A megjelenteket Süveges Gergő televíziós műsorvezető köszöntötte, kiemelve: a Szent Imre-plébánia immár tizenkettedik alkalommal tartja meg nagyböjti lelkigyakorlatát. Az idén két hét telik el az egyes elmélkedések között.
Üdvözölte a hallgatóságot Szkaliczki Örs OCist, a Szent Imre-templom plébánosa is. Kiemelte: a Szentírás nem filozófiai, teológiai tankönyvnek íródott, a hétköznapi élet egyszerű történeteit, ezekből vett példabeszédeket találhatunk benne, mégis filozófiai, teológiai mélységek és magasságok vannak benne, amit egy biblikus ki tud bontani. Ezért is nagy öröm, hogy az idén Martos Levente Balázs püspök tartja a nagyböjti lelkigyakorlatot.
Martos Levente Balázs fohásszal kezdte elmélkedését, kérve Isten áldását a háromrészes lelkigyakorlatra, hogy ismerjük fel az Úr akaratát, szeretetét, „és támogassuk egymást az életünkben, hivatásunknak, örömeinknek és bánatainknak azokon a helyein, amelyekre elvezettél, és ahonnan ma is hívsz. Küldd el nekünk Szentlelkedet, hogy megismertesse velünk Jézus Krisztus arcán a Te dicsőségedet!”
A püspök kifejtette: nem kis kihívás a nagyböjti időben elkísérni egymást. Jó azt látni, hogy akik itt vannak, azok közül sokan egymásra mosolyognak, kimondva-kimondatlan ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. Isten, akinek a jelenlétében szeretnénk időzni, ugyanolyan titokzatosan és valóságosan jelen van mellettünk, ahogyan ezek a szálak mozdítanak minket. Amikor fáradságot tapasztalnunk, az még inkább meghívás arra, hogy az adott dolgot bízzuk egyre jobban és újra Istenre.
Martos Levente Balázs rámutatott: amikor azt mondja, lelkigyakorlat, mindig „ezt a titokzatos, cselekvő lebzselést” képzeli el, azt a fajta erőfeszítést, amit azért ajánlok fel, hogy „ne én legyek erős, hogy a gyengeségeimben az Isten ereje működjön”. A lelkigyakorlatnak mindig van beszédes és csendes része. Van egyfajta ritmusa az adott és befogadott szónak, és ebben a ritmusban benne kell hogy legyen a csönd, a szünet, amiben egyszer csak meghalljuk az Isten hangját.
A nagyböjt sokféle gyakorlata elsősorban azt célozza: mindabban, amit az élet elénk hoz, elénk sodor mint egy megáradt patak, felfedezzük Isten jelenlétét.
Kivételes esetben még abból is megmarad valami, ami ma este történik. Nagy szükség van erre. A dialógus akkor azt fogja jelenteni, hogy a beszéd és a hétköznapi életünk, a kimondott szó és az, amit csak odagondolunk, elkezd egymással beszélgetni. Vissza-visszatérünk valamihez, ami megragadott.
A püspök föltette a kérdést: tényleg vágyunk arra, hogy megváltozzunk, hogy az Egyházban meg a világban valami másképp legyen? Kiemelte: bíznunk kell abban, hogy a szívünk tudja, mire van szüksége. Weissmahr Béla jezsuita filozófus pap egy lelkigyakorlaton azt mondta:
a szívünk mélyén van egy nagy lyuk, és ebben a lyukban Isten néz ránk.
Az ember lénye, titokzatos belső igazsága, valósága Istenben gyökerezik. Amikor azt mondjuk, szeretnénk megtérni, bűnbánatot tartani, mindig azt is reméljük, hogy e titokzatos belső igazságból tudunk élni, hogy nem veszítettük el egészen. Elszoktunk tőle, de még megvan.
Martos Levente Balázs kiemelte: az exodus, az Egyiptomból való kivonulás Izrael népének legfontosabb, alapvető tapasztalata. Azok a meghatározó hagyománykörök, amelyek az Ószövetségben Izrael népének közös emlékezetét jelentik, a kivonulással kezdődnek, majd a pusztai vándorlással, a szövetségkötéssel, a Jordánon át az ígéret földjére való bevonulással folytatódnak. Mindenütt találkozunk ezzel az Ószövetségben. Ott van az emlékezet, hogy Isten megszabadított, csodálatos módon kivezetett bennünket a fogságból, és erre
azért emlékezünk, mert újra és újra haza akarunk térni, és van hová hazatérnünk.
Az előadó szerint talán váratlan képzettársítás, de a távolba szakadás, majd a hazatérés vágya ugyanúgy megvan az egész nép esetében, ahogyan a tékozló fiú történetében.
Martos Levente Balázs megemlítette a híres német Ószövetség-kutatót, Norbert Lohfinkot, aki az egyik elmélkedésében rávilágított, amikor Izrael kivonult Egyiptomból, ellentétes erők szorításába került: hátulról az egyiptomi sereg üldözte, elölről meg ott volt a tenger. Hátul a fogság nyilvánvaló emléke, halálos fenyegetés, elöl a lehetetlen, az elképzelhetetlen, az úttalan, élettelen. Lohfink úgy folytatja elmélkedését: minden hívő lét végletek között egyensúlyoz, újra meg újra jobbról, balról fenyegetett. Olyan alternatívák látszanak, amelyeknek egyike sem kívánatos. Néha olyan helyeken kellene átmennünk, ahol nem látszik út. A mai világ sok szempontból mintha pusztába vinne bennünket. Lehetetlen helyzetekbe kerülünk, olyan problémákra kellene megoldást találnunk, amelyekről úgy gondoltuk, hogy nem léteznek.
Exodusunk azt is jelenti, hogy rádöbbenünk: a helyzet, amiben élünk, a pusztaság. Valaha élet volt itt, de most úgy érezzük, hogy nincs. Mint egy vákuum, kiszivattyúzták a levegőt. Hogy lehet itt élni?
Az ilyen helyzetben az ember abból meríthet erőt és reményt: aki idáig vezetett, ezentúl is lépésről lépésre vezetni fog.
Ezek a helyzetek segíthetnek bennünket abban, hogy felfedezzük, hol van az igazi középpont.
Jézus a tizenkettőt időnként magányos helyekre vitte ki, gyakran átvitte őket a Genezáreti-tavon, és mindig „jól bajba keverte őket”. Jézussal egy hajóban evezni néha azt is jelenti, hogy számítunk arra: „jó kis hinta-palinta lesz”.
Jézusnak van türelme, alszik a bárka mélyén, és csak akkor parancsol szélnek és viharnak, amikor nagyon kell.
Martos Levente Balázs kiemelte: ha a szívünk mélye, ahol Istennel vagyunk kapcsolatban, kicsit olyan, mint a tenger mélye vihar idején, nem mozog, akkor talán könnyebben elviselhető, hogy a felszín időnként nagyon viharos, hullámzó. Az Egyház életében is vannak viharos jelenségek, bizonytalan kanyarok, ingoványos szakaszok. Az egyik legfontosabb, amit tehetünk, hogy elkezdünk ebben a mélységben odafigyelni. Nem lehet mindig ugyanolyan erővel jelen lenni a saját mélységeink számára, közben mégis az a vágyunk, hogy a tényleges döntéseinket, az élet igazi dolgait, a kapcsolatainkat, innen, ebből a mélységből tudjuk élni, azzal az erővel, ami ott belül, mindig megvan.
A püspök az általa nagyon szeretett 63. zsoltárral készült az estére, amit minden ünnepen és a zsoltároskönyv négyhetes ciklusában az első vasárnap reggelen imádkozik az Egyház:
„Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek.
Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped,
mint a puszta kiaszott földje.
Szentélyedben hadd jelenjek meg előtted,
hogy lássam hatalmad és dicsőséged.
Mert irgalmad többet ér, mint az élet,
Hadd magasztaljon ezért ajkam.
Neked mondok áldást, amíg csak élek.
a Te nevedben emelem imára a kezemet.
Mint dús lakomával, teljék be lelkem,
Ajkam ujjongjon, szám dicsőítsen Téged.
Fekvőhelyemen is rád gondolok,
hajnalig rólad elmélkedem.
Mivel védelmezőm lettél,
és szárnyaid oltalmában örvendezhetem.
Lelkem tehozzád tapad,
és jobbod szilárdan tart engem.”
A püspök felidézte: ezt a zsoltárt akkor szerette meg igazán, amikor kispap korában hivatáskrízist élt át, mert egyrészt kicsit szerelmes lett, másrészt amikor már hozott egy döntést, Rómába került tanulmányútra, és bár nagyon vágyott erre, egyáltalán nem volt könnyű. Egy meditációs terem magányában ez a zsoltár az egyik legkedvesebb imádsága lett.
Befejezésül Martos Levente Balázs arra biztatott: ha valami megragadt bennünk ebből a zsoltárból, ahhoz térjünk vissza. Nevesítsük a pusztának, vagy éppen a viharos tengernek azt a helyzetet, amit az életünkben most megtapasztalhatunk.
Keressük meg azokat az alternatívákat, amelyek közül képtelenek vagyunk választani. Ezek mélyében kell megkeresnünk, hogyan van velünk Isten most.
És köszönjük meg Istennek, hogy időt adott nekünk keresni az Ő arcát az idei nagyböjtben.
A Szent Imre-plébánia nagyböjti lelkigyakorlatának második alkalma március 6-án, szerdán este fél 8-kor lesz. Téma: Az emeleti teremben. Elárulásának éjszakáján másként látták egymást Jézus és tanítványai? A mai napig abból a szeretetből és bizalomból élünk, amely ott és akkor megszületett.
A harmadik alkalom március 20-án, szerdán este fél 8-kor kezdődik. Téma: Hová mész? A jövőről nem sokat tudunk. Ám a múltat figyelve gyakran eloszlanak az aggályaink. Jézus fényében másként kapcsolódunk a körülöttünk élőkhöz, és másféle válaszokat adunk.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria