Ki kell találni a körforgalomból – Beszélgetés Holló András kerekesszékes tánctanárral

András kétgyermekes családapa, végzettségeit tekintve kertészmérnök, tánctanár és hitoktató. Első ránézésre érdekes ez a kombináció, az ő életében mégis szerves egésszé állnak össze ezek a területek. Tánckurzusai egyben lelki alkalmak is, legyen szó akár szalagavató táncukra készülő gimnazisták felkészítéséről, akár olyan házaspárokról, akik kapcsolatuk megújulása reményében látogatják az óráit. A kert pedig hobbi és hivatkozási pont számára.

– Adventi időben vagyunk e beszélgetés idején. Ahogy beléptünk az ajtón, rögtön megérintett bennünket az ünnepi hangulat.

– A feleségemmel, Virággal nemrég voltunk egy házas fórumon, ahol arról beszélgettünk, vajon hogyan lehet jól megélni az adventi időt. Élete derekán mindenki gőzerővel dolgozik, a kisebb gyerekek folyamatosan nyüzsögnek, a nagyobbak jönnek-mennek. Lehet egyáltalán igazán elmélyülni így bármiben? Az adventnek a lelki készület mellett van egy technikai vonzata is, hiszen időben is közeledik a karácsony: fogynak a napok, ki kell találni a „menetrendet”, a vacsoramenüt, az időbeosztást, a vendégségeket, be kell szerezni az ajándékokat… Világias, gazdasági aspektus ez, igen, de mégiscsak a kultúránk része, megszoktuk ebben az időszakban a sürgés-forgást. Talán még szeretjük is. Persze, az arányok fontosak, de nincs azzal semmi baj, hogy minden értelemben készülünk, várakozunk. A külső keret a belső készülődéshez is keret lehet. Mi például napról napra öltöztetjük ünneplőbe az otthonunkat: nem egyszerre tesszük ki az összes karácsonyi dekorációt, hanem mindig csak egyet-egyet. Karácsonyra végül teljes pompájában áll a ház. És mi is megérkezünk az ünnephez.

– Fontos a keret?

– Régebben nagyon fontos volt nekem. Vallásos családban nőttem fel. Én voltam a tökéletes ministráns, a tökéletes ifjúsági vezető: a mozdulatok, a kéztartás, az érthető szövegmondás, az öltözék – mindennek a helyén kellett lennie, szabályos formában. Idővel rájöttem, hogy a keret csak részben érdekes a történetben, de messze nem a legérdekesebb. Mert önmagában kevés, önmagában semmi. Megtarthatja a belső rendet – némelyek kifejezetten igénylik is ezt –, de kialakítani, formálni sosem tudja.

Rendnek legelőször is belül kell lennie. És abból következik minden más, ami kívül megmutatkozik.

– Hogyan lesz rend belül? Önt jól megforgatta az élet, mégis úgy tűnik, odabent rend van. Nem összekuszálódtak a dolgok, hanem épp ellenkezőleg: a helyükre kerültek.

– Egyetemista koromban egy ökumenikus imacsoport tagja voltam. Együtt olvastuk a Szentírást, imádkoztunk, és minden alkalommal más-más felekezet istentiszteletére mentünk el. Ezt szerettem, volt körülöttem közösség, mégis azt éltem meg, hogy közben teljesen egyedül vagyok az út- és istenkereséssel. Van egy történet János evangéliumában, ami nagyon közel áll hozzám. Arról szól, hogy Jeruzsálemben, a Bethesda-tó körül mindig nagy volt a tömeg, betegek, vakok, sánták sorvadásosok gyűltek oda, és várták, hogy a víz megmozduljon: a hagyomány szerint ugyanis időnként egy angyal szállt alá, felkavarta a vizet, és aki ezután elsőként lépett a tóba, az meggyógyult, bármilyen betegség gyötörte is. Volt ott egy férfi, aki már harmincnyolc éve feküdt betegen. Amikor Jézus arra járt, meglátta, ahogy ott fekszik. Odalépett hozzá, és megkérdezte, hogy akar-e meggyógyulni. A férfi válasza az, ami miatt fontos számomra ez a történet. Ezt felelte a kérdésre: „Uram, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, más lép be előttem” (vö. Jn 5, 1–9). Nincs emberem, aki bevigyen – ez volt a kulcs. Nekem sem volt ilyen emberem.

– Jézus az, aki végül egyetlen szavával meggyógyítja a férfit.  Felvetődik a kérdés: kell-e egyáltalán, hogy legyen emberünk, aki elvisz hozzá?

