Kiút az öncsalás és illuzórikus vágykielégítés útvesztőiből – Ötven éve hunyt el Thomas Merton

„Tegnap este elköltöttem egy remek magyar vacsorát, bár azt hiszem, az étteremben jól becsaptak a számlával” – kereken ötven éve, 1968 decemberében ezeket a szavakat jegyezte fel naplójában egy amerikai trappista szerzetes. Nemcsak a szerző személye különleges, de a helyszín is: Bangkok, Thaiföld fővárosa. Ráadásul A hegy másik oldala címmel kiadott naplónak ez az utolsó előtti bejegyzése, az ötvenhárom éves trappista ugyanis két nap múlva egészen váratlanul meghalt (nyugalom, nem a magyar vacsora következtében).

Hogyan került Thomas Merton (hiszen róla van szó) Bangkokba, és miért hunyt el megdöbbentő váratlansággal? Merton ekkor már az egész katolikus világ egyik legismertebb írója volt, a lelkiség és az imádság nagy tanítója, akinek műveit ma már elképzelhetetlenül hatalmas példányszámban vásárolták meg, s néhány éve új belső kalandra vállalkozott, amikor kapcsolatot keresett a távol-keleti vallások, főként a buddhizmus szemlélődő hagyományaival. Bár stabilitási fogadalmat tett, vagyis megígérte, hogy egész életét egyetlen monostorban fogja eltölteni, eljuthatott Bangkokba, hogy részt vegyen egy olyan konferencián, amelyen különböző kontemplatív vallási hagyományok szerzetesi képviselői próbálták átgondolni, milyen jelentősége és esélyei lehetnek a huszadik században a szemlélődő életstílusnak. Merton hosszú előadást tartott a marxizmus és a monasztikus élet lehetséges kapcsolódási pontjairól (jól látszik, hogy a hatvanas években vagyunk), majd így szólt: „Én most eltűnök a színről, és addig mindenki ihat valamit.” Nem sokkal később holtan találták a szobájában: minden jel arra mutatott, hogy zuhanyzás után megcsúszva egy ventilátorba kapaszkodott, és áramütés végzett vele.

Aki ily módon valóban eltűnt a színről, előtte talán mindenki másnál nagyobb súllyal volt jelen a katolikus kultúra porondján. 1948-ban A hétlépcsős hegy címmel kiadott (magyarul Lukács László tökéletesen szép fordításában olvasható) megtéréstörténete egy csapásra ismert, sőt népszerű íróvá tette, s nemcsak egy sor fiatal férfi kezdett kopogtatni a Getszemáni-monostor kapuján, hóna alatt a kötettel, hogy elmerüljön abban a világban, amelyet Merton oly szenvedélyesen szembeállított a huszadik század hajszolt, üres és hamis színekben pompázó polgári életével, de szerzetesek és laikusok figyelme világszerte ismét arra irányult, amiről századok óta sokan, túlságosan is sokan megfeledkeztek: a keresztény szemlélődésre és a kontemplatív életformára. Thomas Merton egész életműve ennek megvilágítását célozta, és aki veszi a fáradságot a hosszú sorban egymást követő kötetek áttanulmányozására, annak számára kiderül, hogy ehhez képest minden unalmas, száraz és színtelen az emberi életben.

Merton nagy és mindent meghatározó felismerése, hogy az ember, akár tetszik, akár nem, különböző illúziók foglya: nem ismeri önmagát, nincs tisztában saját szándékaival, nem tudja, milyen késztetések és törekvések irányítják a magatartását, csak homályos és zavaros gondolatai vannak Istenről, bár hajlamos rá, hogy szegényes vallási ismereteit és szegényes istenszeretetét pöffeszkedve hamis biztonságot adó fészekké tegye meg. A nagy trappista imádkozó arra biztat mindenkit, hogy végre merje kiszolgáltatni magát Istennek, s ezen az úton fokozatosan fedezze fel önmagát, önmaga igazi, valódi lényegét, amivel párhuzamosan fokozatosan felfedezheti Istent, az igazi és valódi Istent is. Az egyéni és közösségi öncsalás, önérvényesítés, uralomvágy és illuzórikus vágykielégítés útvesztői egy életre leköthetik azokat, akik készek elhinni, hogy azonosak azzal az árnyékkal, amelynek önmaguk és mások szemében tűnnek. Van kiút az árnyékok és illúziók világából, és be lehet lépni a valóságba, kötik a lelkünkre határozottan a mertoni írások, amelyek a belső függetlenség és szabadság nagy világát kínálják fel az egyéni és közösségi szemfényvesztés szűkös folyosói helyett.

Miközben egymást követték az életmű felejthetetlen alkotásai, Lajos testvér életében is állomások követték egymást. A monostorban ugyanis a legtöbben csak Lajos testvérként ismerték a művészi hajlamú, nyugtalan intellektusú és olykor metszően kritikus szerzetest, akinek írásait olykor étkezések közben is felolvasták, csak éppen rendtársai közül a legtöbben nem is sejtették, hogy a népszerű Thomas Merton ott ül velük egy étkezőteremben. Először is sok változást hozott magával, hogy az évek folyamán Lajos testvér a katolikus világ legtekintélyesebb szellemeivel váltott leveleket az Egyház és a kor égető kérdéseiről, s így teljesen kiszélesedett előtte a látótér. Majd a növendékek nevelője, a novíciusok magisztere lett, és máig legendásnak számító előadássorozatok keretében vezette be őket a lelkiség rejtelmeibe. A hangfelvételek Magyarországon is elterjedtek, Merton jellegzetesen gyors beszédével és a hallgatóság rendszeresen felcsattanó hahotáival. Legkésőbb a hatvanas évek elejétől aztán a remeteség eszméje kerítette hatalmába a fiatal trappistát, aki mindent megtett azért, hogy magányosan élhessen. Az élete utolsó éveit így is töltötte: hajnali két órakor kelt a monostor területén fekvő remeteségében, majd három-négy órát csendes imával és zsolozsmával töltött, reggel hét körül szentmisét mondott a közös templomban, s a nap hátralévő idejében könyvein dolgozott, vendégeket fogadott, fizikai munkát végzett és leveleket írt.

Thomas Mertonnak sem az élete, sem a munkássága nem volt egyenes vonalú. Gyötrelmek, tévedések, bizonytalanságok, kétségbeesett tájékozódási próbálkozások kísérték mindvégig, de pontosan ezért érezheti a mai napig mindenki, hogy igazi társa és barátja a fiatal trappista: nem ígéri, hogy minden könnyebb lesz a szemlélődő élet nagyszerű vonzásának engedő ember sorsában, és nem akarja elhitetni, hogy a kereszténység csak azoké, akik folyamatosan kényszeredetten mosolyognak, mert azt hallották, hogy a keresztény embernek örülnie kell. Azt is meggyőzően tanúsítja, hogy aki mélyre hatol belső világában, a külvilág és a történelem eseményeire is érzékennyé válik, s minél mélyebb a belső élete, annál kevésbé szigetelődik el a kor folyamataitól, amelyeket nem akar pusztán tehetetlen és rémült megfigyelőként nyomon követni.

A belső nyomorúságaival, hiúságaival, hamisságaival, tévedéseivel és öntetszelgéseivel szünet nélkül viaskodó Merton a huszonegyedik századi embernek is megbízható kísérője. És művei olvasása közben ki ne hinné el neki, hogy vannak olyanok, „akik lemondtak az egész világról, s ezért birtokul kapták az egészet”, „akik utánunk nyúlnak, hogy átöleljék nyomorúságunkat, és elmerítsék ártatlanságuk hatalmas tengerében, amely fényben fürdeti meg az egész világot”? Ki ne hinné el, hogy magában Mertonban is minden nyomorúságot valamilyen csodálatos ártatlanság tengere fogadott magába, s csak azért segíthet feldolgozni a mi nyomorúságunkat, mert az ártatlanság mozdulatával nyúl felénk a monasztikus szellemiség évszázadaival a háta mögött?

Magyar Kurír