Kell-e gyászolnunk Krisztust?

Ami engem illet, Urunk mennybemenetelének ünnepét mindig egyfajta gyászmunkával kell kezdenem. Jézus a mennybe ment – a tanítványok szeme láttára eltávolodott tőlük. Velük együtt megfosztattam tőle én is – súgja a megérzésem. És én ennek örüljek?

A végtelen távolság Isten és ember között, illetve a hiány és a fájdalom, amely Isten Fiának megtestesülésével, közelségével mintha enyhülni kezdett volna, egy pillanatra újra belém hasít.

Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel. Hogy Isten hiányát (is) érzékelem. Az első tanítványokat Jézusnak is szinte intenie kellett: „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam” (Jn 14,28). Másutt meg a világ is mintha megmosolyogná, már-már szégyenbe keverné a várakozókat: Hol van hát a megígért visszatérés? (vö. 2Pt 3,4)

Az ünnep szentleckéjének első része is mintha erre a félig gyógyult sebre kínálna enyhítő kenetet. Az efezusiakhoz írt levél első fejezete egy Krisztus-himnusszal kezdődik, amely az Úr megváltó művét és megdicsőülését énekli meg. Ám a levél szerzője nem elégszik meg ezzel, a himnusz után újra Isten kinyilatkoztató szándékáról ír. Azt a kinyilatkoztatást, azt az emberi képzeletet felülmúló gazdagságot hangsúlyozza és érzékelteti, amely Isten ajándéka a hívők számára. Mintha eddig vakok lettek volna, de most Isten „megvilágosítja lelki szemüket”, felismerik „dicsőséges örökségüket”, megtapasztalják Isten „mérhetetlen erejét”.

Ezek azok a kincsek, amelyeket a hívőnek meg kell látnia, ez az, amit nem szabad szem elől tévesztenie: hogy Isten bőségesen megajándékozza őt már ebben az életben is, a jövendőben pedig még inkább.

A folytatás ugyanis úgy értelmezi Krisztus halálát és feltámadását, illetve mennybemenetelét, vagyis megdicsőülését, mint Isten hatalmának nagyszerű jelét. Ha Jézussal mindezt meg tudta tenni, ugye velünk is megteszi majd? A szakasz befejező része a 8. zsoltár versét használja fel – más újszövetségi szakaszokhoz hasonlóan (vö. 1Kor 15,25.27) – arra, hogy Krisztus új és egyetemes uralmát kifejezze. A zsoltár a teremtett ember méltóságáról szólt, akit Isten az egész teremtés legkiválóbb alakjává tett. Az első keresztények ezt a „kiválóságot” Krisztusban látták beteljesedni. Az emberi méltóság alapja már nemcsak a kezdet, az Isten képére teremtett első ember, hanem a vég, a beteljesedés is, Jézus Krisztus, aki az idők végén mutatja meg, hogyan egyesít önmagában mindenkit.

Mégis: nem jelenti mindez éppen azt, hogy ott állok, mint a tizenegy tanítvány, égre emelt tekintettel, az Úr méltóságát csodálva, még mindig azzal a sajátos hiánnyal a szívemben? Azt hiszem, jelentheti ezt is, de nem szükségszerű, hogy ezt jelentse. Az Úr másként ígéri jelenlétét, mint egy földi barát vagy ismerős.

Megdicsőülése azt is jelenti, hogy részt vesz Isten mindenhatóságában, és azt is, hogy az ő végtelen szelídségével képes jelen lenni a világban, képes jelen lenni a mi számunkra is.

Amikor hiányát érezzük, talán megtanít, hogy együttérzőbbek legyünk. Amikor „gyászoljuk”, jelenlétének mai módját ismerjük fel és sajátítjuk el, keressük és köszöntjük úgy, ahogy most adja magát.

Szerző: Martos Levente Balázs

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír