Ki jár, hol jár? – Egy Kányádi-sor tanulságai

„Valaki mégis, nem tudom ki, 
valaki mégis színarany.” 
(Pilinszky János: Szakitás)

 „Valaki más ír 
a kezeddel valaki kölcsönbe vette kezedet” 
(Nagy Gáspár: Valaki ír a kezeddel)

A modern költészet gyakori sajátossága a központozás elhagyása és a következetesen kisbetűs írásmód. Kányádi Sándor (1929–2018) népies és avantgárd hatásokat egybefésülő lírájában is találunk erre példát. Az egyik legemlékezetesebb szöveghely nála épp innen nyeri izgalmas kétértelműségét. Klasszikus verse, a Valaki jár a fák hegyén címmé emelt, visszatérő sorára gondolok.

Az öt versszakos műben háromszor (az első, a harmadik és az ötödik strófa élén) hangzik fel ez a tételmondat, s már ez az arányos számtani elrendezés is részint szakrális, részint mesei aurát von a szöveg köré. Ezt a kettőséget a helyhatározói szerkezet kétértelműsége is fenntartja. A „fák hegyén” birtokos jelzős szókapcsolatban ugyanis kétfelé igazítható a „hegyén” olvasata. A fák csúcsára gondolhatunk egyfelől. Ekkor bűvös-delejes magaslati vándor rajzolódik elénk. Az Olajfák hegyére eszmélhetünk másfelől. Ez esetben a jézusi sorsesemények időtlenségébe avat be a költemény. Itt a mesék földöntúli biztatása várja az olvasót, ott a bibliai színtér szentsége emel ki a mulandóság koordinátái közül. S ha összeszikráznak a jelentések? Úgy egymáson mintegy átlobban a mesék, mítoszok fénye és a megváltás világossága; egymásra mutat, egymást igazolja az archetípusok elbeszélt igazsága és a vallási hagyományrend üzenete. Végső következtetésükben pedig összeérnek a gondolati utak és a beszédformák: „valaki jár a fák hegyén” – mégpedig az, akiben félelem, remény és irgalom minőségei szinonimásan találkoznak, és teljességet alkotnak.

A vershez tartozó érdekesség, hogy bár a határozatlan névmás („valaki”) elhallgatja a lírai főhős kilétét, egy toldalékos mozzanatból kihüvelyezhető ez az identitás. Elég csak egy nyomozati nézőpont finomságát igénybe vennünk: „A valóság soha nem látszik valódinak. […] Minden igazság legfontosabb, sőt lényegi tulajdonsága az egyszerűség.” (Georges Simenon: Maigret emlékiratai, ford. Ertl István) Hol érhetjük tetten ezt az egyszerűséget? A névmással indított kulcssor legvégén, ahol is újabb névmásra, de már személyesre bukkanunk – mely határozóragnak mímeli magát: valaki jár a fák hegyÉN. Eszerint az én, a mindenkori alany, az örök szubjektum jelenik meg a versben; más közelítésben: a vagyok, aki vagyok transzcendens beszélője. Isten – avagy a Krisztusban megtestesülő isteni valóság…

„Mi mozdíthatná ki a nyilvános beszédet a Lélek létfontosságú nyelvi invenciói irányába?” – kérdezte nemrég – Hol van az ő Istenük? című megszólalásában – Visky András. Azt hiszem, általánosságban is kijelenthető: Lélek-irányban leghathatósabban a költészet képes kimozdítani nemcsak a beszédet, de a beszélőt és a hallgatót is.

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.