Keresem a miseszerű esszenciákat – Orbán György zeneszerző egy kivételes mesterségről

E számvetést, hangjegyes vallomást onnan indítottunk el, hogy mit jelent a zene (a „munkaadó” zene) egy zeneszerzőnek.

– Nem tudom esztétikai oldalról megközelíteni, így

fel is vagyok mentve az alól, hogy tudjam, mi a zene. Nem tudom. Mesterember vagyok.

Így neveltek. Gyerekkoromban a zeneszerzésre készülve olyan szimfóniákat szerettem volna íni, mint Beethoven. Ez egy reális, jó, csak éppen megvalósíthatatlan cél, mert az ő képességei is kellenének hozzá. Nem a kitűzött célokkal van a baj, az irány jó, hiszen Beethoven is abszolút mesterember volt. Rosszul látják a lobogó hajú zsenit; ő egy elképesztő technikai-technológiai géniusz volt. Ugyanúgy, mint Michelangelo és a többi hasonló volumenű festő, aki először azt nézte meg, hogy nincs-e beázva a plafon, és csak utána festett rá. Kolozsváron nagyon pragmatikus, a technikára koncentráló iskolát végeztem, ami bizonyos tárgyak tekintetében a Zeneakadémia szintjén állt. Mesterséget tanultunk, nem művészetet. Akkor még mindenki hitt abban, hogyha egy zeneszerző-növendék diplomát kap, akkor abból fog megélni, bemutatói lesznek... Azóta eltelt ötven év, és a világ másképp alakult. Én már kicsit szerényebben, óvatosabban engedtem el a diplomázó diákjaimat, nem kecsegtettem őket biztos megélhetéssel. Az alapállás azonban ugyanaz: ha zenét írunk, akkor tökéletesen betartjuk a szakma igényeit. Az, hogy például Bachhot ma is játsszák, és egyike a legnagyobbnak tartott szerzőknek, a zsenialitásán túl a művei „anyagszerűségének” köszönhető. Ő annyit tudott az akusztikáról, mint senki más. Bach, az említett Beethovenhez hasonlóan szintén a jó irány. És ezt a zeneszerzés-pedagógia tudja is. Mindenütt a világon, ahol hagyományos zenei oktatás és elmélyült kutatás zajlik, két évig kőkeményen stílusgyakorlatokat, Bach-fúgákat íratnak a növendékekkel. Így végeztem én is, ezt képviselem, és ha eljön az idő, ezzel a meggyőződéssel hagyom abba ezt a földi pályát.

Komponálás közben mindig gyaluforgácsszagot érzek a zongora mellett.  

– Egy leendő magyar zeneszerző számára Bartók és Kodály személye, a folklór, a népdalkincs és a gyűjtés területe megkerülhetetlen. Mit gondol, mindez őszinte érdeklődésből fakad, vagy ma már inkább elvárás, egyfajta kötelező gyakorlat, letudandó penzum nálunk? Mondván: kettejük zeneszerzői és pedagógiai munkássága immár generációk óta a magyar zenei hagyomány és oktatás szerves része, nemzetközileg is kipróbált, így gondolkodás nélkül, zsigerből hivatkozhatunk rájuk. Azért is érdekel a véleménye, mert Önnek is volt dolga a népzenével.

– Előrebocsátom, szélsőségesnek tűnhet a véleményem, de nem az. Engem úgy neveltek, hogy lényegében kipofoztak falura népdalt gyűjteni. Lehet, hogy nagyapám, Seprődi János volt az egyetlen Kolozsváron, akit Bartók Béla felkeresett még valamikor 1910 előtt, ugyanis folklorista tanár nagyapámnak hamarabb jelent meg írása a magyar népdalról, mint Bartóknak. Bartók elment hozzájuk, beszélgettek, jót ebédeltek, édesanyám látta-hallotta is őt zongorázni. Bartókot minden nagyon érdekelte, de semmi sem jobban, mint a népdal. Mániákusan kutatott, mindegy volt neki, hogy magyar népdal vagy román népdal. Az első világháború alatt képes volt az életét kockáztatva leszállni a vonatról, hogy Szászrégen mellett, románok között felgyűjtse a Cantata profana anyagát. Nem tudott annyira románul, hogy érezze, értse, mit talált, de később kiderült a jelentősége. Én ilyen környezetben nőttem fel. Ez az egyik része a dolognak. A másik, hogy turistaként életem hét legszebb nyarát töltöttem a Gyimes völgyében, a felső patakoknál. Nem én, a feleségem gyűjtött ott néphitet, de mindez pontosan olyan serkentő hatással volt rám, mint később sokakra a táncház. És még egy szempontot behoznék ide: az urbánus–népi ellentét átkát. Ami régi, de mi az utolsó száz év hatásait látjuk igazán. A zeneszerzőket azonban ez a probléma kevésbé érinti, ugyanis

onnantól, hogy Bartók 1911-ben leírta A kékszakállú herceg vára utolsó hangját, eldőlt, hol a helye a magyar kultúrában a népi–urbánus vitának.

