Kései sirató? – A Kodály Zoltán Zeneműbolt ürügyén

Az alábbiakban Pallós Tamás írását közöljük.

Régebben már írtam róla, hogy gyerekként, a ’80-as évek közepén mit jelentett számomra, amikor az Andrássy úti (a hajdani Népköztársaság útjai) egykori Liszt Ferenc Zeneműbolt kirakatában megláttam Gounod Faustjának csodás kivitelű, eredeti 1953-as EMI-felvételét. Az emlékeim szerint bíbor vászonnal-selyemmel bevont, nemesen patinás album borítóképe Faust és Mefisztó szerződését ábrázolta. A tanítás után, délután értem jött nagyit kint, a forgalmas utcán felejtve, a pultot alig felérve magyaráztam az eladóknak: legyenek szívesek, tegyék félre néhány napra azt a lemezt, apukám majd bejönne érte… Nem tudom, mennyire vettek komolyan, mindenesetre bevették a boltablakból. Bánatomra akkor nem került hozzám az a Faust, de valamivel később, karácsonyra megkaptam; apu rátalált a használt nyugati lemezeket is kínáló Múzeum körúti Kodály Zoltán Zeneműboltban. Igaz, a borító – a Párizsi Nagyopera festett előfüggönyével – számomra kevésbé volt izgalmas, de a lényegen ez nem változtatott. (A Faustot hallgatva a mai napig azt a velőtrázó sátáni nevetést várom a harmadik felvonás végén, amit Boris Christoff produkál itt Mefisztóként.)

Emlékszem egy másik karácsonyi ajándékomra is a Kodályból; nem volt mese, választanom kellett: Csajkovszkij Anyeginjének Solti-féle változatát A Nyugat lánya akkor, 1992-ben megjelent RCA-felvételére cseréltem. A visszavitt Anyegin nosztalgikus érzéseket keltő hiányát úgy húsz évvel később sikerült betölteni, amikor – ugyancsak a Kodályban – be tudtam szerezni azt a bizonyos DECCA-kiadást.

Az 1952-ben alapított Múzeum körúti zeneműbolt bakelit- és CD-lemezeivel, kottáival, magyar és idegen nyelvű könyveivel, antik dolgaival számomra mindig volt – és arra számítottam, hogy mindig lesz. A főváros jellegzetességei közé tartozó antikváriumsornak nemcsak része, hanem egyik legfontosabb állomása… volt. Volt?! Lehet, hogy szómágia, de nehezemre esik leírni. Még mindig bízom benne, hogy lesz, hogy marad. Hiszen

a státuszából fakadóan „távolságtartóbb” Rózsavölgyi mellett valójában az egyetlen klasszikus zenei „szalon” Budapesten, amely muzsikusok és zenebarátok beszerző- és találkozóhelye, eszmecserék, kritikák és ajánlások fóruma, ahol az új kiadványok mellett – utolsó esélyként – ritkaságok, hozzáférhetetlennek tűnő felvételek is felbukkantak.

A Spotify-ra és az egyéb zenei szolgáltatókra fogják, hogy a hang- és képhordozóknak leáldozott, mondván, a neten már minden korlátlanul megtalálható, letölthető. De ez nincs így. E műfaj nem a rövid lejáratú divatjelenségekről, a gyors, hevenyészett belehallgatásokról, a házilag összedobott – utcán és közlekedés közben hallgatható – mixekről meg az egyszerű best ofokról szól. Ugyan a klasszikus zenéből is széles a paletta a világhálón, számtalan „live” és kalózanyag is felkerült a különféle „megosztókra”, de a klasszikusok archívumi mélysége, gazdagsága lényegében kimeríthetetlen. És micsoda öröm – az „erről nem is tudtam” élményével – újabb és újabb kuriózumokra bukkanni!

Visszatérve a kereslet-kínálatra. Az igényesebb kivitelű lemezek – legyen szó bakelitről, CD-ről – olyanok, mint a míves könyvek. Műtárgyak. Jó kézbe venni, „lapozgatni” ezeket az albumokat. Dedikálásokra vihető szuvenírek, élő relikviák, amelyek (elvileg) az örökkévalóságig hordozhatják nagy művészek, meghatározó előadások emlékét. Jelentősebb koncertek alkalmával most is van/lenne igény élénkebb „disc-forgalomra”. Jóllehet – épp ellentétes hatást kiváltva, nem a vásárlásra sarkallva – drágultak az új kiadások, még mindig számos hangszeres szólistának, énekesnek, együttesnek, karmesternek lehetne „aranylemeze”.

Azt halljuk, hogy a zeneműbolt rentabilitása (ma már) nem biztosítható, ami szomorú, hiszen a szolgáltatásuk és hatáskörük egyedi, nem kiváltható. A Kodály sem egy üzlet a sok közül, hanem a hazai kultúrmisszió része, terepe.

A jelen kihívásainak megfelelően nyilván az antikváriumok működésmódja is módosult és netes piacozással egészült ki, létjogosultságukat azonban senki sem vonja kétségbe, hiszen fénymásolatokból, e-könyvekből nem lehet gyűjteményt, jó érzéseket keltő „enteriőrt”, élhető könyvtárat kialakítani.

Érthetetlen jelenségként hozom Bécsből a Staatsoper egykori Arcadiájának profilváltását. A hajdani legendás lemez-, könyves- és szuvenírbolt falait a legnagyobb sztárok dedikált fotói borították. A kínálat egy szegmense naponta változott az aznap esti előadáshoz, a (kinyomtatott és meg is vásárolható) plakáton feltüntetett aktuális szereposztáshoz igazodva. Volt ott minden: Staatsoper-történeti könyv, album, tematikus falinaptár, művészbiográfia, színházi távcső, nyakkendő, kitűző, csecsebecse és persze mérhetetlen mennyiségű lemez, köztük „házi kiadású” komplett operafelvételek, valamint fotósorozatok a produkciókról és a fellépőkről... (Megjegyzem, a Staatsoper párját ritkítóan fantasztikus hang- és filmarchívumának legnagyobb része elérhetetlen; és immár a korábbi CD-sorozatokra, DVD-kre – és a ritkán megjelenő, kis példányszámú újakra – is várni és vadászni kell.) Az előadások után a művészbejáró körül rendre összegyűlő, vegyes életkorú sokadalom azt mutatja, hogy még mindig lenne keletjük a fent említetteknek. Az üzletet egykor eltartó törzsközönséget elriasztották, leszoktatták arról, hogy rendszeres betérő és vásárló legyen. A mai „opera shop” ugyanolyan emléktárgyakat árul, mint Bécs összes többi szuvenírboltja. A fő sláger a Mozart-, illetve a Beethoven-frizurás, élénksárga gumikacsa.

Bízom benne, hogy Budapesten valahogy mégis tovább tartja magát az elmúlt évtizedekben oly sokat bizonyított „Kodály” és csapata. Közös érdek, közös érték. A bárgyúnak, a talminak már bőven van tere itthon is. Csipogtatható gumikacsa városszerte kapható.

Szerző: Pallós Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.