Kettős könyvbemutató – Dantéról és Rónay Lászlóról szóló köteteket adott ki a Hungarovox Kiadó

Az érdeklődőket Sebőkné Zalka Ilona, a Rátkai Klub vezetője köszöntötte. Kaposi Márton kötetét Madarász Imre irodalomtörténész, italianista, egyetemi oktató mutatta be.

Személyes hangvételű ismertetésében elmondta, hogy Kaposi Márton professzorral több évtizedes baráti, munkatársi, tudományos kapcsolatban áll. Leszögezte: a most megjelent kötet filozófus, esztéta szerzőjének írói, tudományos életműve kimagasló; Horatiust idézve: „ércnél maradóbb” műveket hozott létre. A 87 éves, de változatlanul hatalmas munkabírású és kreatív Kaposi Márton megtestesíti mindazokat az értékeket, amelyekre ma Magyarországon különösen nagy szükség van. A professzor utalt Kaposi Filozófusok és filológusok című könyvére. Megjegyezte: ez a két dolog találkozik az ő életművében, filozófia és irodalom, költészet kapcsolatai.

Ebben a nagy italianisztikai életműben három gigantikus egyéniség magasodik ki, akikről a legérvényesebbet fogalmazta meg Kaposi Márton professzor: Dante, Macchiavelli és Benedetto Croce. Dante a keresztény középkor legnagyobb költője, egyszersmind az első prehumanista poéta. Ő kezdte felépíteni a klasszikus antikvitás és a keresztény középkor között azt a hidat, boltívet, amelyen aztán felépült a humanista és a reneszánsz korban a modernség és mindaz, amit Európa identitásának tekintünk – mondta az iordalomtörténész. – A reneszánsz egyik legnagyobb alakja Macchiavelli volt, a maga ellentmondásosságával, a modern politikai gondolkodás atyja. Végül Benedetto Croce a XX. századi olasz filozófia és kultúra egyik legkiemelkedőbb egyénisége.

Madarász Imre leszögezte: Kaposi Márton életművében egyszerre jelenik meg a hagyomány és a modernség. Mindig korhoz kötötten jellemzi a klasszikusokat, és ezáltal hozza közelebb hozzánk. Hogyan élnek tovább a hagyományok napjainkban, ez az egyik nagy kérdése a jelenkori kultúrának, civilizációnak. Madarász Imre professzor szerint

az európai kultúrát nem a bevándorlók és nem is a múlékony, percnyi divatok és bolondériák veszélyeztetik, hanem az, ha Európa népei elszakadnak kulturális gyökereiktől. Ha például nem olvassák el a klasszikusokat.

Ezért nagyon fontos, hogy a műveiben minden politizálást határozottan és következetesen kerülő Kaposi Márton könyveiben bemutatja a nagy hagyományok maradandóságát.

A most megjelent kötetről Madarász Imre kifejtette: a szerző egyetlen dantei kérdéskör fényében a dantei életmű egészére világít rá, „hiszen a firenzei vátesz allegóriáiban és allegória felfogásában költészet és bölcselet, szépség és igazság, hit és tudomány, magasság és mélység, líraiság és társadalmiság, művészet és retorika, korszellem és egyéni, páratlan zsenialitás találkozik, ötvöződik harmonikusan vagy feszül egymásnak termékeny dialektikában”. A „költők legmagasabbjának” csúcsaira vezet a tudós kalauz mint új Vergilius. Végezetül az irodalomtörténész azt kívánta a megjelenteknek, hogy olvassák el ezt a kiváló művet, gyarapodjanak tudásban, ismeretben Dantéról, önmagunkról, európaiságunkról, emberségünkről.

Kaposi Márton könyvének megszületéséről elmondta: hosszú évekig tanított esztétikát az egyetemen. Az esztétika jeles képviselőinél – Hegelnél, Schellingnél, de néha még Lukács Györgynél is – többször került szóba Dante, elismerő megközelítésben. A rendszerváltozás után megnőtt hazánkban az érdeklődés Dante iránt, létrejött a Magyar Dantisztikai Társaság is. Kaposi Mártonban felmerült: ha korábban írt már Dante magyarországi fogadtatásáról, a művészetéről is érdemes lenne összeszedni a gondolatait. Az ő életműve csodálatos egész, minden része rendkívül érdekes, de a legmaradandóbb a költészete, ám nem kizárólag az Isteni színjáték.

Kaposi professzor most megjelent könyvében arra törekedett, hogy Dante képalkotását ne csak a főművében, és ne is csak a fiatalkori kimagasló fő műben, Az új életben vizsgálja, hanem az úgynevezett tudós, allegorikus versekben is. Érdekelte, hogy a művészi alkotásmódnak ez a képi formája miért játszik olyan nagy szerepet Dante költészetében, és persze az egész középkorban is. Vizsgálódásai során egyre jobban kiderült számára az, ami ma már talán nem vitatéma: Dante középkori költő, gondolkodó, aki alaposan megértette saját korát, így jól el tudta helyezni a történelem menetének egészében, kiválóan bemutatta, mi volt előtte, és lényeges észrevételeket tett arról, hogy folytatható mindaz, ami az ő jelenében forrong még. Dante megértette: egy korszak valahonnan kibontakozott, és talán úgy fog tökéletesedni, hogy másmilyen lesz ahhoz képest, mint amilyennek a jelenben látjuk. Úgy gondolkozott: ez a korszak még nem tökéletes, tehát tökéletesíteni kellene.