Ady Endre is egyszerre volt nyugatos, liberális költő és provinciális, magyarkodó, fokosos kuruc. Nálunk, zeneszerzőknél tehát, nem mondom, hogy teljesen jól kezelten, harmonikusan, de egységben van a „nyugatos és keletes” gondolkodás, a tradíció és a modernizmus. Nem vált ki hasadást, ahogy Bartóknál sem váltott ki, szétbonthatatlan egységet alkot nála ez a kettősség. Bartók a Kékszakállúban hitvallás gyanánt a pentaton skálával élt; a széthúzott hangközökben ott van az archaikus örökség; továbbá a magyar dikció, a magyar prozódia jelenik meg ebben a csodában. Nem mozgalmas mű a Kékszakállú, valójában egy „ácsorgó opera”, de a zene viszi előre. A pentaton gyökök, a pentaton magok pedig végig ott vannak benne. Például az ötödik ajtó kinyílásakor, abban a harsogásban: „Lásd ez az én birodalmam”; a pentaton keresztezve némi debussys mixtúrás technikával. Bartóknak A kékszakállú herceg várában közölt zenei vallomása visszatér az utolsó „bástyánál”, a Concertóban is, melyben az amerikai trombitaszóló szintén pentaton. Bartók – Balázs Béla szövegére – megteremtette az egyik legfrászosabb operát, mert ennél talán csak Maurice Maeterlinck Pelléas és Mélisande drámája félelmetesebb, amely Debussy mellett más zeneszerzőket is megihletett. A 20. század ezzel a fajta emberi elidegenedéssel, és ennek az ábrázolásával veszi kezdetét.

– Jóllehet többféle műfajban alkot, az Ön „vallomásai” főleg egyházi jellegű zenékben, misékben, oratóriumokban, kórusművekben öltöttek testet. Miért e spirituális indíttatású darabokban találta meg az önkifejezés legjobb formáját? Nem aggódott amiatt, hogy a szakma nem tartja korszerűnek? Vagy úgy volt ezzel, mint Poulenc, Messiaen, Arvo Pärt, akik ilyesmivel nem törődve, magától értetődően vetették fel alkotásaikban a hitkérdéseket?  

– Nem szeretnék önanalízisbe bonyolódni, így alakult. Viszont látok emögött egy fontos tényezőt: az opera, az oratórium és a dal, vagyis e szöveges műfajok az antik világ orpheuszi hagyományából fakadnak. A mitológiai Orpheusz dala olyan egyszerű volt, hogy még az állatok, a fák és a füvek is értették. Vagyis nem egy James Joyce-féle, az Ulysseshez hasonlítható, csodálatos, de nehezen érthető nagyregényről beszélünk a zene esetében, hanem valami nagyon közösségiről. És az éneklés, az együtt éneklés ilyen: közösségi tevékenység. Visszatérve arra, amiről az elején beszéltünk, nálam a zene azért mesterség, mert

magánzene nem létezik. Csak közösségi zene van. Hiába ciripel a tücsök, ha azt a rezgést senki nem fogja. A zene lényege: a közösség. Csapatmunka.

Az említett Orpheusz témától kezdve az olasz opera a 16. századtól mítoszokat dogozott fel. Miért? Mert a művelt polgárok ismerték a mitológiát. A szöveges műfajokban van egyfajta vonzás, valami imaszerű reprodukció. Valami, amit eleve jól tudunk, és aminek ilyen módon is teret adunk. A későbbi, 19–20. századi zeneszerzők is kompakt módon ragadtak meg olyan általános, könnyen érthető helyzeteket, mint például a szerelem: Trisztán és Izolda, a féltékenység: Parasztbecsület, Bajazzók; a könnyűvérű nő: Traviata, Carmen… A Puccini-féle Manon Lescaut talán a legrafináltabb ezen a téren, hiszen tulajdonképpen egy prostituált a főszereplője, és esetében nincs „traviatázás”, hogy ő azért jobb sorsra lenne érdemes… Mert nem. Puccini végül mégis eléri, hogy valahol megértjük és megszánjuk őt. A librettók mindnyájunk számára ismerős témákból indulnak ki, a zene pedig képes megjeleníteni, kiemelni a lényegit. És ez igaz az oratorikus művekre is. Gondoljunk például a Händel-féle óriási oratóriumokra, amelyek mind ismert bibliai témák. A Halleluja jelentésén sem kell sokat gondolkodnunk. A Schubert-dalok már kicsit mások, akusztikai viszonyaik a kamarazenei hangzásnak felelnek meg, annak idején szalonokban adták elő őket. A dalok esetében az egyszerű versek érvényesülnek igazán, hiszen jól kell hallani és érteni az előadó énekest. Jobb, ha a zeneszerző kerüli a nagy költeményeket. Itt egy paradoxon. Annak idején, fiatalabb koromban több Pilinszky-verset megzenésítettem. Weöres Sándortól vagy harmincat. Mindenki tudja, hogy a Weöres-versek maguktól is muzsikálnak.

Pilinszky más, zeneileg töredezettebb, viszont megragadóak a képei. Mint az Introituszban: „A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek. / Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet.” A világ egyik legszebb versszaka.

Mintha a Bibliából idéznénk, olyan ez a Pilinszky-féle „átfaragás”. Pilinszky – akivel zeneszerzőként fiatal koromban foglalkoztam – tehát kivétel volt a versek terén. Keresem a miseszerű esszenciákat.

– És akkor sorolhatnánk is: a miséken túl a Requiemet, a Stabat Matert, a Te Deumot, a Karácsonyi oratóriumot… Mégis melyik az a műve, amelyikben megítélése szerint a leginkább valóra tudta váltani a zeneszerzői ideáit?

– A Karácsonyi oratóriumom lényegében kiegyensúlyozása a Passiónak. A Passiót érzem az igazán jellemző művemnek. A sikerességét, a maradandóságát majd megítéli az utókor. Bach Máté-passiójának vonalát követtem, ami szintén operaszerű, csak az hosszú, hatalmas zenei tömbök követik benne egymást. Bach titokzatos. A legszebb és leghíresebb, „Erbarme dich, mein Gott” kezdetű áriát, Szent Péter sírását például nő énekli. Nagyon elvont mű, színpadon ezért is nehéz megjeleníteni, bár többen próbálták már. Én a Passiónál egy dinamikus történetben gondolkodtam, egy óra alatt lepereg az egész keresztút. Először is letettem a padlóra egy hatalmas papírlepedőt, és összeírtam a négy evangélium, vagyis a szinoptikusok és János evangéliumának vonatkozó részleteit. A cselekmény fő vonalára és a szereplőkre összpontosítottam. Itt jegyzem meg, hogy negyven évet dolgoztam színházakban, lehet, hogy nem túl dicsőségesen, de például a dramaturgia terén sokat tanultam. Kicsit redukáltam a darabot, hogy elő tudja adni az ELTE kórusa és zenekara, amit aztán szépen meg is oldottak. Kiemeltem a szövegből az áriáknak megfelelő, számomra fontos és hangsúlyos elemeket. Énekelnivaló szempontjából igyekeztem, hogy a férfi-női szólistaarány kiegyensúlyozása érdekében Mária Magdolna nagyobb szerepet kapjon a Passióban. Ezért a „Noli me tangere” résznél, a Krisztus által megváltott Mária Magdolnának – akit Jézus mint feltámadásának első tanúját a tanítványokhoz küld a hírrel – írtam egy fontos, „szerelmes” jellegű áriát. Ahogy egyébként annak idején Händel is tette. Persze ha ismertem volna Dan Brown regényét, A Da Vinci-kódot, ami akkor még meg sem született, nem teszem. Tudjuk, hogy a Brown által hivatkozott hamis Meroving-legenda milyen módon forgatta ki Mária Magdolna figuráját. Sajnos a ma olykor belegázol a tegnapba. Felhasználtam a Passióban gyimesi siratószövegeket is. Mária elmegy keresni a fiát – ez egy ráolvasáskezdet, ami Erdélyben, sőt az egész történelmi Magyarország területén ismert és elterjedt, klasszikus anyag a folkloristák körében. Muszáj volt Mária siratását előkészítenem, Mária ugyanis e gyimesi hagyománnyal a kereszt alatt megszólal nálam. Ilyen apró, tudatosan alakított részletekből, dramaturgiai leleményekből épült fel a Passió. Továbbá van benne jó néhány tömeghatású, effektszerű, akusztikus játékként működő kórustétel.  