– Olyan valaki kell, aki jó példával tud elöl járni, akinek adunk a szavára, a véleményére. Mert egészen addig, ameddig az ember nem találkozik igazán és visszafordíthatatlanul Istennel, amíg nem tapasztalja meg a vele való tökéletes közösséget, addig az irányt keresi hozzá. És úgy érezheti, szüksége van valakire, aki irányba állítja.

– Ezért van, hogy amióta ráeszmélt erre, minden tevékenységét áthatja a tanúságtétel? A házaspároknak szóló táncóráira azt is szokták mondani, hogy „házasságkarbantartó foglalkozások”. Ha pedig fiatalokkal foglalkozik, abban is mindig ott van valamilyen formában a személyes tanúságtétel. És rengetegszer hívják kifejezetten lelki alkalmakra is.

– Szeretném, hogy én lehessek az embere annak, aki úgy érzi, szüksége van valakire. És mivel bennem is kamaszként, fiatal felnőttként erősödött fel leginkább az az érzés, hogy nincs emberem, ezért különösképpen nyitott vagyok a fiatalokra. Örülnék, ha egyiküknek sem kellene azt éreznie, hogy nincs embere. Ez természetesen nem változtat azon, hogy az úton csak egyedül lehet végigmenni. Amire egyébként azért vagyunk képesek, mert Isten ezt akarja, hogy eljussunk hozzá. Útjelzők mindig vannak. Számomra ilyen volt például Kuklay Antal atya, akinek a Pilinszky-olvasatai sokat adtak nekem. Pilinszky életét is végigkísérte a belső feszültségekkel teli magányos vágyódás Isten és a benne való megnyugvás után. Sokszor végigvonul ez az érzés a szentek, különösen a misztikusok életén is.

Hogyan juthatok Istennel – általa és benne – tökéletes egységre? Ez az egység az egyetlen lehetséges válasz az ember életére és minden kérdésére: megtalálni a tökéletes közösséget Istennel, és végleg belehelyezkedni.

A baleset után az én esetemben is maga Isten lett az, aki egyetlen szavával „rendezte” a helyzetet.

– A Bethesda tavánál várakozó beteg is Jézus szavára gyógyul meg végül, nem külső segítséggel jut el a vízhez.

– Pontosan ez a lényeg: Isten az, aki meggyógyít, aki a teljességet adja. Mi annyit tehetünk, hogy kinyitjuk a szívünket, és várakozunk, vágyakozunk rá. A kapcsolat adott, hiszen meghívott bennünket a szeretetre. De hogy ez a kapcsolat mikor és hogyan mélyül el, az nagyrészt nem rajtunk múlik. Számomra például nem az volt a kérdés, hogy Isten létezik-e. Voltak ugyanis erős megtapasztalásaim, élményeim róla, nagyon erőteljes Isten-élményeim. Ezek mégsem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy az istenkapcsolatom egy magasabb, valóban személyes szintre lépjen. Hozzá nem jutottam közelebb. Megéltem az élményt, de nem tudtam, mit kezdhetnék vele. Olyasmi ez, mint amikor az ember az autóval beragad egy korforgalomba. Körbe-körbe autózik, de nem találja a kijáratot, ami a célja felé viszi. A körforgalomban keringve elkerüli ugyan a többi választást, mégsem hajt ki az egyetlen jó kijáraton. Közel van, ezért az az illúziója, hogy úton van, mégis elakad a körben. Itt jöhetnek az útjelzők. És aztán, ha megvan a megfelelő kijárat, egyedül kell végighaladni az úton a célig. A baleset után erre eszméltem rá. Hogy bármilyen voltam, vagyok vagy leszek, ő ugyanannak ismer és szeret engem, és azt akarja, hogy boldog legyek.

Ezért is állnak nagyon közel hozzám a misztikusok, különösen Avilai Szent Teréz. Ha úgy vesszük, nekem végül is ő lett az „emberem”. A példája pontosan azt mutatja meg, hogy

csak fel kell fedeznünk, megértenünk és elfogadnunk, hogy Isten végtelenül szeret bennünket, életünk minden egyes pillanatában, minden létező állapotunkban. Ezért valójában ő az, aki elénk siet, és ő az, aki várakozik ránk: várja, hogy viszontszeressük.

