Kocsis Imre: Krisztus hét szava a kereszten

Ha az evangéliumi szenvedéseket figyelmesen olvassuk, biztosan feltűnik a szenvedő Krisztus szűkszavúsága az események során. A visszafogottságra az evangélisták többször külön is felhívják a figyelmet. Jézus hallgat, amikor a főtanács előtti és a Pilátus előtti kihallgatás során hamis vádakkal illetik (Mk 14,60; 15,5), s az őt ért bántalmazásokat és gúnyolódásokat is szó nélkül tűri (Mk 15,16–20.29–32). Esetenként persze megtöri a csendet, de csak röviden szól, és nem bocsátkozik hosszú fejtegetésbe. Ám éppen a megnyilatkozások tömörsége ösztönözhet minket arra, hogy kiemelt figyelmet szenteljünk ezeknek.

A keresztény hagyomány főleg Jézus kereszten elhangzó szavaira összpontosított, nyilván azért, mert bennük Krisztus végső tanúságtételét, illetve végrendeletét látta.

A különböző evangéliumokban található mondatokat, az elbeszélések adatainak figyelembevételével és némi intuíció alapján, sajátos sorrendbe helyezte. A keresztre feszítés után Jézus az elítélőiért és a kivégzőiért imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34). A közbenjárását kérő gonosztevőnek megígéri: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23,43). A kereszt alatt álló anyjának kijelenti: „Asszony, íme, a te fiad!” (Jn 19,26). Majd a szeretett tanítványhoz fordul: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,27). Déltájban hangosan felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34; Mt 27,46). Később szintén a szenvedés súlyosságát hangsúlyozza: „Szomjazom!” (Jn 19,28). Földi életútját az alábbi felkiáltásokkal fejezi be: „Beteljesedett!” (Jn 19,30) – „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46).

Nem kétséges, hogy e sorrendnek megvan a benső logikája: Jézus először a környezetében lévőkkel (keresztre feszítők, megtérő lator, hozzá lelkileg közel állók) kapcsolatban nyilatkozik, majd testi-lelki szenvedésének súlyosságát hangsúlyozza, végül pedig küldetésének teljesítését hirdeti, s egyúttal az Atyának ajánlja lelkét. A hét mondatot keretbe foglalja az Atya megszólítása: az elsőben Jézus közbenjár az Atyánál, az utolsóban önmagát adja át neki.

Mindazonáltal nem feledhetjük, hogy a hagyományos sorrend harmonizálás eredménye. A mondatok eredetileg nem alkottak ennyire szoros egységet, hiszen különböző evangéliumokban „szétszórva” találhatók. Felmerül a kérdés, vajon az egyes evangélisták miért az általuk idézett mondatot vagy mondatokat vették át a hagyományból. Bizonyára azok a sajátos szempontok vezették őket, amelyek műveik egészére jellemzőek. Márk és Máté többek között azt tudatosítja, hogy Jézus az Úr Szolgájáról szóló izajási próféciák (főleg Iz 53) szellemében teljesítette messiási küldetését:

bűntelenül magára vállalta a bűnösök sorsát, vagyis a bűn fájdalmas következményeit. S ez nemcsak a fizikai fájdalom felvállalásában áll, hanem a teljes elhagyatottság átélésében is.

Amikor Jézus az Istentől való elhagyatottságának ad hangot, „a világon minden, Isten rejtőzködésétől szenvedő ember egész szorongatottságát magára veszi” (XVI. Benedek).

Lukács művét az irgalmasság és az imádság evangéliumának szokás nevezni, mert az evangélista Jézusnak mind az elesettekhez és a bűnösökhöz való jóságos odafordulását, mind az Atyával való, rendszeres imádságban feltáruló közösségét tudatosítja. A Lukács által idézett, kereszten elhangzó mondatok éppen ezt a két szempontot tükrözik. Jézus irgalmassága mutatkozik meg, amikor imádkozik ellenségeiért, és a paradicsomot ígéri a megtért latornak.

Az Atyával való bensőséges közössége fejeződik ki utolsó lehelete előtt is, amikor Atyjának ajánlja lelkét.

János evangéliuma nagy hangsúlyt helyez arra a tényre, hogy Jézus Isten egyszülött Fia, akit az Atya szeretettől indíttatva küldött, hogy az embereket megszabadítsa a bűn hatalmából, és a hitre jutottakat az örök életre vezesse (Jn 3,16). Krisztus szenvedése és halála ennek a megváltó műnek a csúcspontja, s egyben az Atyához való visszatérés kezdete. Jézus kereszten elhangzó szavai jól tükrözik ennek a hazatérésnek a tudatát. Először a hozzá különösen is közel állókról gondoskodik, amikor anyjához és a szeretett tanítványhoz szól. A „Szomjazom” felkiáltás nemcsak fizikai szomjra utal, hanem az Atya által adott „kehely” kiürítésének (Jn 18,11), vagyis az Atya akarata teljesítésének vágyára is.

A „Beteljesedett” felkiáltás a hazatérés örömteli valóságát hirdeti, azt a szilárd meggyőződést, hogy az emberileg nézve kegyetlen kínhalál valójában az Atya rendelésének, üdvözítő tervének a beteljesedése.

Nyilván azt is szükséges átgondolni, milyen üzenetet hordoznak számunkra Krisztus kereszten elhangzó, lelkületét és küldetéstudatát tükröző mondatai. Mindenekelőtt bátorító jellegűek, hiszen minden kétséget kizáróan tudatják, hogy Jézus velünk sorsközösséget vállalva, bennünket képviselve, a mi nyomorúságos helyzetünkbe belépve szenvedett és halt meg. Halála megnyitotta az ősbűn által elzárt paradicsomot. Nincs helyrehozhatatlan bűn, életünk során mindig van lehetőségünk Jézushoz mint irgalmas közvetítőhöz fordulni. A Máriához és a szeretett tanítványhoz intézett szavak értésünkre adják, hogy a tanítvány volthoz a Jézusnak való elkötelezettség mellett Máriának mint anyának a befogadása és a vele való lelki közösség is szervesen hozzátartozik. Az ellenségekért mondott közbenjáró fohászban és az Atya akarata teljesítésének mély vágyát kifejező felkiáltásban ösztönzést fedezhetünk fel: Jézus példáját követve nekünk is késznek kell lennünk mind a megbocsátásra és a bántalmazókért mondott imára, mind pedig Isten akaratának megismerésére, magunkává tételére és megvalósítására. Hívő és tanúságtevő életutunkon mindig számíthatunk a tanítványait barátaivá fogadó Krisztus (Jn 15,15) megerősítő kegyelmére, valamint a tanítványok anyjául rendelt Istenanya bátorító támaszára.

Fotó: Fábián Attila (Központi Papnevelő Intézet kápolnájának feszülete); portré: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.