Király Eszter: Váró

A padlóra festett piros vonalak vezetik a betegeket a különböző szakrendelések, osztályok közti bolyongásukban. A piros egyenesek egyértelműek, mint a szívgörbe.

A rendelő előtt várakozók ügyet sem vetettek rám. Vagy egymásra.

Két kivétel azért akadt, ők néha kedvesen odaintettek. Egy nehéz, sötét kabátos ember és a testvérem voltak azok. A húgom, aki bár épp szülési szabadságon van, ebben a kórházban dolgozik orvosként, és most az egyik szeretett betegét kísérte el sebészeti konzultációra. Én örömmel ugrottam be vigyázni a néhány hónapos babájára – persze egyikünk sem sejtette előre, hogy a kórházzal szemközti teázóban november végére időzítik a fűtésszerelést, így a picivel mi is az ambulancián veszteglünk majd. „Csak addig, amíg bent leszünk” – szabadkozott a húgom, ahogy mindig, és most nem róttam fel neki a szabadkozást. Láttam, hogy az elkísért régi páciensnek a testvérem lelkiismeretessége az a burok, ami a rám bízott csecsemőnek a babakocsi. A beteg maga alá hajtogatta nyurga lábait, ült, mint egy marabu, felhúzott vállakkal és megközelíthetetlenül.

Csík a műgyanta padlón. Piros, mint a gömbmászókák vascsövei a paneltömbök közé ékelt régi játszótereken, a derű hátrahagyott partizánállásain.

Játszótér. Erről jutott eszembe az a kis szórakozás, hogy a sebészet folyosóján úgy tologassam a babakocsit előre-hátra, hogy a bal oldali kerekek pontosan a piros vonalon haladjanak, ne guruljanak le róla. Egész sokszor sikerült. A húgom kisbabája az egyenletes görgetésbe süppedve szuszogott, én pedig azzal a diadalmas mosollyal, amely mindenkor a nagynénik sajátja; a rendelő előtt várakozók elismerő pillantásait fürkésztem.

De a rendelő előtt várakozók ügyet sem vetettek rám. Vagy egymásra.

Egy madárijesztő-forma férfi kolduló testtartásba görnyedt, minden kilincsnyikordulásra felrántotta a fejét, és rezidenstől takarítóig minden arra járó dolgozóba belekötött. Mintha enyhülés csak fehér köpenyben érkezhetne. Kóróhangja volt, tövises, könnyen megroppanó. Maga sem tudta, mit akar mondani, de mindent elkövetett, hogy meghallgassák.

Valakit egy köpcös betegszállító hozott, aki bölényfegyelemmel, szigorú terpeszben cövekelt a kettes ajtó előtt, előreszegezett homlokkal szuggerálva azt. Hogy a sok öreg közül melyiket kísérte, nem lehetett megállapítani. Teherhordásra kiképzett vállairól valószínűleg minden érzelemmel töltött pillantás visszapattan.

Egy középkorú nő a telefonjába kapaszkodott. Precízen épített körmeivel menekülő tempóban pötyögte az üzeneteket, és úgy görgette az idővonalát, hogy sem a néhány másodperces videóknak, sem a vezető híreknek, de még az ismerősök új profilképeinek sem volt esélyük ellene. Keresztbe tett lábú, kényszeredett vágta volt, úgy tűnt, a nő azért bökdösi finom ujjaival a képernyőt, hogy amit lát, végleg elmosódjon végre.

Voltak még arcok. Rózsaszín, szürke meg sárga arcok, horpadtak is, vizenyősök is. Forrongók és tengődők, elszántak és töredelmesek egyaránt. A padlón, éppen a babakocsi kereke alatt, a betegek lába előtt, mint él, mint ér, mint vér, szaladt a piros csík, és féltem, hogy ezen a vörös vonalon már senkinek nem akaródzik árokugrást játszani vagy tyúklépésben egyensúlyozni. Megrémített a rőt, mértanilag tökéletes rianás, ami másként egyenes, mint egy vallomás, és amit, hogy követni lehessen, le kell mondani a tekintet fölemeléséről.

Súlyos és fülledt várakozás volt. A csík mentén egyszer elgurultam a kisbabával a büféhez, hoztam a húgoméknak vizet és csokoládét, mert mást nem kértek, igaz, ezeket sem bontották meg. Párszor megkérdeztem a betegétől, nem akarja-e levenni azt a nagy, nehéz kabátot. Nem akarta. Nem tudta. Az asszisztensek időnként felbukkantak, begyűjtötték a lassan fogyatkozók papírjait, jött a gépies „kis türelmet kérünk”, majd visszasurrantak a piros filccel átjavított telefonszámokkal és tájékoztatókkal teleragasztott rendelőajtók mögé.

Aztán a kicsi fölébredt.

Kiemeltem a babakocsiból, megpusziltam, s a karomban tartva körbesétáltam vele a folyosón.

A rendelő előtt várakozók ügyet sem vetettek rám. Vagy egymásra.

A betegszállító a karateállásából kibillenve lábujjhegyen arrébb szökkent, hogy utat engedjen nekünk. Megfeledkezett az ajtóbűvölésről, és a kisbaba tekintetét kezdte követni konokul, hátha találkozik a pillantásuk. Amikor sikerrel járt, egy gyöngyös sapkás idős hölgyhöz fordulva lelkendezni kezdett, „Nézze, Terike, mosolyog!” Az asszony sóhajtott örömében, talán mert tényleg felvidította a jelenet, vagy talán mert megkönnyebbült, hogy a kísérője újra figyel rá.

Amikor elhaladtunk előtte, a madárijesztő ezúttal nem rándított a fején, hanem álmélkodva fölemelte azt, majd, mint aki rossz fát tett a tűzre, gyorsan újra lehajtotta. Óvatosan ránk sandított, aztán föltápászkodott. Két fiatal szakorvosjelölt nyargalt el mellette, de a madárijesztő ezúttal nem vetette utánuk magát, hanem elénk állt, a kisbabára bámult, és némi tétovázás után kibökte: „Hogy hívják?”

Megmondtam.

„Képzelje, engem is úgy!” – kiáltott fel az épített körmű nő, hirtelen és csapzott ujjongással beszélt, mintha hullámok alól bukna fel minden mondata. „Gyönyörű baba, jó baba, édes baba! Kis virágszál, hogy nézelődik! Te egy csoda vagy, ugye?” – énekelte, és a telefonját a retiküljébe cipzárazta, hogy mindkét kezével integethessen a kicsinek, akit lenyűgöztek a csillámló körmök.

Nyílt a kettes rendelő ajtaja, az asszisztens kidugta a fejét. Az addig gondosan semmitmondóra igazított ábrázaton most friss vonás jelent meg, és a nő a szokottnál is gyorsabban iszkolt vissza az ajtó mögé – csak hogy néhány másodperc múlva egy másik asszisztenssel és a nagy tekintélyű osztályvezető főorvossal jelenjen meg újra a küszöbön. „Ugye megmondtam, milyen aranyos?” „Jaj, doktor úr, hát ide nem mindennap hoznak ilyen pöttöm angyalkát!” „Ne is hozzanak, éljen csak kereken, egészségesen, ne legyen dolga nálunk!” „Azért ne mondja, hogy nem örül maga is egy kicsit.” És így tovább.

A húgom páciense puhán lélegzett a nehéz, sötét kabát alatt, és aki jól figyelt rá, észrevehette, ahogy lopva felszökdösnek a szeme mellé a szarkalábak.

A sebészetet átszelő piros csík már azokat sem érdekelte, akik más épületszárnyakba igyekeztek, és csak áthaladóban jártak erre. A folyosón az aznap operált, ápolási ágyakon ide-oda tolt betegek nyögése csillapodott, amikor a kisbaba mellett gurultak el. Mikor a testvérem ölébe tettem a kicsit, hogy még a sorra kerülésük előtt megszoptassa, a takarító tapintatosan megállt a lengőajtónál, hogy a kocsizörgéssel ne zavarja a gyermeket.

Ekkor újra nyílt a kettes ajtó, már ők következtek. Visszakaptam a gyereket, majd a húgom és a nehéz, sötét kabátba zárt ember bement a konzultációra.

A rendelő előtt várakozók ekkor már ügyet sem vetettek magukra.

A jóllakott kisbaba bóbiskolt, s én ringatózni kezdtem, jobbra-balra, a piros csíknak hol az egyik, hol a másik oldalára nehézkedtem. Éreztem, hogy az őrző dünnyögésre a felnőttek is figyelni kezdtek. Gyermekkorillatú vállamra szállingóztak az elismerő pillantások, amelyek után már nem kutakodtam.

A babakocsihoz osontam, hogy visszafektessem a kicsit. A szemem sarkában a madárijesztőt láttam, nézte, ahogy suttogva ereszkedem a gyermekkel, nézte esdeklőn, mintha azt mondaná, engedd, hogy így történjen velem is majd, későn és félálomban, mint a csecsemővel, aki karok között szenderedik el, akit ölben visznek át a nyugvás helyére.

A konzultáció nem tartott sokáig. Mikor megjelentek az ajtóban, a húgom arcán csak a hajnalpírszerű, veleszületett kedvességét láttam. A nehéz, sötét kabát alatt pedig ezúttal ismerős tekintet mécslett. Ez a birkózó arca az ellenféllel való kézfogáskor. Vagy a végzős diáké, aki tudja, hogy nem a legrosszabb tételt húzta: rajta nem múlik majd.

Mikor megérezte édesanyja közelségét, a kisbaba felsírt. Odavittem a húgomhoz, s az ölében hüppögött még egy kicsit. „Van egy bárányos kulcstartóm, odaadhatom neki?” „Hogy panaszkodik a drága, nem fázik?” „Ide tessék ülni vele, itt nem olyan erős a fény” – indult megint a gyengéd morajlás a folyosón, éledő korallzátonnyá változott a sebészet, ahogy nyüzsgött a mélyben a jóság.

A húgom váltóruhát, sapkát és kezeslábast adott a gyermekére. Mintha mindenkit átöltöztetett volna. Az addig két széken terpeszkedők előzékenyen helyet készítettek az újonnan érkező pácienseknek, a mosdóba indulók jó szívvel rábízták táskájukat ismeretlen betegtársaikra, a folyosón ingerülten telefonáló tetovált férfi elharapta a trágár szavakat. A nénik a leletek helyett az unokáik fényképeit kezdték mutogatni egymásnak, a bácsik arcán újra a rég száradó mosolyráncok barázdásodtak tovább. A megtört tekinteteket törődő pillantások váltották fel.

A testvérem betege, mint aki gubbasztó madarat hessent, nyújtózott egyet, és két lábbal a piros csíkon állva lekanyarította magáról a nehéz, sötét kabátot, majd kétrét hajtva a babakocsi tolókarjára akasztotta. Úgy gőgicsélt vissza rá a kisbaba, olyan dallamos gyönyörűséggel, mintha nem született volna másért, csak éppen azért, hogy a piros vonalat taposó emberek végre letehessék nehéz, sötét kabátjaikat.

Végül aztán lehunyta kék szemét az ég. A meleg overálban a kisbaba könnyedén elaludt. A húgommal és beteg szerettével elindultunk a kijárat felé. A lengőajtóból visszanézve még láttam, ahogy a rendelő előtt mindenki valóban várakozni kezd.

Fotó: Pexels

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.