Az, hogy ezt sokszor nem tudjuk megtenni, rajtunk múlik. Isten irántunk való szeretete határtalan, mi mégis méricskélünk, magunkat egymáshoz, magunkat hozzá: „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok elég elkötelezett”, „bűnös vagyok”. Tele vagyunk kérdésekkel, a méltatlanságunk lehúzó tudatával. Ezernyi vélt bűn tart távol tőle, pedig voltaképpen az egyetlen lehetséges válasz az, hogy viszontszeretjük. Hogyan is lehetnénk méltatlanok a szeretetére, amikor ő az, aki létezésünk első pillanatától fogva teremtő akaratával szeret bennünket minden állapotunkban? És végső soron ez az, ami miatt a kapcsolatban mégis ő az Úr: az odafordulásunkban ő a lényeg. Ő szeretett előbb. Kertészként hadd emlékeztessek a Paradicsomkertre. Isten annyit kért Ádámtól és Évától, hogy a jó és a rossz tudásának fájáról ne egyenek. Pontosan azért, mert ott egységben voltak, közösségben Istennel, a legtisztább teremtményeiként. Mégis leszakították a tiltott gyümölcsöt, hogy egyenek belőle. Ezáltal vált valóságukká a szembenállás. Felismerték, hogy létezik szembenállás: jó és rossz szembenállása. E tudás azonban gőgöt szül, és ez az, ami miatt az ember eltávolodik Istentől. Az Istennel való kapcsolat azonban nem a jó és a rossz tudásán múlik.

– Az egész ellentmondásnak tűnik. Valódi szabadság az, ha nincs választási lehetőségünk? Milyen választási lehetőség az, ami zsákutcába visz? Mi tegyünk a kapcsolatért?

– Mindenki élete tart valamerre. Az Istent kereső ember élete értelemszerűen Isten felé igyekszik tartani. Gondoljunk csak a körforgalomra. Avilai Szent Teréz azt mondja, az igazi haladás az, ha nem sokat gondolkodunk a hogyanon, hanem egyszerűen csak nagyon szeretünk. A cél a feltétel nélküli egyesülés Istennel. Ő az Istennel való kapcsolatot egy szereteten alapuló, bensőséges, folyamatosan aktív párbeszédnek tekinti, amelyben a lélek önmaga mélyén, Isten fényében ismeri fel és ismeri meg önmagát. Ez az ismeret nem az időben, és nem az emberi dimenzióban bontakozik ki. Teréz meg is jegyzi: nehéz emberi módon, emberi szavakkal beszélni arról, hogy milyen az, amikor megvalósul és kiteljesedik ez a kapcsolat. Akkor már nem az számít, hogy sokat imádkozom-e, sokat böjtölök-e, sokat olvasom-e a Szentírást.

Az számít, hogy egyre jobban szeretek. Az egész ugyanis fordítva működik. Ha hagyom, hogy Isten szeressen engem, én is szeretni kezdek őáltala, ővele és őbenne.

És ezért fogok egyre többet imádkozni, ezért megyek templomba, ezért tartom fontosnak a böjtöt, ezért olvasom a Szentírást, ezért vágyom arra, hogy szentáldozáshoz járuljak. Ezért leszek Isten szeretetének követe a világban.

– És ezzel vissza is érkeztünk a keretekhez. Tehát nem a keret teremti a rendet, hanem a rend jelöli ki a keretet?

– Igen. Megszületik a legbelső rend, és többé nem esik nehezünkre a keret megtartása. A baleset óta nagyon sok minden változott bennem. Többek között ez is. A korábbi külsőségek helyét átvette a belső fegyelem. Az ember szabadságot kapott. Emiatt van az, hogy a szeretetünket még Isten sem tudja kikényszeríteni. Szabadon dönthetünk róla. A szabadság a szeretetre való szabadságot jelenti, nem a bármire való szabadságot. És itt is van egy ellentmondás: ha valaki belegondol ebbe, rájön, hogy éppen a szeretetemmel korlátozom minden pillanatban a szabadságomat: szeretem a feleségemet, ezért nem csalom meg, nem hagyom el. Szeretem a gyerekemet, ezért nem válok el, nem hagyom el. De ez nem az ő döntésük, hanem az enyém. És itt egyenlítődik ki az ellentmondás: Isten ugyanis pontosan ugyanígy van velünk.

Bármit teszünk, bármilyenek vagyunk, ő szeret, és soha nem választ helyettünk mást. Soha nem hagy el. Mi pedig őáltala, ővele és őbenne élhetünk teljes életet. Ő maga a keret.

Fotó: Lambert Attila

Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.