelentőséget nemegyszer megdöbbentő felismeréseket okozva, finom gesztusok építenek árnyalt jellemeket (a színészgárda kitűnő), s a forgatókönyv annyira precíz egyensúlyban tartja a cselekmény súlypontjait, hogy a bő háromórás játékidő során a néző egyszer sem veszíti el a figyelmét.

A viharos történelembe vetett kisember drámája egyenes vonalú egyenletes mozgással halad a végkifejlet felé (erre utal a nemzetközi cím is), s egy adott ponton összekapcsolódik a művészet és a valóság viszonyának firtatásával. Igazi élveboncolás ez, melyben a rendező önmaga pályájára is reflektál, feldolgozva a túl korán érkezett világsiker terhét és az Amerikában leforgatott Az utazó (The Tourist) művészi kudarcát.

Mindez nem véletlen: Donnersmarck a totalitarizmus ideológiai alapú művészetfelfogásának bírálata mellett a posztmodern formalizmust is alapos kritikával illeti, kezdve a szakma alapvető fogásainak pökhendi elvetésétől a polgárpukkasztó gesztusokon át a konceptuális művészet sznob képmutatásáig. Kurtot nem csak az elnyomás, a végtelen – s ezért iránytalan – szabadság is megbénítja. A katarzis akkor jön el, amikor előkerül egy újságcikkben szereplő fotó és egy régi fénykép. Amikor a kettő egymásra vetül egy tízperces néma jelenetben, az a film csúcspontja, csakúgy, mint a rettegett-csodált mentor nem sokkal korábban elhangzó, eszméltetően őszinte vallomása. Személyes sors, történelem és művészi beteljesedés találkozik a fekete-fehérben újrafestett fotókon: egy darabka létteljesség. A művészvilág „az objektivizmus új, tiszta hangját” ünnepli, mi azonban tudjuk, hogy alkotónk műve ennél személyesebb nem is lehetne. 

Donnersmarck fölényes eleganciával vezeti nézőjét, s olyan ügyes, hogy ezt az ellentmondást majdnem teljesen eltünteti a többszörösen rétegzett filmjéből. Pedig ez az a paradoxon, amelyben Közép-Európa valamennyi kibírhatatlan ambivalenciája összesűrűsödik: megérthet-e minket bárki? Megérdemelt-e a siker, ha teljes félreértésből táplálkozik? Megszűnik-e a varázs, ha félresöpröm mindazt, ami a valóság és közém tülekedett? Őszintének szánt gesztusomat hogyan fogadja a világ? Felemel vagy kinevet? A kegyes hazugság, amit Donnersmarck elkövet, Gerhard Richter figyelmét is felkeltette, aki azt nyilatkozta: a filmben jelöletlenül fonódik össze a valóság és a fikció. A mozi (s egyúttal a művészet) természete azonban ilyen: élet helyett történetet alkot, lélek helyett karaktert, valóság helyett kulisszát. Többre nem is lehet képes, különben a Teremtőt kísértené. Marad a valóság modellje. Maszk, ami megmutat és elrejt. 

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. október 27-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.