Képek áradatán alapuló kommunikáció – Új művészeti törekvések az 1990-es évek popkultúrájában

Az úgynevezett kortárs művészetre gondolok, ami nem teljesen azonos a modern művészet fogalmával, pláne nem a modernizmussal, ámbár nyilvánvaló, hogy ezek voltak az előzményei. Az utóbbi kettő a 20. század első évtizedeire jellemző, nagyjából az 1910-es évektől az 1960-as évek elejéig, lecsengése neoavantgárd néven az 1980-as évekig tartott. Az utána következő korszakot összefoglaló néven posztmodernként szokás emlegetni.

A kortárs művészet provokál, kérdéseket tesz fel, válaszokat vár a közönségtől, és mindezt nem éppen szelíden teszi, hanem sokszor agresszíven.

A mai művészek szabályosan rákényszerítik az embert az állásfoglalásra, műveik elsősorban nem az érzelmekre próbálnak hatni, hanem sokkal inkább az értelmünkre. 

Gondolkozz el azon, hogy mit is látsz, törd a fejed az alkotásokon – mintha ezt mondanák, s még hozzátennék: vegyél részt a mű létrejöttében, alakítsd tovább, ha úgy akarod. Meg kell hagyni, ez nagyon fárasztó, éppen ezért az érdeklődő közönségnek csak nagyon kis hányada hajlandó megismerkedni a kortárs művészek munkáival.

A művészet még mindig elsősorban a szépség szinonimájaként él bennünk. Szépnek látjuk például Barabás Miklós festményeit, portréit, modelljeinek arcvonásait, csodás, romantikus tájképeit (a Nemzeti Galériában most látható tárlatáról a Mértékadó oldalain is írtunk a közelmúltban), vagy éppen Renoir alkotásait, amelyeket a Szépművészeti Múzeumban csodálhatunk meg január 7-éig. Amikor az ő műveik születtek, még számított az ecsetkezelés, a sűrűn felvitt festék vagy éppen a lazúros ábrázolásmód. Fontos volt a kompozíció, az esetlegesség kerülése és a tervezettség, hogy ne billenjen fel a kép belső egyensúlya. Sokáig a harmóniára törekvés valósult meg a képzőművészetben és az iparművészetben egyaránt. S ugyanezen elv működött az alkalmazott művészetekben is, például a reklámgrafikában, a tipográfiában vagy a filmkészítésben. A dadaisták voltak az elsők, akik az esetlegességet kezdték hangsúlyozni, mondván, nem kell a tervezettség, a tudatos kompozíció. Az alkotás lehet olyan is, mint amikor egy falevél leválik az ágról, és senki sem tudja, hogy pontosan hová esik le.

Mi még a görög-reneszánsz tradíció elvei szerint tanultuk a rajzolást, a mintázást és a festést, s ugyanígy az újságkészítést, a laptervezést is. Számított az arányosság, a szimmetria és az aszimmetria, a ritmus, a nagyság, az irány és a formai ellentét, az olvasási rend – ezen elvek szerint terveztük a lapjainkat. Így készül az Új Ember és a Mértékadó is. Persze fontos, hogy minden kiadvány kialakítása, tördelése, tipográfiája a közölni kívánt tartalommal összhangban valósuljon meg.

A Nemzeti Galéria TechnoCool – Új irányok a kilencvenes évek magyar művészetében (1989–2001) című kiállítása a kortárs művészet legújabb irányzatait, törekvéseit, a rendszerváltás utáni időszak popkultúráját igyekszik bemutatni. (A popkultúra a tömegkultúra szinonimája a szakirodalomban, a magas kultúra ellentéteként.) Azért csak 2001-ig láthatunk képeket a tárlaton, mert az utóbbi húsz év művészete még éppen „zajlik”, benne áll a jelenben, még nincs rálátásunk. A rendszerváltás éve igazi boldogság volt: megszabadultunk a ránk kényszerített korlátolt ideológiától, és végre oda tartozhattunk, ahová mindig is tartoztunk: a nyugati típusú civilizációhoz. Lebontották a vasfüggönyt, és bárki szabadon utazhatott külföldre, megszűnt a keleti blokk országait sújtó COCOM-lista, amely alapján csúcstechnológiai termékeket, így például számítógépeket is tilos volt a KGST-országokba exportálni.

„A galéria kiállítótereiben látható műtárgyanyag az akkor felélénkülő piacgazdaság, a személyi számítógépek, játékok és programok, az internet újdonsága, valamint az újszerű pop- és DJ-kultúra inspiráló hatását hangsúlyozza.

A tárlat szekciói a szövegek használatának lehetőségeivel, az ökológiával, a modern technológiák és társadalmi jelenségek révén változásnak induló testképpel és identitással, a popkultúrával, valamint a számítógépes gondolkodással megjelenő virtualitás hatásával foglalkoznak.

Az internet és a képszerkesztő szoftverek megjelenése alapvető változásokat hozott a vizualitáshoz való viszonyban, ami több alkotó esetében új műtípusokkal való kísérletezést is eredményezett. A TechnoCool kiállítás ezért az új hatásokra legfogékonyabb, akkor induló vagy kiteljesedő generációra helyezi a hangsúlyt” – olvashatjuk a kurátorok céljairól a tárlaton.

Fekete-fehér fotósorozaton keresztül mutatja be az alkotó, Maurer Dóra, hogy Mit lehet csinálni egy utcakővel. Ez az alkotás még előzményként szerepel a kiállításon, készítésének ideje: 1971. Ami ennél már kicsit érdekesebb, az Nemes Csaba és Szépfalvi Ágnes 1996-os Közös sebesség című rajzos forgatókönyve. Ez a storyboard történetet mesél, de nem igazi forgatókönyv, hanem csak annak mintájára készítették – a képes forgatókönyvet önálló képzőművészeti műfajként értelmezte a művészpáros. Kicsiny Balázs Torony című munkája fém, műanyag, kátrány, szigetelőszalag és lendkerekes motor felhasználásával született, s a hatvanas évek idejére jellemző mászókák látványát idézi fel. Motorozó figurák száguldanak egy spirál mentén felfelé a semmibe, láthatóan a végzetük felé.

Igazi festmény nem sok szerepel a kiállításon. Talán a legjellemzőbb a Markus Muntean – Adi Rosenblum, osztrák–izraeli alkotópáros nagy méretű festménye, a Cím nélkül (Minden úgy volt, ahogy volt…). A divatos ruhákba öltözött (magazinfotózást idéző) fiatal szereplők merengő, rezignált, kifürkészhetetlen arccal tekintenek ránk a képről. A melankolikus benyomást keltő alakokat ruháik és sivár környezetük időben meghatározottá teszik, arcuk azonban szoborszerű időtlenséget tükröz. A kompozíció alatt ez a mondat olvasható: „Minden úgy volt, ahogy volt egy perccel ezelőtt, kivéve egy általános feszültségérzetet, mintha a dolgok mozdulatlanságba merevedtek volna, még levegőt sem mernek venni.” A kép és a szöveg viszonya tisztázatlan marad. A mondat – akárcsak a kép szereplői – környezetéből kiragadva, elszigetelten lebeg.

S hogy a saját szakmámról, az újságkészítésről is szó essen: 1996-ban jelent meg az összesen négy számot megért Gépszava című újság. A/3-as formátumú underground kiadvány volt, zenei lapként tartották nyilván, de inkább hasonlított egy irodalmi, társadalomfilozófiai folyóirathoz. Tördelését, színvilágát tekintve messze eltért a többi ilyen formátumú laptól. Jó néhány oldalpárt megnézhetünk belőle a kiállításon. Hihetetlenül szabadon értelmezett tipográfia, kép- és címszerkesztés jellemezte ezt az újságot, engedve a számítógép használata közben keletkezett esetlegességeknek.

A kiállítás körbejárja a valóság és az illúzió témakörét. A korábban hiteles képként elfogadott fénykép a digitális fotózás és a képszerkesztő programok elterjedésével végleg megkérdőjeleződött valóságleképező szerepében. Egyes alkotók lelkesedéssel fordultak az újdonságot jelentő digitális fényképezés és a fotómanipuláció eszköztárához, míg másokat mindez arra ösztönzött, hogy a programok okozta kételkedésre rájátszva olyan műveket alkossanak, amelyeken az érzékelt valóságot manipulálják, akár a digitális szerkesztettség látszatát keltve. Ezzel párhuzamosan a festészetben megjelent a fotórealizmus és a hiperrealizmus örököseként a technorealizmusnak nevezett irányzat, amely a digitális torzulások és a valóságleképezés új eszközeinek elterjedésére adott festészeti válaszként is értelmezhető.

A kiállítás érdekességei közé tartoznak azok a fotók, amiket Erhardt Miklós és Dominic Hislop a Saját szemmel (1997–1998) című projekt keretében készíttettek hajléktalanokkal. Negyven eldobható fényképezőgépet osztottak szét Budapesten élő hajléktalanok között. A művészek arra kérték őket, hogy készítsenek képeket mindarról, amit a mindennapjaik során fontosnak vagy érdekesnek tartanak. A képekhez kapcsolódóan valamennyi résztvevővel interjút készítettek. A fotókat és a kommentárokat két kiállításon mutatták be: először a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében, majd Budapest legnagyobb menedékhelyén, a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei (FSZKI) Dózsa György úti épületében. Ezzel a gesztussal, hogy az alkotók egy időre átruházták a fényképezést a hajléktalanokra, egy kiszolgáltatott társadalmi csoport belső nézőpontja érvényesült a külső szemlélő látásmódja helyett, s így a hajléktalan embereknek lehetőségük nyílt a vizuális önreprezentációra.

A kiállításon talán a legmegdöbbentőbb vízió Kósa János 2000-ben festett A festészet halála II. című táblaképe, amely hűen jeleníti meg a technokultúra minden elemét. A dicsfénytől ragyogó, angyalt idéző lányalak, akinek fémlapokból vannak a szárnyai, a festészet haldokló allegorikus figuráját próbálja megtartani. A festő már csak egyetlen vonalat tud húzni erőtlen kezével, mielőtt végleg eltávozik az élők sorából. Nem csoda a pesszimista látásmód, hiszen a szakadék szélén lépcső formába rendeződő pixelek veszik körül a két alakot a sötét éjszakában. Balra fenn egy ismeretlen helyre száguldó űrjármű idézi meg a minden téren agyontechnizált 21. századot.

A kiállítás február 11-ig tekinthető meg a Nemzeti Galéria C épületének földszintjén, a bejárattól jobbra lévő termekben.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.