Kocsis Imre: A megváltó kereszthalál titka Szent Márk szenvedéstörténete fényében

Szent Márk evangéliuma szenvedéstörténetének egyik sajátossága abban áll, hogy az evangélista nagy hangsúlyt helyez Jézus fokozódó magányának bemutatására. A Getszemáni-kertben történt elfogatásakor tanítványai egytől egyig elfutnak, és magára hagyják őt. A főtanács előtti kihallgatás végén a tanácstagok és szolgáik kigúnyolják és bántalmazzák. Amikor a zsidó vezetők Pilátus elé vezetik, a római helytartó átlátja ugyan gonosz szándékukat, ám a jelen lévő tömeg követelésére és hatalmi megfontolásból mégis meghozza a halálos ítéletet. A keresztre feszítést követően az ott tartózkodók és az úton járók egyaránt gúnnyal illetik Jézust, azt követelve tőle, hogy a keresztről leszállva bizonyítsa messiás voltát.

Jézus magányának bemutatása a halált megelőző események leírásában (Mk 15,33–37) éri el csúcspontját. A keresztre feszítés kínjai és az emberek gúnyolódásai közepette Jézus az Istentől való elhagyatottság érzését éli át, és felkiált: „Eloi, Eloi, lamma szabaktáni? Ez annyit jelent: Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mk 15,34). A felkiáltás jelentőségét jól mutatja, hogy Márk először arámul idézi a mondatot, s csak utána következik a görög változat. Nem kétséges, hogy a felkiáltás azt a teljes magára hagyatottságot tükrözi, amelyet Jézus belülről érez. Ám a mondatban kifejezésre jutó panasz nem a reménytelenség és a kétségbeesés jele. Hiszen Jézus Istenhez fordul, őhozzá szól, mégpedig kettős megszólítással. S az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a felkiáltás voltaképpen a 22. zsoltár kezdőmondata – s így a korabeli szemlélet szerint a zsoltár egészére is utal.

A zsoltárban a szenvedő igaz először ugyan felpanaszolja elhagyatottságát, ám utána az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalmának ad hangot: szilárdan reméli, hogy Isten meg fogja szabadítani őt.

Nyilván a kereszten függő Jézust is hasonló bizalom vezérli, amikor imában fordul Istenhez.

A kereszt közelében állók félreértik a kiáltás tartalmát. Úgy vélik, hogy haláltusájában Jézus Illést hívja segítségül. Az „Istenem” és az „Illés” szavak között az arám nyelvben van ugyan némi hasonlóság (Eloi – Elijahu), ám a félreértés bizonyára nem abból fakad, hogy a jelenlévők nem hallják pontosan Jézus szavait. Sokkal inkább tudatos elferdítésről, gúnyról van itt szó. A zsidóság körében ismert volt az az elképzelés, hogy a mennybe elragadtatott Illés szükség esetén a szenvedő igazak oltalmára kel. A gúnyolódók szerint Jézus, aki nem képes önmaga megmentésére, most Illéstől vár segítséget. Egy illető ecetbe mártott szivacsot nyújt a haldoklónak egy nádszálon, azzal a céllal, hogy meghosszabbítsa életét, és kiderítse, vajon eljön-e Illés, és leveszi-e őt a keresztről.

E gúnyolódó cselekmény után következik be Jézus halála, amelyet Márk így ír le: „Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (Mk 15,37). A hangos felkiáltás nagyon figyelemre méltó mozzanat, mert a keresztre feszítettek általában görcsös fulladás közepette haltak meg, és már nem volt erejük beszélni.

Jézus részéről a kiáltás egy különös erő jele: olyan erőé, amely bizonyos értelemben cáfolata a gúnyolódásnak. Bár végigszenvedte a keresztre feszítéssel együtt járó kínokat, mégsem kialvó gyertyaláng módjára fejezi be földi életét, hanem olyan erőteljes megnyilvánulással, amely akár a győzelem jeleként is értelmezhető.

Jézus halálának sajátos módja a jelenlévőket sem hagyja érintetlenül. Korábban a környezet részéről csak ellenséges megnyilatkozás volt tapasztalható. Most viszont valaki, éspedig a római katonai osztag századosa nagy csodálkozást és elismerést tükröző kijelentést tesz: „Ez az ember valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39). Persze a pogány katona ajkán az „Isten fia” kifejezés (névelő nélkül) csupán Jézus különleges, emberfeletti valóságára vonatkozik. A keresztény olvasó azonban sokkal mélyebb tartalmat tulajdonít a megnevezésnek. Elismeri, hogy Jézus kizárólagos értelemben Isten Fia, aki a legszorosabb életközösségben van az Atyával. A hívő olvasó ugyanakkor annak is tudatában van, hogy Jézus mint a megtestesült Fiú a „testvérünk” lett: a bűnt kivéve mindenben hasonlóvá lett hozzánk, és sorsközösséget vállalt velünk. Bár bűntelen volt, szeretetből mégis vállalta a bűn fájdalmas következményeit: „a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta” (Iz 53,4), s egyúttal a mi halállal szembeni félelmünket és a mi elhagyatottság érzésével párosuló haláltusánkat is átélte.

Ám mindezt mindvégig az Atya iránti nyitottsággal, bizalommal és engedelmességével tette. Ezért válhatott szenvedése és halála a bűn jóvátételévé, illetve a bűn feletti győzelemmé.

Hálatelt szívvel köszöntsük hát a bűn és a halál felett győzelmet arató Krisztust. Köszönjük meg, hogy nem „szégyell testvérnek nevezni” (Zsid 2,11) minket, félelmeink és magányaink során pedig mellettünk áll, erősíti az Istenbe vetett bizalmunkat, és állhatatosságra ösztönöz.

Fotó: Pixabay; portré: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.