Kocsis Imre: Állatok Jézus jászola körül

Régi szép szokás, hogy karácsony ünnepe előtt a templomokban és egyéb alkalmas helyeken betlehemeket állítanak fel, amelyek az ünnepelt eseményt, a Megváltó születésének körülményeit látható formában is megjelenítik. A betlehemekben magától értetődően jelen vannak az evangéliumi elbeszélésekben (Mt 1–2; Lk 2) említett személyek: Mária, József, a pásztorok és a bölcsek. Ám rajtuk kívül állatok (ökör, szamár, bárányok) is helyet kapnak itt,

bár róluk a bibliai szövegekben nyíltan nincs szó. Megjelenítésük mégsem önkényes eljárás, sokkal inkább a Jézus születéséről szóló elbeszélés továbbgondolásának eredménye. Szent Lukács evangélista ugyanis így írja le a születés eseményét: „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,7).

A mondat arra utal, hogy Jézus egy istállónak használt barlangban született, hiszen a jászol állatok etetésére szolgált. A tömör mondat által sugallt valóságot a későbbi keresztény hagyomány már részletesebben mutatta be. Az egyik apokrif iratban, amely a 7. század elején keletkezett, arról olvasunk, hogy a jászolba helyezett gyermeket „az ökör és a szamár leborulva” imádta (Pszeudo-Máté evangéliuma 14). Figyelemre méltó a milánói Szent Ambrus-bazilika egyik ókori (Kr. u. 400 táján készült) szarkofágja is: a gyermek Jézus bölcsőjét jobbról és balról egy ökör és egy szamár veszi körül.

A két háziállat nem véletlenszerűen, hanem Izajás könyve egyik tanúságos mondata alapján vált a gyermek Jézus közvetlen társává. Könyve elején a próféta Isten panaszának ad hangot: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni!” (Iz 1,3)

Az ökör és a szamár a betlehemi jászolnál – az ókori értelmezés szerint – a zsidókat és a pogányokat egyaránt magába foglaló megújult emberiséget jelzi, amely a gyermek Jézusban felismeri és elismeri Urát,

s így megszabadul a tudatlanság állapotából. Ebben az allegorikus értelmezésben a folyamatosan növekvő Egyház sajátos öntudata mutatkozik meg.

Bár tiszteletben tartjuk a hagyományos értelmezést, úgy véljük, hogy az állatok betlehemekben való jelenlétének más jellegű üzenete is van. A megtestesüléssel Isten egyszülött Fia a bűnt kivéve mindenben sorsközösséget vállalt velünk, vagyis teljes mértékben vállalta földi életünk minden összetevőjét és minden körülményét. Az ember életkörülményeihez pedig az állatok is hozzátartoznak. Nem feledhetjük, hogy a teremtéskor Isten az állatokat az ember segítőtársaivá rendelte (Ter 2,19). Bár nem egyenrangúak, mégis szervesen kapcsolódnak az emberek mindennapjaihoz, és sok szempontból hasznos támaszt nyújtanak. Földi élete során Jézus is átélte ezt a teremtésből fakadó valóságot. Tanításában többször utalt galileai környezete szépségére és értékére. Esetenként állatokra is hivatkozott: bizonyos vonásaikat példaként állította a tanítványok elé (okosság: kígyó, egyszerűség: galambok; Mt 10,16), illetve Isten gondviselésének természetes haszonélvezőiként mutatta be őket (Mt 6,26; 10,29). Megváltó művének csúcspontja előtt, a Zak 9,9-ben olvasható jövendölésnek megfelelően, szamárháton vonult be Jeruzsálembe, így is bizonyítva Messiás voltát (Mt 21,1–9).

A betlehemek, amelyekben emberek és állatok együtt veszik körül a gyermek Jézust, szépen kifejezik: a földi teremtmények meghatározó képviselői örömteli hódolattal fogadják a megtestesült Fiút, aki ugyan elsősorban az emberek megváltására és üdvözítésére érkezett, de akinek küldetése az egész teremtett világra kihatással van.

A születés közvetlen tanúinak nyitottsága és tiszteletteljes magatartása bennünket is ösztönöz: nemcsak arra, hogy mi is kifejezzük hódolatunkat és hitbeli elkötelezettségünket, hanem arra is, hogy készségesen fogadjuk azokat a kegyelmi adományokat, amelyekben Krisztus az üdvösségünk érdekében részesíteni kíván minket. Emellett

arra is ösztönzést kapunk, hogy hálával tekintsünk mindarra, amit Isten a teremtés által támaszként a rendelkezésünkre bocsátott.

Vegyük észre a természetben feltáruló sokféle értéket, és tegyünk meg mindent ezen értékek védelméért és megőrzéséért. A megtestesült Fiú jelenléte megszentelte a földet, ami különös felelősséget ró ránk, Krisztus-követőkre. A földi javak használata sohasem történhet felelőtlenül, kizsákmányoló módon, hanem mindig azon végső célt figyelembevételével, amelyet Isten az emberek és a teremtett világ számára kijelölt. Ez a végső cél az újjáteremtés eredményeként létrejövő „új ég és új föld” (Jel 21,1), amelyben csak akkor lehet osztályrészünk, ha megbecsüljük az első teremtés nagyszerű adományait, vagyis a teremtő és megváltó Isten szándéka szerint viszonyulunk környezetünkhöz és a segítségünkre rendelt teremtményekhez.

Fotó: Wikipédia (Taddeo di Bartolo: A pásztorok imádása, 1409 körül); portré: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.