– A kórusok eleve fontos szerepet kapnak az életművében, ugyanis a nemzetközi, de mondhatjuk, világhírneve éppen a kórusművekhez kötődik. Miért és hogyan indult el ebbe az irányba?   

– Az iskolai vagy iskolán kívüli kóruséneklés világszerte hatalmas buli. Egy ügy, aminek mostanra az üzlet is utánament. A Távol-Keleten különösen komolyan veszik, ugyanis szerves része a közösségi nevelésnek.

Aki kórusban énekel, nemcsak zenét tanul, hanem megtanulja a másikra való odafigyelést is.

A kórusénekléssel kapcsolatban a túlzott optimizmusnak, de a pesszimizmusnak sincs helye. Immár világszerte működik, persze ez nem azt jelenti, hogy ne lennének nehézségek. Hangsúlyozom: ez nem mozgalom. A kórusmozgalom kifejezést pejoratív megbélyegzésnek tartom olyanoktól, akik igazából nem szeretik ezt a műfajt. Sokkal jobban fedi az igazságot, ha közösségi tevékenységnek nevezzük. Néhány év elteltével, egy színvonalon túl pedig már művészetről beszélhetünk. A világversenyek, tévéközvetítések mutatják, hogy milyen nagyszabású, sokakat érintő üggyé tud válni a kórusban éneklés. Számos együttes musicalrészletekkel próbálkozik, könnyűzenei slágerekkel is kísérleteznek, sokan szeretnének például Beatles-számokat énekelni. Magam is rajongok értük, de kórusra nem lehet átírni a dalaikat, egyszerűen nem működnek ebben a formában. Tehát folyamatosan szükség van a kifejezetten kórusoknak szánt darabokra. Ez pedig óriási piac lehet egy zeneszerzőnek, nekem is az volt. Kocsár Miklós kórusművészete például első osztályú anyag a világ számára, de nem tudott megfelelő kiadóval társulni. Pedig Kocsár ott van az első tízben. De említhetem egykori növendékemet, Gyöngyösi Leventét is, aki szerintem: világszám. Ismerik is, tudják ki ő; egyetlen hibája, hogy a nevét külföldön sehol nem tudják rendesen kimondani.

A kiadónak vállalnia kell a népszerűsítést. Valamennyire ismerem ezt a területet is, ugyanis tizenegy évig szerkesztőként dolgoztam a Budapest Zeneműkiadóban. Szerencsém volt, mert én időben váltottam, kifogtam egy kicsi, szerény kiadót, egy erős országban: Amerikában. Exkluzív szerződést kötöttünk, miután a vezetője, aki egy remek muzsikus volt, fantáziát látott a rövid, latin nyelvű motettáimban. A Hinshaw Musicnak köszönhetően kerülhettem be a nemzetközi zenei vérkeringésbe. A vonatkozó műveim krémjét vitték el, tíz darabomat világszerte elterjesztették, és harminc szerepelt a katalógusukban. Zárójelben jegyzem meg, hogy ez csupán töredéke a repertoárnak, ugyanis eddig száznegyven kórusművet írtam. De egyik darab vitte a másikat, így a sikernek és a megszerzett hírnévnek köszönhetően később én képviselhettem a céget Ausztráliában. Az egyik kollégám, jóbarátom, Ko Matsushita, aki időközben zeneszerzőként és karmesterként világnagyság lett, háromszor hívott meg Japánba, úgyhogy kicsit ott is megismertek. Már látom, milyen fontos a menedzsment, az, hogy egy fiatal zeneszerző kinek és milyen feltételekkel adja oda a műveit, mert ezen nagyon sok múlik. Egy biztos: a kóruskultúra, a kórusirodalom kimeríthetetlen kincsesbánya, amely a nevelési szempontoktól az idegenforgalmi megfontolásokig ma már az egész világra, minden nemzetre hatással van. Olyan közösségi élmény ez, amibe bárki bekapcsolódhat, éneklőként és hallgatóként egyaránt.  

Szerző: Pallós Tamás  

Fotó: Eisenmann József

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.