Az embereknek feljebb kellene emelkedniük, erkölcsileg, lelkileg, minden szempontból. Dante ennek próbált hangot adni a különböző költeményeiben is. Ehhez felhasználta az allegóriát.

A kötet szerzője kifejtette: az allegória olyan képi forma, amelyben a fölemelkedés, a másmilyenné válás egészen világosan megnyilvánul. Van egy szó, amelynek van egy alapjelentése, de emellé másmilyen jelentések is társulhatnak, melyek nem szakadnak el az alaptól, kiteljesítik a meglévőt, és többet mondanak az embereknek. Ebben benne van a fölemelkedés.

Danténál vannak komplex, énekeken át húzódó allegóriák, allegóriafüzérek, mint a Purgatórium utolsó énekeiben az Egyház diadalszekerének bemutatása, allegorikus formában, annak hanyatlása és remélt megújítása. Kaposi Márton a könyvében szerette volna megvilágítani, hogy Dante arra törekedett: teljességet adjon, és bemutassa ezt, a maga sokrétűségében. Ezért tartotta fontosnak az allegóriát, ami maga a többrétűség, amit lehet szépen variálni, annál is inkább, mert ennek megvoltak a nagyon régi hagyományai, részben a költészetben, részben a vallásos gondolkodásban. Dantét izgatta, hogy a Biblia, a teológia allegóriái, de ugyanígy az antik mítoszok allegóriái is, hogyan hozhatók kapcsolatba a költők allegóriáival.

A professzor kötetében a kisebb versek allegóriáit is elemezte, hogy azok mennyiben mások, mint az Isteni színjáték allegóriái, hiszen ott a teológusok és a költők allegóriái összefonódva, nagyon szoros kapcsolatban vannak jelen. Dante a bibliai allegóriákhoz képest a földi élet problematikáit próbálta jobban bemutatni, tehát olyan módon ábrázolni a saját világát, a mindenséget, hogy annak különböző szintjei vannak. A magasabb eszmeiség és a hétköznapi jelleg összetartozik, és az ember számára fontos az is, ami a földi életében történik.

Az Isteni színjáték nagy programja, hogy változzanak meg az emberek, tulajdonképpen Rilke gyakran idézett mondása: változtasd meg az életedet, muszáj megváltoztatnod, ha nem akarsz elveszni az e világ, de különösen a túlvilág számára sem.

Dante csúcsra járatta azt a megoldási lehetőséget, hogy az elvontabb lényeget és a konkrétabb megjelenést hogyan lehet szorosabban, kevésbé szorosan együttműködve, szerepeltetve magas szintű, tartalmas, érdekes hangulatú képeket alkotni. Ezzel hagyományt teremtett, hiszen évszázadokkal később a romantika is ezzel dolgozott. Éppen ezért fedezte fel ismét művészként Dantét, és népszerűsítette őt, mert allegorikus képekkel alkotott.

A szabálytalan arckép című kötetről Kaiser László, a Hungarovox Kiadó vezetője beszélgetett Rónay László fiával, Rónay Tamással, a könyv szerkesztőjével. A társalgás kezdetén szóba került, hogy az Isteni színjáték leghíresebb fordítását jegyző Babits Mihályt nagyon szerette Rónay György költő, író, műfordító, irodalomtörténész. Egy villamosjegyet is megőrzött, amivel Babits utazott.

A könyv megszületéséről Rónay Tamás elmondta: édesapja 2018 szeptemberében hunyt el. Mindig Papának hívták a családban, ezért a beszélgetés során is így nevezte. A halála után a két nővérével együtt úgy érezték, hogy köszönetet kell mondaniuk neki, és a „Mamának” is, aki a haláláig odaadóan, szeretettel ápolta. Ezért állították össze ezt a könyvet, hálaadás a szüleiknek.

A kötetben többségében olyan írások szerepelnek, amelyek még nem jelentek meg könyvben. A kiadvány koncepciója szerint a „Papa” mintha a saját élettörténetét mesélné el. Nagyon szeretett történeteket mesélni, kicsit változtatott rajtuk, kiszínezte, ami természetes, hiszen író volt. Csodálatos dolgokat hallottak tőle. A történetekbe beleszőtték az irodalmi, kritikai, de a szociális kérdésről szóló írásait is.

Rónay László író volt, és újságíró, irodalomtörténész, nagyon szeretett tanítani, és a diákjai is rajongásig szerették. Hívő katolikus volt, rendszeres templomba járó, de a szenteskedő katolikusokat nem kedvelte. Az irodalom, a művészetek szeretete mellett egész életében nagy Fradi-szurkoló volt.

A könyv elején szerepel az édesapa, nagyapa Rónay György Fiamhoz című verse, amely szerint „…döntened kell jó korán: mi kell, konc vagy tisztesség”. Rónay Tamás leszögezte: édesapja egész életében a tisztesség útját járta, nem törődve azzal, hogy ez milyen egzisztenciális hátrányokkal jár.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír