Kincs, ami van – Seuso-kincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban

A tizennégy, lélegzetelállító ezüsttárgy a Vagyon, műveltség, hatalom alcímet viselő időszaki kiállításon mondja el történetét a római császárkor és a mesébe illő kincsek iránt érdeklődőknek.

A jelenleg ismert adatok szerint a műtárgyakat az 1970-es évek végén Kőszárhegy közelében találta meg egy amatőr régész, aki örömében „elfelejtette” hivatalosan bejelenteni a leletet, és úgy gondolta, hogy pénzt csinál a nagy szerencséből – eladja az ezüsttárgyakat a feketepiacon. Nem tudni, mekkora hasznot hozott neki ez az üzlet, de az biztos, hogy 1980-ban titokzatos körülmények között elhunyt, a kincseknek pedig nyoma veszett. Később azonban felbukkantak a nyugati műkincspiacon. Egy angol befektetőcsoport vásárolta meg a műtárgyakat, de a hamis eredetpapírok miatt nem tudta eladni őket. Számtalan sikertelen értékesítési kísérlet után New Yorkban, egy árverésen tűntek fel a kincsek, közel százmillió eurós kikiáltási áron. Ám mielőtt elkezdődhetett volna a licitálás, Magyarország és rajta kívül még más országok is benyújtották igényüket a műtárgyakra, azon az alapon, hogy az ő területükön találták meg a kincseket. Mivel Magyarország sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy itt került elő a lelet, hosszas pereskedés után a kincsek az akkori tulajdonosuknál maradtak. 

A magyar állam azonban az eltelt évtizedek során nem adta fel, hogy visszaszerzi a páratlan ezüsttárgyakat. Sok-sok tárgyalás után két részletben – 2014-ben és 2017-ben – sikerült hazahozni a Seuso-kincseket, melyekért természetesen jelentős kompenzációs díjat kellett fizetni. A jelenleg ismert tizennégy ezüsttárgy és a tárolásukra használt rézüst így immár egy helyre került. Először a Parlamentben lehetett megtekinteni őket, majd egy rövidebb országjárást követően végül a Nemzeti Múzeumba kerültek a műtárgyak.

Az évtizedekig tartó kalandos út itt véget ért, hazaérkeztek Seuso kincsei. Bárki megnézheti őket a 2019 tavaszáig tartó időszaki tárlaton, azután a múzeum a korszakot bemutató állandó kiállításába emeli őket.

Tizenöt tárgyat viszonylag hamar meg lehet nézni, de aki szeret elmélyedni az apró részletekben, az akár egy órát is eltölthet a kincs feltérképezésével. Már a rézüstnél érdemes megállni, és elképzelni, ahogyan gondosan belerejtik az ezüsttárgyakat, majd a kissé horpadt, hatalmas edényt elássák a földbe. Mindez a Krisztus utáni 4. és 5. század fordulója körül történt, feltehetően háborús konfliktus elől rejtegették a kincseket. Négy nagy, lapos tál, amelyet feltehetően étkezéshez használtak, egy mosdásra szolgáló mélyebb tál és két hozzá tartozó, geometrikus díszítésű kancsó, további három, dúsan díszített kancsó, két vödör, egy illatszeres doboz, valamint egy amfora alkotja a kincsegyüttest. 

Mindez akár nászajándék is lehetett, és hogy mennyire nem a valóságtól elrugaszkodott ez a feltételezés, azt a tál bizonyítja, amelyen Seusónak, az ezüsttárgyak ókori tulajdonosának neve is olvasható. A lakodalmi jelenethez hasonló családi összejövetel képével díszített tálon sok érdekes megfigyelnivaló van. Többek között az, hogy Seuso valószínűleg keresztyén ember volt. A körbefutó felirat kezdetét és végét a Krisztus nevét jelképező betűk kapcsolják össze. A tál közepén, egy mozgalmas életképen láthatjuk Seusót, aki asszonyával és egy kisebb társasággal múlatja az időt, lakomáznak. A Balatonhoz közel teszik ezt, erről árulkodik lábuk alatt a Pelso feliratú szövegszalag. A jelenet körül körbefutó szöveg szívből jövő köszöntése:„Szolgáljon sok századon át, Seuso, ez a készlet, s használják hosszan büszke utódaid is!” (Kőrizs Imre fordítása). Ki ne szeretne ilyen ajándékot kapni? Biztosan Seuso is nagyon örült neki, még akkor is, ha nagy valószínűséggel gond nélkül megvehette volna magának. Talán császári katona lehetett, de mindenképpen a korabeli latin és görög kultúrán felnevelkedett elit tagja, akinek jelentős birtoka volt a Balaton környékén. 

A felbecsülhetetlen értékű kincs minden apró részlete méltó a figyelemre. A tálakat szegélyező ezüst „gyöngysorok”, az állatábrázolások aprólékossága, a tárgyak funkciójára utaló kidogozott életképek mind-mind megérdemlik, hogy elidőzzünk a tárlók előtt. Érdekesség, hogy a kincs második, 2017-ben hazaérkezett részét még nem sikerült maradéktalanul restaurálni, ezért november közepétől a múzeum – mielőtt a kincsek a végleges bemutatási helyükre kerülnek – időről időre kiemel egy-egy tárgyat a kiállításból. Most a mosdókészlethez tartozó két geometrikus mintázatú kancsó van soron, amelyeknek egyikét már az ókorban, a használat során is javítani kellett. Ez a kancsó helyén kiállított nagyméretű fotón is jól látható: letört talpát visszaforrasztották.

A Seuso-kincs valószínűleg nem teljes ezzel a tizennégy darabbal, tartozhattak hozzá még poharak, kisebb edények és evőeszközök is, de ezek holléte egyelőre ismeretlen. A feltételezett Balaton-környéki lelőhely közelében előkerült egy húsz kilogramm súlyú késő-római ezüstállvány is, ezt az állandó kiállításon lehet majd megcsodálni. Addig pedig elmélyedhetünk az ókori ezüstművészet e páratlan darabjaiban, amelyeknek külön szépségét adja, hogy nem csupán távoli tájak emléktárgyai, hanem hazánkhoz kötődő kincsek, a mieink. 

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával, Dági Marianna (Szépművészeti Múzeum) és Mráv Zsolt (Magyar Nemzeti Múzeum) rendezésében létrejött kiállítás 2019. január végéig tekinthető meg jelenlegi helyén, a Magyar Nemzeti Múzeum József nádor termében.

Fotó: Kosztolányi Bence

Jezsoviczki Noémi

Az írás az Új Ember 2018. december 9-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.