Keresztények a tállyai zsidó temetőért – Beszélgetés haszidokról, csodarabbikról, temetőmentésről

Illyés Bence, a Magyarországi Haszid Zarándoklatokért Alapítvány (MAHAZA) kurátora, képviselője, civil aktivista, a zsidó kultúra kutatója. Katolikusnak keresztelték, majd református templomba és iskolába járt, ahonnan aztán a piarista gimnáziumba került. Csodák vándorai című fotókiállítása az országot járja az amerikai nagykövetség támogatásának köszönhetően, idáig Budapesten két helyszínen lehetett megtekinteni, majd a pécsi zsinagógában; jelenleg pedig Miskolcon látható a tárlat „közteresített”, a járványügyi előírásoknak megfelelően átalakított verziója, ahonnan aztán Szegedre indul tovább.

A két alkalommal megrendezett tállyai temetőmentő projekt szinte teljes egészében közösségi finanszírozásból, magántámogatásokból jött lére, összesen közel 180 jólelkű (főleg külföldi) magánszemély segítségével.

– Mi motiválja az embert arra, hogy egy csapat keresztény önkéntessel rendbe szedje a pusztuló tállyai zsidó temetőt?

– Elsősorban a társadalmi felelősségérzet, a pusztuló, elhanyagolt értékek miatt érzett aggódás és az elhunytak iránti tisztelet – legyenek azok zsidó vagy keresztény vallásúak. Illetve természetesen az esetemben még a szakterületem és az általam kutatott témák okán is még külön felelősségérzetet érzek hazánk zsidó értékei és emlékhelyei kapcsán.

– Mesélj kicsit a csapatról, hogy látod, milyen motivációkkal érkeznek? Úgy tudom, gyakorló katolikusok is vannak köztük.

– Én úgy gondolom, és azt hiszem ez a videónkból is kiderül, amiben igyekeztünk pont erre a kérdésre helyezni a hangsúlyt, hogy a részt vevő önkéntesek egy általános és univerzális emberi érzésből, segítő jó szándékból és felelősségérzetből vettek részt ezeken az akciókon, a legtöbben úgy, hogy sem a zsidósághoz, sem pedig Tállyához vagy a környékhez nem volt közvetlen közük. Úgy gondolom ez

az egyik legszebb és legnemesebb formája az önkéntességnek – egy olyan ügyért tenni valamit, amihez nincs közvetlen kapcsolódásom semmilyen szinten, és még elvárni sem tudok semmilyen viszonzást senkitől, ugyanakkor mégis, mint magyar és mint keresztény ember átérzem annak jelentőségét, értékét, és felelősséget érzek iránta.

– Hogy érzed, dolgozik a keresztény emberekben valamiféle lelkifurdalás is? Nyilván nem személyes tettek miatt, de a keresztény világ vélt vagy valós mulasztásai miatt, amelyek lehetővé tették a holokausztot.

– Azt gondolom, az önkéntesek nem lelkiismeret-furdalásból vettek részt az akciókon, de össztársadalmi ügyként nézve a zsidó temetők sajnálatos helyzetét

a mai Magyarországon, véleményem szerint helye van társadalmilag – ha nem is elsősorban a lelkifurdalásnak, de a felelősségérzetnek mindenképp ennek kapcsán.

Hiszen tudni kell, hogy az a több ezer elhanyagolt és méltatlan állapotú zsidó temető Magyarországon elsősorban azért került ilyen helyzetbe, mert az ott élteket deportálták és kiirtották, így az egykori vidéki zsidóság emlékét őrző temetők árván maradtak szerte az országban. A már sokszor említett társadalmi felelősség azt diktálja ebben a helyzetben, hogy

az elhunytakra való emlékezés és az emlékhelyek gondozásának nemes feladatát a többségi, nem zsidó társadalom is érezze magáénak és kezdjen el foglalkozni az üggyel, és mentse meg egy, sajnos eltűnt kultúrának, a vidéki magyar zsidóságnak a még megmaradt értékeit.

