Kölcsey eljutott az isten- és emberszeretet magaslataira – Beszélgetés Cs. Varga Istvánnal

– Irodalomtörténészi munkásságának egyik fő területe az ars sacra, különösen a lyrica sacra kutatása. Legújabb könyvéből is kiderül ez. Mivel magyarázza, hogy napjainkban a perifériára szorult a szakralitás, ami kezdettől fogva természetes módon volt jelen a művészetben?

– 1994-ben és 2000-ben, az ars sacra fogalmát meghonosítva, Szent művészet I–II. címmel két könyvet is publikáltam. A szakralitástól való eltávolodás fő oka a szekularizáció, a hitfogyatkozás, a hitvesztés, a hitehagyás: az önistenülő ember „ateistenülése”. A szekularizált világ nem tiszteli a szakralitást, megtagadja üdvösségre vezető létszemléletét, életberendezését, létrendjét. Korunk embere a kötelességvallásról áttért az élvezetvallásra. A tudományt és az embert mindenek fölé helyező szemlélet – Sola scientia, solus homo – elutasítja az elődök szellemi-lelki örökségét, önmaga bűvöletében él, mindent deszakralizál. A transzcendentális tradíciókkal szakító via moderna embere azt hiszi: eljött a szép új világ.

A Szentírás vox viva evangelica, az élő evangélium hangja. „Krisztus nem törölte el a szakralitást, hanem beteljesítette, az új kultuszt megalapítva, amely bár egészen lelki, mégis, mivel mi úton vagyunk az időben, még jeleket és rítusokat használ (…) Krisztusnak hála a szakrális jelleg még igazibb, intenzívebb és erősebb!” – mondja XVI. Benedek.

– Kölcsey tizenegy éves korára elvesztette a szüleit és az egyik szemét. Ez nyilván alapvetően meghatározta egész későbbi sorsát.

– Kölcseytől sok, ma is helytálló, élni segítő igazságot tanulhatunk, ha tanulékonyak vagyunk. Hatéves, amikor meghal az apja, az anyja ekkor éppen a legkisebbik gyerekével várandós. Még nincs tizenkét esztendős, és elveszíti az édesanyját is. Három testvérével együtt árván marad. Tizennégy éven át annak a Debreceni Református Kollégiumnak a diákja, amely – a 16. századi reformátor énekszerző, Huszár Gál szavait kölcsönvéve – „Egész Magyarországnak és Erdélységnek (…) világosító lámpása”. Kölcsey számára a Biblia a könyv, ahogyan Gárdonyinak „a könyvek könyve”, sőt: könyvtár.

Félszeműsége rányomta a bélyegét az arcára és egész életére. Kölcsey önjellemzése: „Erőszak dúlta fel szép formám épségét.” Épen maradt szeme rövidlátó volt. Pap Endre így ír a költő megjelenéséről: „Nyulánk, magas termetű, de gyenge testalkatú, kopasz, borotvált arcú és ajkú, örökké halvány.” Kossuth így jellemzi: „Tar agyát őszbe vegyült kevés hajszál lengte körül; színtelen arcán ezernyi átvirrasztott éjnek tikkadtsága ült; egyetlen szemében a nemzet múlt s jelen bánata tükrözött. Szava tompa, mély és érctelen, mint egy síri hang, (...) a reá meresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát nem úgy, mint másét, az érzekléteg segedelmével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani.”

– Mit jelent az, hogy Kölcsey Ferenc alapvető érzése a sorsérzés?

– Létezik a sensus fidei (hitérzék), és van a próféták kiválasztottságával rokonítható, jövőbelátó váteszköltő karizmája: a sorsérzés. Ady verscímben vallja: Láttam rejtett törvényed. Babits Jónása mondja: „Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? / Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?” (Jónás könyve).

Kölcsey a sorskérdéseinkre a választ a prófétáknál kereste és találta meg. A Zrínyi második énekében létfontosságú „kiáltó szó” a más. A váteszköltő herderi jóslatra kimondta rettenetvízióját: „Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll; / (…) És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép.”

A szétszóródás előtt című vers veszélylátó Ady-prófécia. A váteszköltő víziója bekövetkezett. Indoklása: „Megöltük és kibűnöztük magunkat.” Végkövetkeztetése: „S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

Kölcsey Zrínyi nyomán hitte és hirdette: tőlünk függ sorsunk megjobbítása. Szónoklat című cikkében így fogalmaz: „Gondolkozni, jó az, jó! De cselekedni: ez a legfőbb.” Ez összecseng a Huszt imperatívuszával: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

– Egy lelkileg és fizikailag is sokat szenvedett költő hogyan válhatott cselekvő emberré? Mi volt az az erő, ami elvezette arra, hogy leírja: „A haza minden előtt”? Mi ösztönözte arra, hogy közéleti tevékenységet folytasson, elvállalja a perbe fogott Wesselényi Miklós védelmét? Számomra Kölcsey – és számos más költő, író, művész – életútja azt példázza, hogy a szenvedésből fakad az igazán kivételes alkotóenergia. Szenvedés nélkül nincs nagy művészet.

– Ez teljesen igaz. Pierre Teilhard de Chardin tanítása: „Energia születhet a szenvedésből. A szenvedés képes arra, hogy központunkat az Istenbe helyezze át,” amikor csődöt mond az e világ értékrendje: a kincs, a hír, a gyönyör. A szenvedés ugyanakkor megnyitja a pokol kapuit is. Az ember első felismerése és igazsága: szenvedés közepette jövünk a világra, aki születésekor felsír, az életben marad. A mysterium passionis irányjelölő példaképe, Jób Krisztus-előkép. Szenvedése, kínokat kiálló hűsége a hitelesség töretlen csodája. Végül Isten jóra fordítja az életpróbákat kiálló Jób sorsát, tudván, hogy „szeretetre van szüksége a szenvedőnek”. (Jób 6,14)

Patográfiájában Czeizel Endre így fogalmaz: Kölcseyvel „az öngyógyítás lélektani csodája” történt meg. Rájött, hogy sorsán „változtatni kénytelen”. A Husztban kimondja a jelszavakat, megfogalmazza a reformkor szellemi stratégiáját: „Hass, alkoss, gyarapíts”. Szerintem azonban mindez, református szóhasználattal szólva: sola gratia – az ingyen kegyelem műve.

Kölcsey „igazságban megszentelt”, rendkívüli szolgálatra (servitium) kiválasztott személy, jel-ember volt, aki feladatokat (officia) és megbízatásokat (munera) kapott.

Már fiatalon, a családjában is vállalta a „másokért élni” morális kötelességét. Csekei létállapota nem splendid isolation, hanem emberi gondokkal, fájdalmakkal teli életpróba, magárautaltság. Megszenvedte léthelyzetének idő- és térbeli korlátait. A titok a szenvedés mélységeiben rejlik. A teste gyenge volt, a sorsa nehéz. Akaratpróbáló szenvedéseket, tisztító kríziseket élt át. Lélekből fakadó hite megerősödött az önmagát kereső testi-lelki gyötrődésben.

Kölcsey Csekén szellemi kilátót épített, ahonnan belátható volt haza és nagyvilág. A szelídség, az igazság útját választotta. Eljutott az isten- és emberszeretet magaslataira. Életre szóló, távlatos célját megtalálta. Életsorsa bibliai példázat: „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat. Mert a szív bőségéből szól a száj!” (Lk 6, 45)

Az embert szerelemben és betegségben megmutató írók, költők sokat foglalkoztak a szenvedés kérdéskörével. A cogito és a doleo az emberi életben összetartozik. Csokonai csupa igei szintagmával érzékelteti magas lázzal járó betegsége kínszenvedéseit: „Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok” (Tüdőgyúladásomról). Arany híres konfessziója ez: „Nagyon fáj! nem megy!” (Juliska emlékezete). Mikszáth így vall a szenvedésről: „A nagy írók a fájdalomnak és kínszenvedésnek oskolájában válnak óriásokká.” Gárdonyi pedig ezt írja: „Ma világosodtam rá arra az óriás igazságra, hogy a szeretet mértéke a szenvedés, és hogy minden elbeszélő műnek ezen fordul az értéke s érdekessége. (...) A szeretet: áldozat” (Titkosnapló).

Kosztolányi a Száz sor a testi szenvedésről című versében énekli: „Egyűgyü dal / az én dalom, ő fújja ezt: / a fájdalom. (…) // Metsz, mint a kés, / szúr, mint a tű, / oly iszonyú, / oly egyszerű.” Babits fohásza: „Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!” Indoklása szívszorító: „Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen / okos felnőtt! Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten jósága sem, / s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál” (Balázsolás). József Attila Nagyon fáj kötetében a „világ-árva” költő zokog. Illyés verse a Doleo, ergo sum: „Minden tagom fáj, (…) // Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog. / A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok!”

Pilinszky szerint a 20. század szenvedéstörténete iszonyúan átvérezte a történelem szövetét. Megtanított bennünket arra, hogy az emberi sors koordinátarendszerében a cogito mellett az eddigieknél jobban figyeljünk a doleo jelentőségére is.

Ma már többet tudunk Arany epeköveiről, Tompa szívbetegségéről, Ady „vérvirágos” betegségéről, Móra „fejedelmi sárgaságáról”, Babits gégerák miatti elnémulásairól, Kosztolányi szájüregi rákbetegségéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth Géza tragikus szenvedélybetegségéről, Karinthy szörnyű fejfájást okozó agydaganatáról, operációjáról. A betegség kétségkívül az ön- és az emberismeret legjobb eszköze, ha utána meg lehet gyógyulni.

– Könyvében azt írja, hogy a Himnusz születése Kölcsey súlyos élethelyzetében megnyilatkozó, kivételes és különös kegyelmi pillanat eredménye. Kifejtené ezt nekünk?

– Az analógiában, az összefüggésekben reveláció rejlik, a véges és a végtelen érintőjén mélységek nyílnak. Kölcsey a „Valaki ír a kezeddel” (Nagy Gáspár) jegyében alkotta meg a Himnuszt. A kegyelem születését megjelenítő Ady-vers egyedülálló költői trouvaille: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten” (Az Úr érkezése).

Kölcsey kiküzdötte az élete célját, értelmét, jövőképét. Valóság- és problémaérzékenysége elmélyült. Motiváló tényező lehetett az is, amit Illyés Gyula később így fogalmazott meg: „A tehetség nem afféle ajándék, amellyel sarokba lehet vonulni magánüdvű szeszkortyingatásra. Kölcsön az, letét, amelyről számadást az Isten vagy az ördög vár…”

Kölcsey életében és műveiben a vállalt vízió, a misszió és a célok egysége valósul meg. Számára a Biblia: opus magnum, nem csupán könyv, hanem könyvtár.

Ismerte az Út, az Igazság és az Élet hármas vezércsillagát. Tanúságtétele az igazságosság előmozdításában és a szeretet tetteivel vált hitelessé.

A Parainesisben jézusi példázatok sugallatai érződnek. A Jézus-eszmény a szakrumból, a szakralitásból ered: a szép, a jó és az igaz hármasságára épít, az etikumot és az esztétikumot is magában foglalja. Wesselényijoggal mondta költőbarátja halálakor: „Nem közénk való volt.”„Angyal ment el közülünk.”

Kölcsey ünnepelt szónok, fontos ügyek szószólója. Élete utolsó idejében Wesselényit, a „Nunquam retro! – Sosem hátrálunk meg!” alapelv példaképét és a magyar igazságot védte. Szavainak a tettei adtak hitelt, erkölcsi verifikációt. Azt teszi, amit a Parainesisben hirdet: „Az élet fő célja: a tett. Tehát tégy!” Az itt és most parancsát, a küzdés fontosságát vallja.

Követi őt ebben Vörösmarty: „Mi dolgunk a világon? küzdeni, (…) / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” (Gondolatok a könyvtárban). Petőfi is tudatosítja: „(…) folyvást küszködni kell” (A XIX. század költői). Madách konklúziója pedig ez: „S az ember célja e küzdés maga” (Az ember tragédiája).

– A Himnuszban benne van a bűntudat, a bűnbánat és a remény is, a bizalom Isten végtelen irgalmában, s mindez egy egész nemzetre kivetítve. Kölcsey itt talál rá a személyes Istenre. Milyen volt a hite? Ismerjük más, vallásos témájú költeményeit is, vagy a Himnusz egyszeri és megismételhetetlen, egyúttal a magyar költészet legmagasabb csúcsát elérő verse volt?

– Himnuszunk egyedülálló abban is, hogy a világon az egyetlen nemzeti himnusz, amelyben gyónás mélységű bűntudat és bűnbevallás található: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben.”

A kalokagathia (a szép és az erkölcsi értelemben vett jó összekapcsolása – a szerk.) szellemiségét szerető, a római jogot tisztelő költő megőrizte a hitét.

A Himnusz tematikai szempontból Kölcsey egyetlen vallásos alkotása: egyszeri és megismételhetetlen.

Textusa artefactum, műalkotás: artifice of eternity (W. B. Yeats). Tudatos kompozíciója az Örökkévaló nevével, megszólításával kezdődik. Isten és ember viszonya az axis mundi; a költői imagináció pedig: imago mundi. Amint a legszebb zsoltárok, a Himnusz is megragadja „Az időnek meg az időtlennek / Metszőpontját” (T. S. Eliot: Négy kvartett).

A vers genetikusan kötődik az istenhithez, a szakralitáshoz. Háromszavas kulcsmondattal, Isten-megszólítással, vallásos fohásszal kezdődik. Az első, invokatív versszakot két hálaadó strófa, azt pedig négyversszakos bűnbánati szakasz követi. Végül az irgalom reményével, a miserere értelmű „Szánd meg Isten a magyart / Kit vészek hányának” segélykéréssel zárul. Csodálatos szövegében és dallamában is érvényesül a szakralitás, az átragyogás, még az ars celebrandi visszfénye is. Hitünk, emberségünk és magyarságunk lelkiismereti vizsgája: a Himnusz testamentum érvényű hagyatékát nekünk, mai magyaroknak kell élő, eleven örökséggé tennünk.

Fotó: Fejér István

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 13-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.