Kicsiny kis fényemmel világítani fogok – Segítséget, reményt jelent a Karitász adománya Kárpátalján

„Kicsiny kis fényemmel világítani fogok.” A keresztény közösségekben a gyermekek által gyakran énekelt dal –bármennyire is profánul hangzik – akkor jutott eszembe, amikor kerestem a zsebemben a telefonom, hogy a vaksötétben világítani tudjak. Délután öt óra lehetett már. A nagybereznai bentlakásos iskola udvarán pakoltuk ki a kisbuszból az angyalbatyukat és hordtuk be az iskola egyik termébe. A telefonok és zseblámpák fénye mutatta csak az irányt, miközben a helyen szolgáló Mizun Antónia nővérrel, az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció egyik tagjával, az iskola dolgozóival és elszállásolt menekült családokkal együtt pakoltuk a csomagokat. Gyűltek a dobozok és már fejmagasságig ért az ajándékhalom, amikor valaki a legfelső doboz tetejére helyezett egy elemlámpát. A fénynél látszott egy kép, ami alá elkezdtük lerakni a mintegy 200 ajándékdobozt. Szent Miklós képe volt. Nem tervezhettük volna meg jobban, akkor sem, ha lett volna áramszolgáltatás. Szent Miklós világított most nekünk és csak imádkozni tudunk érte, hogy a remény fényét gyújtsa majd a Kárpátalján és egész Ukrajnában élő gyermekek és családjaik szívében is.

Tudjuk, hogy háború van, és mondjuk is, hogy milyen borzasztó és legyen már béke. Halljuk, hogy sok az áramkimaradás, hogy sokszor ellehetetlenül a munkavégzés, hogy gondot okoz a fűtés, hogy egekben az árak, hogy alacsonyak a nyugdíjak, a bérek, de nehezen tudjuk elképzelni, milyen lehet nap mint nap így élni. Alkalmazkodni többek között ahhoz, hogy naponta néhány órát van áram és az sem kiszámíthatóan. Hogy egyszerűen nem lehet tervezni. Semmit. A főzést, az iskolai oktatást, a munkahelyi logisztikát, a házimunkát vagy a szabadidőt és mást sem. S a háború megannyi egyéb következményét kell viselnie az itt élőknek, elég, ha csak a légvédelmi szirénák hangjára, az érkező menekültek ellátására, a félelemre vagy a háborúba hívott családapák hiányára és a bombázásokra gondolunk.

Ennek ellenére áradt a derű Antónia nővérből, aki a menekült családok ellátását szervezi, folyamatosan azon dolgozik, hogy a helyi rászorulók és a menekültek is hozzájussanak az alapvető életfeltételekhez. A megyei civil szervezetek által küldött élelmiszer- és tárgyi adományok és a Karitász angyalbatyu ajándékai is nagyon feldobták, mert itt, Nagybereznán is sok családról és gyermekről kell gondoskodniuk. Sorolja a nehézségeket, de közben mosolyog, és már mondja a friss terveket és hogy hogyan készülnek a gyerekekkel az idei különleges karácsonyra. Hiszen nemcsak a nehéz anyagi helyzet, az áramkimaradások és a háború következményei miatt, hanem vallási okokból is különleges az idei karácsony.

Az érkező menekültek között ugyanis római, görögkatolikus és ortodox vallásúak is vannak, és sokszor egy otthonban, intézményben laknak, de mindenképpen egy közösséget alkotnak a helyiekkel és más menekültekkel is. S most közösen készülnek a karácsonyra, pedig felekezetenként eltérő az ünnep időpontja. A nővér azonban felvilágosít minket a sajátosságokról és elmondja, hogy nagyon fontos a közösségépítés és tőlük, a közösségek tagjaitól és a helyi lelkipásztorok bölcsességétől is sok függ, hogy ebből közös messiásvárás és közös remény legyen és ne a különbségeket lássuk.

Az iskola tanulói mellett a helyi Karitász által működtetett Béke Királynője Gyermekotthon és Szent Gábriel Gyermekotthon lakói is kapnak majd az ajándékokból. Az ajándékok átadása után indulnunk kellett tovább, mert már beesteledett és még hosszú út állt előttünk Budapestig. A lényeg azonban az, hogy talán ezzel a kis látogatással és adományokkal – Antónia nővér szavaival élve – mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy „a gyermeknek jövőt és reményt tudjanak adni”. A nap hosszúra sikerült, hiszen a hajnali indulás óta már Nagydobronyban és Bátyún is voltunk az átmeneti gyermekotthonokban és még akkor indultunk a munkácsi Líceumba, ahol szintén ajándékokat hagytunk és még a karitász egyik segítőjével, Zsábej Edit Dominika nővérrel és egy tábori káplán atyával is találkoztunk, akik épp akkor indultak a családokhoz. Így sok doboz még aznap este a gyerekek kezébe került.

Szinte mindenhol sötét volt, bármerre jártunk, és folyamatosan az járt a fejemben egészen hazáig, mennyire igaz, hogy nekünk kell világítanunk a sötétben, akiknek még több gyertyája van és ez a hitünkből fakadó fény nemcsak világosságot hozhat és reményt adhat, de talán még utat is mutathat másoknak.

„Kicsiny kis fényemmel, világítani fogok! / Áldom őt, mindennap és mindenhol!”

Szöveg: Zagyva Richárd

Forrás: Katolikus Karitász

Fotó: Zagyva Richárd, Zsabej Edit Dominika, Wittmer-Besze Erika

Magyar Kurír