Ennek a szerintem pozitív és a megbékélés irányába mutató célnak az eléréséhez az egyik első lépés volt a tállyai zsidó temető önkéntes rendbetétele is. Azt ugyanakkor szeretném hozzátenni, hogy természetesen egy temető rendbetétele nem feledteti a Holokauszt borzalmait, ahogy nem is kárpótolhatja zsidó honfitársainkat a családjuk elvesztéséért, azonban mindenképp egy fontos és üzenet értékű gesztus lenne ennek a kérdésnek a társadalmi felkarolása.

– Református és katolikus iskolák után egyszercsak az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemre jelentkeztél, el is végezted. Nem érezted kívülállónak magad keresztényként az Orzsén?

– Kívülállónak a szabad gondolkodásom és kritikus megközelítésem miatt elég sokszor éreztem magam más közegben is, emiatt nem volt ilyen szempontból akkora változás a Zsidó Egyetem, sőt, részben emiatt az outsiderség miatt is választottam ezt a szokatlannak tűnő szakirányt. Az Orzsén nagyon kellemes, családias hangulat uralkodott, ahová gyorsan befogadtak, így sosem éreztem azt, hogy nem tartozok oda. Ami azt illeti, több osztálytársam is volt hozzám hasonló cipőben, valamint keresztény tanárom is volt – az egyetem egy elég nyitott intézmény, amelyre nem csak a zsidó közösségből jelentkeznek. Svédországi tanulmányaim alapján is azt mondhatom, ami talán meglepő lesz sokaknak, de a jewish studies (judaisztika) hallgatók a legtöbb európai egyetemen nagyobb számban nem zsidók, azaz

tapasztalható egy relatív nagy fokú érdeklődés a többségi társadalom felől a zsidóság, a zsidó kultúra megismerésének irányába.

– Hívő keresztény vagy, de bizonyos mértékig talán már azonosulsz a zsidósággal is – érezted már úgy, hogy a kettőt nem tudod összeegyeztetni?

– A hívő emberek között – szerintem – nagy és lényegi különbségek nincsenek, tartozzanak bármelyik vallási irányzathoz is, így ilyen szempontból nem gondolom, hogy nehéz ezek összeegyeztetése, különösen, mivel a kereszténység számára a zsidóság, a judaizmus jelenti a kiindulási pontot, a gyökereket, amit szerintem érdemes lenne megismernie minél több kereszténynek is mélyebben.

Nehézséget az jelent, főképp társadalmilag, hogy keresztényként, vagyis kvázi külsősként foglalkozok a zsidósággal, ami sokak számára talán nehezen érthető vagy idegen jelenség lehet, aminek a motivációit sem értik.

Sajnos itthon még most is eléggé jellemzőnek találom a közéletben és egyébként is az éles csoporthatárokon belüli gondolkodást, ami ellentétben áll az én univerzalistább megközelítésemmel. Azonban a tevékenységem és a munkám által szeretnék hidat építeni a két világ között, ami kétségkívül egy járatlan út még idáig, ezért nehézségekkel is jár.

– Hogy lehet egyszerre kinn is lenni, benn is lenni? Egyszerre jelen lenni hittel, és ugyanakkor valamennyire kívülről is figyelni a történéseket, antropológus szemmel, például egy zsidó zarándoklat alkalmával.

– A zarándoklatokon elsősorban mint fotós vettem részt, így a megfigyelésem a kamerán keresztül irányult az eseményekre.

A fotóimmal azt szerettem volna megragadni és átadni leginkább, hogy milyen különleges érzés egy haszid zsidó zarándoklatot belülről átélni.

Ehhez szükséges az, hogy én is minél jobban jelen legyek az eseményen belül, és ráhangolódjak a hívők spirituális együttlétére, ami nagyon mélyen meg is érintett minden alkalommal, és ez remélem, tükröződik a képeken keresztül is. A már korábban is említett kívülállás-érzés persze egy haszid zarándoklaton azért erősebb, hiszen egy rendkívül zárt csoportról beszélünk, akik például még öltözködésükben is teljesen mások, mint mi.

– Melyik éned merült főleg bele ebbe a zsidó temetős témába? Kulturális antropológusként, teológusként, fotósként vagy magánemberként vagy jelen benne? Vagy ha mindegyikként, melyik hány százalék?

– A tállyai zsidó temető megmentésének ötlete a fotós projektem miatt és okán született meg, mivel sokat jártam a környéket, hiszen

Tokaj Hegyalja nem csak a borászat, de a haszid zarándoklatok egyik legfőbb központja nem csak hazánkban, de a világon is.

Az apropó, és egyáltalán, a temető létezésének felfedezése is ebből jött, hiszen egy olyan eldugott sírkertről van szó, ami több kilométerre a falutól, az erdő szélén fekszik, jelenleg még rendes, járható oda vezető út nélkül. Emellett viszont leginkább mint civil és aktivista, valamint a zsidó kultúrával foglalkozó szakember vagyok jelen a projektben, de igyekszem egyszerre több szempontból is megközelíteni ezt a nagyon érdekes és izgalmas témát – tervezünk edukációs programokat fiataloknak és tanároknak ennek kapcsán, együttműködést és kutatást régész és kulturális örökség szakemberekkel, de művészi szempontból is igyekszünk közelíteni a témához.

– Az északkelet-magyarországi csodarabbik kérdésével is foglalkoztál, akikről szokták hangsúlyozni, hogy nem olyanok, mint a katolikus egyházban tisztelt szentek, mégis kérésekkel szoktak folyamodni hozzájuk. Ők maguk tesznek csodákat a hit szerint, vagy ők is csak közbenjárók, mint nálunk a szentek?

– A zsidó kultúrában a szentség fogalma elsősorban a Tórához és a Jóistenhez kötődik, élő vagy akár már elhunyt személyeket nem szokás szentként kezelni, azonban a gyakorlatban sok párhuzam és hasonlóság fedezhető fel a keresztény szentek kultusza és a haszid zsidókra jellemző cádik (vagyis csodarabbi, szó szerinti fordításban: igaz ember) tisztelete között. Azt fontos leszögezni, hogy egyrészt

a csodarabbik sírjaihoz irányuló zarándoklatokon a hívők nem a rabbihoz imádkoznak, csak az ő közvetítését kérik kéréseik, imáik teljesítéséhez, így csodát sem ők, hanem Isten tesz minden esetben, rajtuk keresztül.

A cádikok azonban olyan személyek, akik jámborságuk, mély vallásosságuk és életmódjuk miatt közelebb állnak a felsőbb erőkhöz, és képesek közvetítőként állni Isten, az isteni akarat és a hétköznapi hívők között, ezért szokás úgy életükben, mint haláluk után is a közbenjárásukat kérni.

– Épp idén nyáron jártunk Mádon, ahol egy kis kiállítás volt a zsinagóga előterében Teitelbaum Mózesről, másnap elzarándokoltunk a sírjához is Sátoraljaújhelyre. Magával ragadó a személye, katolikusként nem nehéz bevonódni egy ilyen történetbe, erős a hatása a közös Ószövetségnek.

– Teitelbaum Mózes, vagy ahogy a magnum opusának címe után szokás hívni, a Jiszhmák Mojse valóban az egyik legnagyobb hatású magyarországi haszid rebbe, akitől (illetve az ő unokája vezetésével) aztán a szatmári haszid irányzat is kiindult, amely napjaink legnépesebb haszid csoportja, közel százezer hívővel szerte a világban.

A keresztény ember számára – számomra is – a zsidóság az Ószövetség népét jelenti, amelyből, és ezt fontos hangsúlyozni, a kereszténység is megszületett.

