A Csízió – Egy legendás középiskolai tanár nyomában

Sokan még a valódi nevét sem tudják, csak Csízióként ismerik, de ez is elég, hiszen így hívták már az '50-es években is, a legtöbben azonnal tudják, kiről van szó. Igazi legenda ő, hiszen még a születési dátuma és a halála éve is bizonytalan, származására nézve is inkább csak találgatások vannak. Mondásai már régen szállóigévé váltak. Legrégebbi tanítványai, már a hetvenen, sőt a nyolcvanon is túl, ha alkalom adódik, gyakran beszélnek róla. Érdemes megemlékeznünk erről a különleges egyéniségről. Hatása rendkívülinek mondható, aki valaha kapcsolatba került vele, az tudhatja, miért. Az a fajta ember volt, akit egyszerűen nem lehet kitörölni az emlékezetünkből. Édesapám egyszer azt mondta, amikor a mamámmal 1969 őszén hazajöttek az első szülői értekezletről: „Csízió az a típusú ember, akiről azt szoktuk mondani, hogy sokat tud az életről.” Igen, mint a későbbi évek során kiderült, valóban ezt a benyomást keltette. De igazából mitől olyan legendás Csízió? Talán mert olyan nagyszerű matektanár volt, vagy egyszerűen csak jó ember? Ez sem lenne kevés. De nem ezért, hiszen matematikából – kevés kivétellel – az osztályban és az egész iskolában is a legtöbben gyengék voltunk, mint a harmat. Ő ugyan minden lehetőt megtett a maga részéről, hogy tanuljunk valamit az órákon, de megfelelő befogadók híján csekély eredménnyel járt. Így aztán belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Kialakult nála egyfajta erősen gunyoros, néha kissé cinikus, mégis jóindulatú hozzáállás a diákok sokaságához. Ritkán buktatott, tudta jól, hogy ennek a társaságnak nem a matek az erőssége, hiszen az itt végzettek legnagyobb része a művészpályát választotta, egyébként ez ma sincs másképp a Kisképzőben. Nem tűrte a csalást, a hazugságot, a lógást, rosszul viselte a tisztességtelen magatartást, viszont becsülte a szorgalmat, a becsületességet, értékelte azokat, akik megkísérelték megérteni a feladatokat, és megtanulni legalább a matekkönyvben általa kiemelt definíciókat.

Mielőtt folytatnánk, álljunk meg egy pillanatra. Csízió népszerűsége a visszaemlékezésekből ítélve ma is töretlen. Vannak néhányan, akik megjegyzései, beszólásai miatt talán sértve érzik magukat. Akkor, kérdezhetnénk, mire föl ez a nagy népszerűség? Hogy lehet az, hogy a Facebookon 2011-ben egy egész csoport szerveződött Csízió-emlékoldal néven? Talán azért van ez így, mert olyan egyéni, meghökkentő módon reagált a körülötte zajló iskolai életre, a diákok viselkedésére, amit egy másik, klasszikus gimnáziumban még csak véletlenül sem lehetett volna elképzelni. Megszólalásai túlmentek minden határon. Idézzünk néhányat septiben: „Apage satanas!” (Távozz tőlem sátán!) – ez annak szólt, aki éppen nem tudott valamit megoldani a táblánál. Máskor nemes egyszerűséggel csak annyit mondott valakinek: „Tíz év múlva tehetséges kezdő leszel!” De időnként ez is elhangzott: „A trágyalét nyomja ki a szivacsból!” „Nyalja le a táblát, fiatalember!” Ez csak egy kis ízelítő a leggyakoribb mondásaiból. Hát, melyik „rendes” középiskolában viselték volna el ezeket? – kérdezhetnénk, ma meg aztán különösen. Ha valamelyik lány az osztályban elsírta magát, azt mondta: „Engem a női könnyek nem hatnak meg.” Egyik szentendrei osztálytársamnak, a gyenge jegyei miatt, egyszerűen csak beírta az osztálynaplóba, hogy „sertés”, ami aztán a tanév végéig bent is maradt. Időnként megcsillantotta látnoki képességeit is, amikor azt mondta, hogy egy atomtámadás után „a pókok és skorpiók uralma következik, mert azok túlélik a nukleáris robbanást, aztán megalapítják a művészeti gimnáziumot, és kezdődik minden elölről”. Tőle származik ez a mondás is: „Essen neki, fiatalember, (a feladatnak), mint Doma a ködnek.”

