Kocsis Fülöp érsek-metropolita: Ma mindenek betelnek világossággal

Jön-e fény a sötétség után? Egyáltalán van-e fény a sötétségen túl? Talán a legfontosabb kérdése ez a sötétségtől szenvedő embernek.

„A nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott” (Mt 4,16) – idéztük a próféta szavait karácsonykor (Iz 9,1). Ez igen erős vigasztalás, hogy eljön a Messiás, aki helyreállít mindent. S el is jött. Habár mindenki meglepetésére nem ott és nem úgy, mint amire számítottak.

Az okos és bölcsnek számító írástudók magabiztosan utasították el annak lehetőségét, hogy Jézus volna a Messiás. „Nézz utána és meglátod, hogy Galileából nem támad próféta” – figyelmeztették egymást (Jn 7,52). Egyfajta jogosnak tűnő önvédelem is volt ez részükről, hiszen ha mégis Jézus a Messiás, akkor bizony alaposan át kell alakítaniuk mindent, a gondolkodásukat, életüket, sőt, még a vallásukat is. Így hát jobb a biztos út, az elutasítás: Jézus nem lehet a Messiás.

Nem tudni, mennyire módosította volna nézetüket, ha a dolgoknak alaposabban utánanéznek, és megtudják, hogy Jézus valójában nem Galileából származott, hanem pontosan abból a Betlehemből, amelyről a próféták jövendöltek: „De te, Efráta Betleheme, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett” (Mik 5,2). Vélhetően találtak volna más kifogást, amelybe kapaszkodva megmaradhatnak tagadásuk biztosnak tűnő fedezékében.

Jézus tehát, a próféták jövendöléseit beteljesítve, Dávid leszármazottjaként Betlehemben született.

Ha a farizeusok és az írástudók rosszul is tájékozódtak, azért a Messiás megszületett, s a próféta ígérete a sötétségben ülőknek érkező fényről igaznak bizonyult.

Valóban, a betlehemi barlangot elárasztotta a fény, a pásztoroknak megjelenő angyalok kara méltán énekelte az isteni kisded születése kapcsán: „Dicsőség a magasságban Istennek! És a földön békesség és jóakarat az embereknek!” (Lk 2,14)

Ám mégsem mondhatjuk, hogy ettől kezdve csak folyamatosan árad a fény. Hisz a betlehemi barlang is hamarosan újra sötétbe borul. Sőt Júdea egész vidéke, amikor Heródes keresteti a gyermeket, hogy megölje, s a biztonság kedvéért megölet még ki tudja, hány ártatlant. A Messiás érkezésének elutasításában biztosra akar menni, nem bízza a véletlenre. Nem csak ő maga akar továbbra is a saját sötétségében gubbasztani, de gondoskodik arról, hogy családok sokasága is jajveszékeljen ebben a szörnyűséges reménytelenségben. „Ráhel siratja fiait, és nem akar megvigasztalódni” (Iz 31,15; Mt 2,18).

Igaz, a mészárlást elkerülhette a gyermek Messiás, de később sem rajzolódott ki számára fényes életpálya. Az Egyiptomból való menekülés után a nem sokra becsült porfészekbe, Názáretbe költözik, hogy szüleinek engedelmeskedve növekedjék korban és bölcsességben. Egyszer még megcsillan rendkívülisége, amikor tizenkét évesen a templomban, akik csak hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. De azért megmarad rejtett életében ismeretlenül harminc éven át.

Amikor kilép az emberek elé, a Jordán partján János a maga pusztába kiáltó szavával tesz róla tanúságot, melyet az Atya az égi szózatával és a Lélek galamb képében való reászállásával hitelesít. De ekkor is olyan évek következnek, melyekben tündöklés és üldözés váltogatják egymást. Egy-egy ponton felcsillan isteni dicsősége, de újra és újra sötétségbe ütközik: vagy az ellenségei akarják eltenni láb alól, vagy a saját tanítványaitól szenved fájó értetlenséget.

Úgy tűnik, hogy a karácsonykor megígért nagy világosság még igencsak várat magára. Jézus földi élete voltaképpen teljes sötétséggel, tökéletes kudarccal végződik. A nagyreményű rabbi, akinek még a szavai is hatalmat sugároztak, nem kerülheti el vesztét, a konok tagadók felülkerekednek, s ami harminc évvel korábban nem sikerült Betlehemben, annak az órája elérkezik Jeruzsálemben, illetve annak falain kívül, a Golgota hegyén. Végre sikerül megölni a hóbortos lázítót, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága!” (Jn 8,12) Jobb a sötétség, biztosabb, jobban kezelhető, benne könnyebben irányíthatóak mindazok, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. Hogy teljes bizonyosságot nyerjenek, még a sírt is lepecsételik. Szokatlan elővigyázatosság!

Az apostolok újra reménytelenségük homályában ülnek. Pedig azt remélték, ő fogja megváltani Izraelt. A kudarc minden eddiginél fájóbb. Mégis marad a sötétség. Van, aki „szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél”, s indul vissza a hétköznapok monoton világába.

Még szerencse, hogy asszonyok is vannak közöttük, akiket bár szintén eltölt a fájdalom, ez nem bénítja őket. Ők nem ülnek tehetetlenül, a szeretetük cselekvésre készteti őket. Ha nagy is a kő, rajta is a pecsét, az nem lehet, hogy drága halottjuk balzsamok nélkül feküdjön a rideg kősírban.

Ez a női szeretet aztán valami egészen rendkívüli fordulatot hoz. Amint odaérnek, látják, hogy nem kell a követ elhengeríteni, nincs már kit bebalzsamozni, a sír sötét üregéből a földön eddig soha nem tapasztalt rendkívüli fény árad.

A betlehemi barlangot a jászolban fekvő kisded sugározta be, itt éppen ennek az isteni lénynek a hiánya tündököltet föl valami elképesztően új, eddig ismeretlen reményt.

Ott angyalok sokasága zeng dicsőítő éneket, itt csupán két angyal ül a kövön, de annál nagyobb bizonyossággal hirdeti: „Mit keresitek az élőt a holtak közt? Nincs itt, föltámadt.” (Lk 24,5–6). Az élet szerzőjét a sír nem tarthatja fogságban. „Menjetek gyorsan, mondjátok meg a tanítványoknak!” (Mt 28,7)

Viszik is a hírt, de az emeleti teremben ülők szíve mélyén ülő sötétséget ez az asszonyi beszéd még nem tudja áttörni, nem hisznek nekik. Majd újabb tanúságtételek következnek, melyek csak további zavart keltenek, s a hétköznapi élet sötétségébe visszatérni akarókat összezavarják ugyan, de szándékuktól nem térítik el. Csak mikor maga a Feltámadott megy utánuk, s magyaráz nekik türelmesen, és végül felfedi magát a kenyértörésben (Lk 24,14–32), vagy amikor a többiek közé maga lép be a zárt ajtón keresztül (Lk 24,36), akkor jut el a szívükig is ez az új világosság, az új világ fénye. Krisztus föltámadt, a sír üres, az alvilág kapufélfái szanaszét hevernek. „Halál, hol a te győzelmed? Alvilág, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55)

A karácsonykor reményt ígérő fény immár beteljesedett. Ezt a ragyogást nem tudja elhomályosítani értetlenség, ellenállás, gyilkosság, erőszak. A feltámadás fénye legyőzhetetlenül ragyogja be az egész világot.

*

Vajon a mi szívünket is? Bevilágít a mi életünkbe is? Vagy azt mondjuk: Betlehemben is megjelent, majd kihunyt, húsvétkor is felragyog, de úgyis jönnek a szürke hétköznapok? Vajon pulzál a fény a világban, avagy valóban le tudja győzni a sötétséget? Kin és min múlik, hogy a föltámadás fénye világít-e a sötétségben, vagy csak birkóznak egymással, hol az egyik, hol a másik kerekedvén felül?

A kérdés nyitja a szabad akaratban van.

Isten létbe hív, fénybe vonz, boldogságot kínál, de ezekkel az isteni kincsekkel nem ront rá az emberre. Senkire nem kényszeríti a hitet, senkit nem rángat bele a fénybe. Ellenállhatatlan ereje csak azoknak mutatkozik, akik maguk is lépni akarnak.

Akiknek nem elég a sötét, de a szürke sem, nem elég a fénytelen élet, nem elégszenek meg a hétköznapok reménytelen értelmetlenségével. Akik többet akarnak, azoknak többet ad. Sokkal többet, mint amit valaha is reméltek vagy elképzelni tudnak.

Éppen erre a többre törekvésre teremtette Isten az embert. Belénk teremtett saját képe és hasonlatossága azt jelenti, hogy törekednünk kell feléje. Minden törekvés feléje mutat, igaz, csak akkor, ha az önzetlen, világos és tiszta. Ezért kell, hogy céljaink mindig tiszták legyenek. Hogy többre törekvésünk sohase mások ellen, hanem mindig mások javára és az ő emelkedésükre is legyen. Ez lehet húsvét titkának kulcsa: a tiszta többre törekvés tanulásban, munkában, sportban, művészetben, a lelki életben? A hétköznapokba visszatérni igyekvő szomorú apostoloknak Jézus utánament, magyarázataival az értelmükre hatott, aztán felfénylő jelenlétével visszafordította őket. Vajon ma nem megy utána a tévelygőknek? Ma nem mutatná meg föltámadt lényének fényét? Talán elrejti magát a 21. század embere elől? Nem lehetséges, hogy inkább mi takarjuk el a szemünket, hajtjuk le fejünket, szegezzük a földre tekintetünket?

A földhözragadt ember nem tud emelkedni. A lehorgasztott fej nem látja meg a hajnalhasadást. A lefedett szem nem veszi észre, hogy már világos van.

Talán ezért is adja ajkunkra a bizánci egyház a húsvéti köszöntésében, hogy Krisztus valóban föltámadt!

Ha valakiben netán kétely támadna, akkor e köszöntés nyissa föl a szemét: Valóban föltámadt! Valóban itt a fény! Valóban elérkezett már Krisztus világossága!

Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a világosság győzött a sötétség fölött. Talán csak annyi teendőnk van még, hogy az életünket is igazítsuk ehhez az életbevágóan fontos köszöntéshez. Hogy ne csak szavaink, de minden tettünk, egész életünk legyen embertársaink számára is meggyőző, erőt adó biztatás: Krisztus valóban föltámadt!

Fotó: Wikimedia Commons (A feltámadt Krisztus – római Szent Lépcső Sancta Sanctorum-kápolna); portré: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.