Kéz a kézben – Baranyay András művészete

Nemcsak a megélhetéshez szükséges megrendeléseinek tett eleget, hanem rengeteg rajzot, vázlatot készített, szenvedélyesen kutatta a természetet és az embert egyaránt. Fontos az arc; a karaktervonások sok mindent elárulnak rólunk, de a kéz szintén kifejező. Nemcsak az ujjlenyomatunk hordoz egyedi vonásokat, hanem a kéz formája is mindig az adott személyhez kötődik.

A városligeti Műcsarnok az utóbbi hónapokban jó néhány remek kortárs művésznek adott lehetőséget a bemutatkozásra. Itt láthattuk nemrég Sváby Lajos önarcképeit, Pilinszky János fényképeit, Gyulai Líviusz grafikáit, Barabás Márton zenei ihletésű festményeit. És megismerhettünk egy egyéni látásmóddal bíró alkotóművészt, a 2016-ban elhunyt Baranyay Andrást.

Alkotásainak fő motívuma a kéz volt, amint ezt a kiállításon is láthattuk. Baranyay semmiképpen sem a már jól ismert utakon járt. Önarcképein is egészen egyéni módon mutatkozott be, úgy, ahogyan addig senki.

Baranyay András eredetileg festőnek készült. Eleinte mindenki rajzol, fest, ez a kiindulási alap, általában csak később alakul ki, hogy kiből lesz szobrász, grafikus, festő vagy éppen iparművész. Baranyay a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt. A Műcsarnokban Részben az egész címmel rendeztek emlékkiállítást alkotásaiból.

1962-ből egy tájképét állították ki, a Budai részlet címűt. A képen benyomásait rögzítette az akkor még fiatal művész. Nem veszett bele a részletekbe, úgy is mondhatnánk, nem kapta el a naturalista hév, ahogyan akkoriban, a szocreál idején szokás volt a főiskolán. Egy másik festménye, az 1964-ben készült Csendélet petróleumlámpával szintén nagyvonalú, csak a tárgyak hangulatát megragadó alkotás; érezhető rajta Bernáth mester hatása.

Cigarettázó önarcképén (1965) már egy egészen más Baranyayt ismerhetünk meg. A hagyományos technikákon túl – mint például a litográfia, amivel gyakran dolgozott – megjelenik nála eszközként a fotó is. De jól láthatóan nem a fotóriporter szemével keresi a témát. Számára nem a fotografikus ábrázolás volt a fontos, nem a megörökítés, nem az emlékképkészítés és nem is dokumentálás, hanem valamiféle festőiség. Életrajzában helyesen írják: egyfajta életérzés fejeződik ki nála a fotográfiák segítségével.  

A képkivágás a megközelítés egy formája. Cigarettázó önarcképén is látszik, mennyit jelent a keskenyítés, amikor a felesleges részeket levágjuk, és a szűkítés révén közelebb juthatunk képünk fókuszpontjához.

Nem véletlen, hogy Dürer összetett kezeinek említésével kezdtük írásunkat. Baranyay Kéz című, 1968-as litográfiáján ennek egyfajta parafrázisát láthatjuk, modern felfogásban, expresszívebben ábrázolva, mint ahogyan a nürnbergi mester tette. Baranyay az alkotásán csak az egymásba fonódó, göcsörtös ujjakat hagyta meg. Mindenképpen egy sok mindent megélt, felnőtt ember keze lehet ez.

A művészetben mások is éltek a lehetőséggel, hogy óriásira nagyított kezek segítségével fejezzék ki a mondanivalójukat. Ezt tette Aba-Novák Vilmos is, amikor az Ószövetség jeleneteit festette a budapest-városmajori templom mennyezetére. Tudta jól, hogy a képei nagyon magasan lesznek, így az aprólékos kidolgozás szóba sem jöhet, hiszen alig látszana belőle valami. Számítása bevált, Aba-Novák nagyvonalú alkotásait ma is megcsodálhatjuk a Városmajorban. Vagy gondoljunk Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjének egyik rövid, de fontos, jelképes jelenetére, amikor Francesco az édesanyja kezeivel játszik, s végül összekulcsolja őket.

Baranyay András egykori iskolámban, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában (akkoriban így hívták a Kisképzőt) is tanított, érthető módon művészetpedagógiával is foglalkozott. Feljegyzései között egy helyen azt írja 1990 körül: „Peintre-graveur: ez a francia szó (festő-metsző) azt jelenti: grafikát készítő művész; itt nem létezik ez az elképesztő különbségtevés, ami nálunk a festészet és a grafika között ma divatos. Képzőművészet: képet létrehozó művészet – a grafika is a képzőművészet része. (Most ne foglalkozzunk a művészet őskorával – először csak fekete »képírás« létezett, később lett színes festészet). Amikor a sokszorosító grafika (természetesen más grafika is van) a virágkorát élte, a festészet is épp olyan képi kivitelező munka volt. (A művészi érték nyilvánvalóan más dolog).”

Van egy másik érdekes feljegyzése is a tanításhoz: „Mosolygás a fotón: A képzőművészetben a portrékon nem mosolyogtak. A múlt századi fotókon sem. (?) Valamikor elkezdődött a fotográfusok hülye vezényszava: mosolyogni tessék!”

Sok a kézfogás témájú kép Baranyay alkotásai között. A Kézfogás akció, Balatonboglár (1972) című fotografikus, zselatinos nyomatán négy képet láthatunk, amelyeken összesen nyolc ember fog kezet egymással.

1985-ben készült önarcképe a magába roskadó, talán gondolkodó vagy éppen csak spekuláló művészt ábrázolja. Vegyes technika, xerox, színes ceruza, papír, síkfilm felhasználásával készült grafika.

Életművében fontos szerepet töltenek be Házaspárok, Hátképek, Kézfogások és Márffy lányok című sorozatai. Illusztrációi közül kiemelkedik a Dante Isteni színjátékához készült, Pokol (1965) című litográfiája.

A Műcsarnok-beli tárlat címét – Részben az egész – Baranyay András kiállítása – egy idézet ihlette, amely az alkotó kéziratából származik, és a kivágásról mint alkotói módszerről szól: „…a részlet az egészre utal, s egyetlen csepp fölidézi a tengert.” A művész szerint a részlet „alkalmas a valóság illúziójának felkeltésére, az élet pillanatnyi látványainak, mozgó voltának érzékeltetésére, esetlegességet, befejezettséget fejezhet ki. Elrejt előlünk dolgokat, melyek létezését csak sejthetjük, s ez a bizonytalanság nyugtalanítólag hat. Viszont a lényegtelen elhagyásával, a fölösleges elemek levágásával a tömörítésnek és a kiemelésnek hatásos módszerévé válhat, amelyben – mintegy esszenciába sűrítve – megjelenik a lényeg.”

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.