Keltsd életre a templomodat! – Juhász Adél Mária, Várpalota

A palotai pelikán

Adél vagyok, és egy nyári kalandomat írom le nektek, ami a várpalotai Nagyboldogasszony-templomban történt velem.

Meleg, fülledt nyári éjszaka volt és a ,,Keltsd életre a templomodat!” pályázaton törtem a fejem. Elterveztem, hogy másnap elmegyek a templomba képeket készíteni a pályázathoz. Mindeközben valami furcsa dolog történt a templomunk környékén.

A várpalotai Nagyboldogasszony-templom tetején a gerendák csupaszon meredeztek, lebontották a tetőt, mert új tetőszerkezetet fog kapni hamarosan. Az éjszaka folyamán egy csintalan holdsugár bemerészkedett a padlásra, átcsurrant a mennyezet repedésein egyenesen Fausztina ereklyetartójára. A lengyel származású szent csontereklyéit különös bizsergéssel töltötte fel. Innen a szemközti üvegablakra siklott a sugár, ahol Krisztus nyakában ült a bárány. Majd a mellette lévő ablakra vetült, ahol Sárkányölő Szent György küzdött a gonoszt megtestesítő sárkánnyal. Kitérő után rávilágított a gyóntatószék minkét oldalára. Elidőzött a bal oldalon a kereszténységet jelképező faragott halon, majd rávetült a jobb oldali faragásra, amely egy pelikáncsaládot ábrázolt. Azután elindult a kijárat felé, átsuhant az üvegajtó rései között a Szűzanya-szobor lábáig, ahol a gonosz kígyó tekeredett a világot ábrázoló földgömb köré.

Mikor a holdsugár a templom valamennyi állatot ábrázoló tárgyát megvilágította, mintegy varázsütésre, életre keltek az állatok! Lepottyant a sárkány, ráesett az áldozati bárány. Szerencsére a sárkány eszméletét vesztette, így ártalmatlanná vált. A gyóntatószék tetejéről a pelikánok a templom padlójára pottyantak, kábultan értek földet. A gyóntatószékről a halacska a szenteltvíztartóban landolt, és vidáman úszkált, mint aki otthonra talált. A kígyó letekeredett a földgömbről, és áldozat után kutatva elindult. A bejárati ajtót a sekrestyés elfelejtette kulcsra zárni. Kilincsére rátekeredve a kígyó könnyedén kinyitotta azt. Majd nesztelen besiklott a szentélybe, ahol megérezte a kis pelikánok csalogató jelenlétét.

A három kis pelikán, miután magukhoz tértek a földre esés után, igyekeztek menedéket keresni édesapjuk szárnyai alatt. Csak kettejüknek jutott hely, a harmadik kis állat erőtlenül csapdosott szárnyaival és próbált menekülni. A kígyó rögtön utána eredt. A megrémült kis állat minden erejét megfeszítve eljutott a főoltár elé, ahol Jézus faragott szobra mögé próbált bebújni, de a kígyó kiszagolta és kitartóan felküzdötte magát az oltár lépcsőin. Innen a kis pelikán felvergődött az oltár márványtalapzata alá, de innét is tovább kellett állnia. A padsorok között próbált egérutat nyerni, a mellékoltáron lévő szentek aggódva figyelő tekintete mellett, míg eljutott az orgona feljáratához. Ott hirtelen megtorpant. A lépcsőfokok hegyként tornyosultak fölötte. Biztos volt benne, hogy nem tudja leküzdeni a meredélyt.

A kígyó szárnynyújtásnyira volt tőle. Ekkor a kis pelikán vett egy nagy lélegzetet, minden bátorságát összeszedve ráugrott a kígyó fejére. Végigszaladt apró lábaival a kígyó hosszú, izmos testén és az irányt a padsorok felé vette. A kígyó ettől teljesen megzavarodott. Zavara csak egy pillanatig tartott, mert észrevette, hogy a felkelő nap sugarai beszűrődnek a tető rései között. Tudta, ha nem cselekszik gyorsan, elszalasztja a finom lakomát, nem tudja megkaparintani a kis pelikánt.

A napkelte az átváltozott állatokra is hatott. Még nem tudták biztosan, de sejtették, hogy valós létüknek a reggel fog véget vetni. Készültek már, hogy visszaváltozva elfoglalják régi helyüket. Gyorsan visszasurrantak, a hal a szenteltvíz tartóból, a sárkány a padlón való kábulatából, a bárány az oltár két oldalán lévő virágdíszek legeléséből tért magához, s ugrott vissza az üvegképbe, a pelikán papa két gyermekével a gyóntatószék faragványába. A nap sugarai beljebb hatoltak a szentélybe, bearanyozva a padsorokat, mint egy fényszőnyeg szaladtak végig a templom belsejében. Minden, ami addig élő volt, most újra élettelenné dermedt. Minden, kivéve a kis pelikánt és az őt kitartóan üldöző kígyót.

A napsugarak kis pihenőre késztették az üldözőt és üldözöttet egyaránt. Nem értették, hogyan lehetséges, hogy ők nem változtak vissza. Hirtelen zajt hallottak. A kis pelikán erőt gyűjtött, a kígyó lapult. Az ajtó kinyílott, és a szentmisére érkezők között én is beléptem a templomba. A mise csendes áhítattal zajlott, semmi nem zavarta meg. A kis pelikán elszunyókált az orgonaszó alatt, és a kígyó sem moccant, míg tartott a szertartás.

A mise végeztével az emberek lassan elhagyták a templomot, ki-ki ment a dolgára, már csak én nézelődtem egyedül téma után kutatva. Hirtelen észrevettem, hogy az egyik gyóntatószék faragásáról hiányzik egy pelikán. Nem tudtam mire vélni, de eszembe jutott, hogy befelé jövet a templom előtt álló Mária-szobor lábánál nem láttam a kígyót.

Ebben a pillanatban az oltár felől zajt hallottam, és odanézve megláttam, hogy az egyik gyertyatartó felborult, és valami apró kis jószág szárny csapkodva menekül a mögötte tekergőző vaskos kígyó elől. Egy percig sem késlekedtem, azonnal odafutottam az oltárhoz és határozottan a kígyó elé toppantottam, így szólva hozzá:

– Adél vagyok, de a második keresztnevem Mária! Úgy, ahogyan a Szűzanya, én is harcolok a gonosz ellen, nem engedem, hogy elpusztítsd a kis pelikánt! A sarkammal taposlak szét, ha nem tágítasz!

A kígyó ijedtében visszacsúszott Szűz Mária lába alá a földgömb köré tekeredve, elfoglalta eredeti helyét. Többet nem mozdult.

Óvatos mozdulatokkal visszatettem a kis pelikánt a helyére az édesapjához, az önfeláldozó szeretet jelképéhez. Együtt a pelikáncsalád, ismét győzött a szeretet a gonosz felett! Azóta mindig a gyóntatószék mellé ülök a templomban. Néha a szemem sarkából úgy látom, mintha integetne szárnyával a kis pelikánom.

Juhász Adél Mária 6. osztályos, 12 éves,
a várpalotai Bán Aladár Általános Iskola tanulója.
Meséjét a várpalotai Nagyboldogasszony-templomról írta.

Magyar Kurír