Kelj fel és járj! – A fogyatékossággal élők küldetéséről

Simon Judit-Gyöngyi a HIFA–Románia Egyesület elnöke, a Fraternitás Interkontinentális Evangélizációs Mozgalom európai vezetőségének tagja, doktorandusz a Babeș-Bolyai Egyetem Római Katolikus Teológia Karán, a Ferences Világi Rend magánfogadalmasa: egy olyan ember, aki hatni akar és képes is hatni a környezetére, aki a tehetségét hatékonyan kamatoztatja a társadalom javára. Pedig a kívülálló szemében a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mások segítségére szorul: kilencéves korától kerekesszékben éli az életét, mozgáskorlátozottsága olyan súlyos, hogy az életvitelében napi szinten ápolásra szorul. „Fogyatékossággal élő ember”, akinek az autonómiáját, szellemi nyitottságát és pozitív életszemléletét sok mozgásképes, egészséges megirigyelné.

Az Új Város Online oldalán megjelent interjúból részleteket olvashatnak.

(…)

– Az egészséges gyerekekkel együtt jártál iskolába?

– Igen, és senki nem éreztette velem, hogy terhet jelentenék a kerekesszékemmel. Édesanyámék nem szerettek volna speciális iskolába küldeni és akkor még nem is nagyon voltak ilyenek. Amik léteztek, ott nem volt rendes oktatás, mint más iskolákban. Nem tudom, hogy most pontosan mi a helyzet, de szerintem, ha csak megoldható, akkor a legjobb, ha egy fogyatékossággal élő személy az úgymond egészséges emberek között él. Úgy értem, ahova akkor is elmenne, ha nem lenne fogyatékossággal élő ember.

Nekem szinte az volt a furcsa, amikor huszonévesen megláttam egy sérültet. Annyira az egészséges környezethez voltam szokva, hogy egy ideig nem is mertem közeledni a fogyatékkal élőkhöz. 17 évesen, a kamaszkoromban, amikor álmodozunk a jövőnkről, akkor szembesültem igazán az állapotommal és hogy ezt el kell fogadnom, és megtanulni vele együtt élni. 23 éves voltam, amikor a Fraternitás mozgalmat megismertem. A Fraternitás Interkontinentális Evangélizációs Mozgalom keretén belül megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnék az életben. „Szeretnék az egészséges emberek között tanúskodni arról, hogy így is lehet boldogan élni” – válaszoltam. „És nem szeretnéd, hogy a fogyatékossággal élő társaid is ugyanezt megtapasztalják a veled való találkozás során?” – kérdeztek vissza. Rádöbbentem, hogy ez az én küldetésem, és hogy jobban bele kell magam ásnom a fogyatékossággal élő emberek közösségébe. (…)

– Te a hitben nevelkedtél, vagy volt egy ilyen belső harcod?

– A családomban „kaptam” a hitet, de volt egy kritikus pont, ahol nekem is döntenem kellett: amikor 17 évesen – ahogy említettem – feltettem magamnak a kérdést, hogy „Most akkor hogyan tovább?”, hogy „Egész életemben mozgáskorlátozottként fogok élni?”. Akkor bizony eszembe jutott, hogy „Na jó, én véget vetek az életemnek”. Persze azon nem is gondolkodtam el, hogy konkrétan hogyan. Én aznap este ugyanúgy lefeküdtem – bocsánat, lefektettek, de én mindig úgy mondom, hogy lefeküdtem, mintha én tettem volna – és imádkoztam, mint minden más este. Tudom, hogy azt mondják, hogy a megszokott ima nem ér semmit. De engem aznap este az a megszokott ima döbbentett rá, hogy

az én életem egy ajándék, és nekem az Istentől kapott ajándékot nincs jogom csak úgy eldobni.

Azt hiszem, hogy az volt a legelső személyes megtérésem, ami nagyon-nagyon fontos egy fiatal számára. (…)

– Érettségi után munkába tudtál állni?

– Sose dolgoztam alkalmazottként. 27 éves voltam, amikor a Fraternitás lelkiségéből táplálkozva néhányan megalapítottuk és máig elnöklöm a HIFA Románia nevű civil szervezetet, mely a fogyatékossággal élőknek nyújt sokrétű szolgáltatást.

Az elnevezés a németből jön, az osztrák társszervezetünktől kölcsönöztük: Hilfe Für Alle, Segítség Mindenkinek. Ezt a munkát önkéntesen végzem. (…) Még a ’90-es években elvégeztem levelezőn egy teológiai licenciátust, ami sajnos nem adott hivatalos állami diplomát. 2020-ban a covidjárványban lehetőségem nyílt, hogy a Babeș-Bolyai Egyetemen online lediplomázhassak: először alapképzést, majd pasztorális tanácsadó mesterképzést végeztem, és most doktorandusz vagyok. Az egyesületben most már főleg az alkalmazott munkatársak végzik a munka dandárját, én pedig a tanulmányaimmal foglalkozom.

És közben a fiatalkori álmom is teljesült, mert magánfogadalmas vagyok a Világi Ferences Rendben.

– Az alapképzésre készült diplomamunkád könyv formájában is megjelent, az egyház akadálymentesítéséről szól. Ha ezt így kimondjuk, akkor szerintem az átlagember egy építészeti és esetleg szabályozási kérdésre gondol. Mit kell ezen kutatni? Mit értesz te ezen a fogalmon?

– Az egyházban nem elég az, hogyha a pap el tud menni a fogyatékossággal élő emberhez, de még az se, ha a fogyatékossággal élő ember képes eljutni a templomba, és az istentiszteleteken meg szentmiséken részt tud venni.

Az egyház közösség, ezért fontos, hogy az egyházközségben a közösségi életben is részt vehessen és kommunikálhasson.

(…)

– Tehát végül is az akadálymentesítés alatt te minden lehetőség megteremtését érted ahhoz, hogy teljes értékűként az egyházi közösség életében részt tudjatok venni…

– Én mindig elmondom, hogy kettőn áll a vásár. Az egyház megtehet mindent, ha én nem akarom. Nagyon fontos, hogy a család hogyan áll egy fogyatékossággal élő ember mellett, mert ha segítik, akkor ő tud hatni az egyházra és fordítva is.

Mindig az a kérdés, hogy hogyan tudsz együttműködni azzal a közösséggel, amelyikhez tartozni akarsz. Nem lehet mindig hárítani, és hibást keresni, hanem közösen kell megoldásokat találni.

A könyvemnek nem az volt a célja, hogy vádaskodjak, inkább azt akartam bemutatni, hogy mik a lehetőségek. Bár a II. Vatikáni Zsinat konkrétan nem szól a fogyatékossággal élőkről, de le van írva, hogy minden embernek ugyanaz a küldetése: hogy az evangéliumot hirdesse. Ez azt jelenti, hogy ha kerekesszékben vagyok, ha nem látok, ha nem hallok, nekem mint keresztény embernek ez a küldetésem.

– Említetted a Fraternitás nevű közösséget. Mit kell erről tudni?

– A Fraternitás világi hívek egyházi mozgalma, krónikusan beteg és fogyatékossággal élő személyek keresztény közössége. Interkontinentálisnak hívjuk, mert Európán kívül Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában is működik, összesen 33 országban van jelen. (…) A Fraternitás egy kifejezetten evangelizációs keresztény közösség, ahol az Istenben való elmélyülés a fő cél.

Van a közösségnek két szép mottója. Az egyik, hogy „A beteg a betegnek apostola”. A másik pedig az evangéliumból: „Kelj fel és járj!” Paradoxonnak tűnik, de pont az a lényege, hogy

bármilyen fogyatékossággal élj is, meg kell tanulni kibontakozni, és a saját állapotodban megtalálni a küldetésedet, amivel másokon tudsz segíteni, másoknak tudsz szolgálni.

Egyfajta öntranszcendenciára hív ez a mottó. Egy fogyatékossággal élő személyt legjobban egy másik fogyatékkal élő tud segíteni. De az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy ha egyetlen egyszer találkoztam egy emberrel az életemben, azért felelős vagyok. Vagyis

azoknak is apostolai lehetünk, akik rajtunk segítenek.

(…)

– Doktori témád a Fraternitás lelkisége lesz.

– Igen, most kezdtem például azzal foglalkozni, hogy a közösség születésekor a társadalom hogyan viszonyult a fogyatékkal élőkhöz. A II. világháború után, 1945-ben alakult. Gondoljunk bele, mi előzte meg ezt! Például a náci eutanáziaprogram, aminek során az intézményekben a fogyatékossággal élőkön olyan emberkísérleteket végeztek, amiket később a holokausztban használtak fel. Ezt követően az európai társadalmak és az egyház hozzáállása féltő-óvó lett, azaz hogy a fogyatékkal élőkre nagyon kell vigyázni. Specializált intézményeket hoztak Európa-szerte létre. Megvolt ennek a pozitívuma, hiszen óvták a fogyatékossággal élőket, de a végén annyira, hogy nem is adtak lehetőséget, hogy kibontakozzanak. (…)

– Mi az a viszonyulás, aminek te örülsz, ahogy hozzád fordulnak az egészségesek?

– Ha embernek tekintenek: ez a legfontosabb. De én mindig hangsúlyozom, hogy a mi hozzáállásunktól is függ.

A társadalom nem fog megváltozni, ha mi állandóan azt hisszük, hogy ők nem fogadnak el minket. Ha én pozitívan fordulok a társadalomhoz, sokkal hamarabb fog a társadalom is pozitívan fordulni hozzám.

Az interjú teljes terjedelemben IDE kattintva olvasható.

Forrás: Új Város Online

Fotó: HIFA-Románia Egyesület

Magyar Kurír