Néha előfordult, hogy kemény kritikával illette azokat, akik elhanyagolt külsővel jelentek meg az órákon. Nem hagyta szó nélkül, ha a diákok ápolatlanok voltak, ha túl hosszú volt a hajuk, ha a nadrágjukból kilógott az ing. (Márpedig akkoriban, a '70-es években, elég sokan voltak ilyenek a tanulók között.) „Úgy nézel ki, mint egy munkaszolgálatos '44-ben” – mondta ilyenkor Csízió dühösen. Kemény mondatok ezek, de a helyzet az, hogy szinte mindig igaza volt. Beszólásai találóak voltak, és ami fontos, mindig nevelő célzattal tette a megjegyzéseit. Egy dolog biztos: jót akart ennek a „bandának, csürhének, gyogyós társulatnak”, ahogyan néha a diákokat nevezte. E sorok íróját is négy évig tanította. „Talán bolhák csipkednek, Ákoskám?”, mondta időnként röpdolgozatíráskor, amikor megpróbáltam lelesni az előttem ülő osztálytársam papírra vetett számtanpélda-megoldásait.

Ahogy már említettem, matekot tanítani ebben az iskolában hálátlan feladat volt, ezért Csízió az óráin egész kis előadásokat tartott történelemből. Tizenöt évesek voltunk, amikor részletesen beszélt Görgey Artúrról, és nem az akkor még általánosan elfogadott nézet szerint, hogy Görgey áruló volt. Azt is tőle hallottuk először, milyen volt a kardlapozás, amivel a lovas rendőrök tömeget oszlattak a '30-as években. Megtudhattuk, hogy a tatárok Batu kán idején hogyan foglalták el Magyarországot, és még sok minden másról is mesélt nekünk a négy év során. Sokunknak, akiket tanított, ezek a nagyvonalú történelmi ismertetések, mondhatom, máig meghatározó élményt jelentenek.

Czinder Antal szobrászművész, aki szintén a Török Pál utcai művészeti gimnáziumban végzett még az '50-es években, sőt később tanár is volt ugyanitt, ezt írta a könyvében: „Mint tanáregyéniséget, úgy értékelem, hogy egész életem iskolai tanulmányai alatt senkit nem ismertem, aki jobb volt, mint ő. Tóni bácsi aranyköpéseit, tekintélyét és vonzerejét diákok százai mesélik a mai napig is. Kertész Tóni bácsitól, amikor diákja voltam, többet tanultam Napóleonról, mint a matematikáról. Rapszodikusan osztályozott, hol nem törődött a felelés értékével, hol kiszipolyozta a véremet is, pedig ránézésre előre tudta, mit várhat. Gyakorta megragadta a tanuló karját, fiúkat, lányokat egyaránt, a tábla előtt szelíden rázogatta, és közben megengedhetetlen stílusban gúnyosan lehordta őket. Az első padban ülő kedvenc kislányok orra elé felrakta a lábát, és hosszú monológokat intonált a tanulók észbeli képességeiről és jövőjükről. Nem lehetett nem szeretni.”

A '70-es évek első fele nagyon szerencsés időszak volt. Persze nem politikailag, hanem azért, mert akkoriban Csízión kívül is nagyszerű tanárok tanítottak a Török Pál utcában. Muszáj néhány nevet megemlítenem a művészek és a közismereti tárgyakat tanítók közül egyaránt, a teljesség igénye nélkül: M. Kiss Pál, Maksay László, Báthory Júlia, Vida Zsuzsa, Urbán Ferenc, Percz Jenő József, Sikuta Gusztáv, Gacs Gábor, Pásztor Gábor, Sárdi Gáborné és nem utolsó sorban Kerényi Ferenc, a későbbi nagyszerű színház- és irodalomtörténész. Még hosszan sorolhatnánk a neveket. Az '50-es években itt tanított, mielőtt főiskolai tanár lett, Somogyi József is. Széles látókörű, művelt emberek voltak, és nagyjából egy korosztályhoz tartoztak. Közülük a legtöbben a '70-es évek közepén mentek nyugdíjba.

Idézzük föl megint Czinder Antal emlékezéseit: „Az ötvenes évek a Képzőművészeti Gimnáziumban az iskola aranykorát hozták. Hihetetlen értékű tanárgárda verődött össze, jelentős mértékben politikai menekültekből verbuválódva. Még korosztályból is nagyjából egységes. Bár az országban és a világban sötét évek voltak ezek, de bent az iskolában ez nem nagyon érződött. Konzervatív, humanista légkör uralkodott és egészséges műhelyszellem.”

Csízióval 1980-ban találkoztam utoljára, amikor a művészeti szakközépiskola egyik korábbi rajztanárának, Barát Józsefnek a temetésére igyekeztem a 37-es villamossal a Rákoskeresztúri temető felé. A Népszínház utcai végállomáson szállt fel Csízió. Meglátott, és azonnal mellém ült, végigbeszélgettük az utat, emlékezve az elhunytra és az iskolai évekre. Csízió magánemberként egészen más volt, mint az órákon. Czinder így emlékezik: „Mikor tanártársa lettem, és a tanári klubban naponta találkoztunk, megdöbbenve állapítottam meg, hogy ő egy másik ember, mint akit az iskolapadból látni lehetett. Rövid úton hihetetlenül megszerettem. Nagyon kevés emberrel találkoztam életemben, aki bármilyen kérdésre azonnal konzekvens választ tudott volna adni. Ő ilyen volt. A kérdés irányulhatott a tudományra, a filozófiára, a természettudományra, a történelemre, a csillagászatra. Eleinte néha utánanéztem, de nyolcvan százalékban úgy volt, ahogy ő állította. Egy élő lexikon és nagy gondolkodó volt.”

A lelkes tanítványok közül néhányan nem véletlenül hozták létre 2011-ben a Facebookon a Csízió-emlékoldalt, ami máig élő fóruma az egykor végzett diákoknak. Ezen az internetes oldalon hihetetlen mennyiségű dokumentum, emlékezés, rajz, fénykép gyűlt össze az elmúlt évtized alatt, és korántsem csak a legendás tanárunkról. Van itt olyan is, akinek az egyik szülője járt a Kisképzőbe, és gyerekként hallott Csízióról, de ő is érdeklődik, és megosztja a hallott emlékeket azokból az időből. Tőry Klára, az ismert fotótörténész, aki szintén az iskola diákja volt egykor, ezt írja emlékezésében. „Csízió nemcsak szellemesen goromba, de nagyvonalú és emberséges is volt, ezért szerettük mindannyian. Év végi matekosztályozásnál Fruzsi nővérem jelentkezett felelni az ötösért. Micsoda? – hüledezett Csízió. – Két ötöse és két egyese van! Hát, ha nagyon akarja! – majd csúfondárosan az osztályra kacsintva legyintett, és azt mondta: – A kis hülyéje azt hiszi, hogy valaha is megkérdezik, hányasa volt számtanból!”

Akik tudni vélik, azt mondják, Kertész Antal (Csízió) Kassán született 1915-ben, és Budapesten halt meg 1992-ben. Az 1940-es évek elején matematikát és fizikát tanított a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. Később a szakközépiskolában 1951 és 1975 között matematikát oktatott, sőt egy időben igazgatóhelyettes is volt.

Most idézzük újra Czinder Antalt, aki könyvében ezt írta Csízió utolsó éveiről: „Rex- és sakkpartnere lettem, és ő több volt, mint a barátom. Nyugdíjazása után feljárt hozzám a műterembe beszélgetni, vacsorázni, sakkozni. Utána lekísértem a buszhoz, mint az Anyámat és őt, mint az Apámat. Ott voltam a halálos ágyánál a kórházban. Óriási bütykös lába kilógott a takaró alól, nem érdekelte, hogy meghal-e, bár tudta. Elmenőben az ajtóból visszanéztem, szörnyű volt, hogy már semmit nem tudtam tenni érte. Az egyik nagyszerű Apámtól búcsúztam akkor örökre.”

Szerző: Mészáros Ákos

Fotó: Fejér Gábor; Vass Kálmán/Csízió-emlékoldal Facebook-csoportja

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 18-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.