A keresztény világ tehát idősebb testvérként tekinthet a zsidóságra, különösen az olyan zsidó hívőkre, mint a haszidok, akik életmódjukban, vallásgyakorlásukban is próbálják az egészen a bibliai idők óta tartó kontinuitást és az azóta kialakult tradíciókat továbbvinni, és átadni az utókor számára is.

Noha kultúrtörténetileg a haszid irányzat egy relatíve új jelenségnek számít a judaizmuson belül, hiszen a 18. században keletkezett, azonban szerepét tekintve pont a tradíciók megőrzését és a kontinuitás fenntartását tűzte ki célul a korszakban születő modernizáló irányzatokkal szemben. Az ősatyák világáról pedig, ahogy mondtam is, érdemes és kell is tanulnia a keresztény embernek, hiszen számos olyan érték van benne, ami univerzális, tehát mindenki számára hasznosítható.

– Mit gondolsz, mit tanulhatunk mi, keresztények a haszid zsidóságtól?

– Számos dolog mellett a haszid életmód egyik markáns eleme a szememben az, hogy

a vallás az élet természetes része, ami nem korlátozódik egy adott helyre és időre, hanem a hétköznapokat is, az élet minden aspektusát, a teljesen profán tevékenységeket átjárja és megjelenik benne, ezáltal pedig szakralizálja is ezeket az általunk is megszokott, hétköznapi dolgokat.

Ez például egy olyan megközelítése a vallásnak és a vallásgyakorlásnak, amiből, úgy érzem, a keresztény világ is tud tanulni. Ugyanígy a személyes és önálló viszony a valláshoz is jellemző a haszid zsidókra, hiszen ha a zarándoklatokra gondolunk, azok sem szervezett események, hanem oda mindenki egyénileg, a saját akaratából jön el a világ másik végéről, ahogy például az imádkozás egy része is tulajdonképpen egyénileg, bár csoportosan történik: ugyan mindenki a saját imáját mondja, az összegyűlt egyének a lelki összehangolódásuk, az azonos „rezonálásuk” által mégis csodálatos módon egy kollektív egészet alkotnak. Az imáik során tapasztalt rendkívül mély átélés és lelkesültség is nagyon inspiráló és mély hatással volt rám. (Itt kaphatnak ízelítőt az imából és a zarándokok énekéből – a szerk.)

– Egy blogon azt a – számomra meglepő – mondatot olvastam egy csodarabbi sírjánál elhelyezett kérések kapcsán: „Nem zsidók ne próbálkozzanak. Nekik ott van Szent Antal”. Mit gondolsz erről?

– Ez a blogon leírt hozzáállás nem csak az általam képviselt univerzális megközelítéstől áll távol, de maguk a csodarabbik által képviselt világnézettől is. Számos legenda él például a már említett Teitelbaum Mózesről, vagy a bodrogkeresztúri rabbiról és sok más cádikról is, melyek szerint amiképp a zsidó testvéreik, úgy a keresztények is fordulhattak és fordultak is hozzájuk segítségért, tanácsokért, amiknek ők készséggel eleget is tettek.

A keresztúri rabbiról a falu ma élő nem zsidó lakói között is sok történet kering még arról, hogy segítette sokszor csodatételekkel az összes keresztúri lakost a cádik, és hogy milyen kölcsönös elfogadás, tisztelet és egymás segítése volt jellemző a faluban lakó zsidó és keresztény lakosok között –

kissé szomorúnak találom, hogy ez alapján a vallások közötti dialógus és megértés a száz éve élt magyar falusiak között előrébb tartott, mint most a jelenben.

Én azt gondolom, hogy elsősorban mind emberek vagyunk, és a csodarabbi vagy egy szent is minden olyan emberé, aki hisz az ő csodáiban és különleges spirituális képességeiben, és a nehézségei idején úgy érzi, hozzá akar fordulni segítségért.

Fotó: Illyés Bence

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír