Költészetéből kimaradt a megváltás mozzanata, de nem volt hitetlen – Szilágyi Márton Petőfiről

– Petőfi irodalmi munkásságáról sok minden eszünkbe jut: a hazafiság, a politikum, a szabadság, a szerelem, a természet… A hit viszont nem nagyon. 

– Elöljáróban néhány dolgot mindenképpen tisztáznunk kell. Petőfi olyan korszakban élt és alkotott, amikor az ember nem létezhetett Egyházon kívül. Mindenki beleszületett egy vallásba, teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolt erről. Ez kötötte hozzá őt a társadalom többi részéhez. Fontos tényező az is, hogy irodalmi szövegek alapján általában nem lehet megítélni a személyes hitet. A valláshoz való viszony kérdése csak áttételesen jelenhet meg szépirodalmi alkotásokban, és ez a kép nem feleltethető meg a hétköznapi mentalitásnak. Petőfi evangélikus vallású volt, de minden felekezet iskolájába járt, református, katolikus és evangélikus tanintézményekbe is, tehát nagyon sokféle hatás érte. Gyakran olvassuk és halljuk azt a véleményt, hogy Petőfi radikálisan elutasította a vallást és az Egyház intézményeit. Ez sem olyan egyszerű. Megjegyzem: ha valaki elutasítja az Egyház intézményeit, nem feltétlenül utasítja el a hitet is.

Kétségtelen persze, hogy Petőfi szépirodalmi műveiből, leveleiből hosszasan lehetne sorolni az Egyház(ak) intézményeit kritizáló, értelmüket megkérdőjelező szöveghelyeket, ám eközben semmit sem tudunk arról, hogy miként viszonyult személyesen a hithez, a valláshoz. Ami bizonyos: vegyes házasságot kötött, felesége, Szendrey Júlia római katolikus volt. A korabeli szabályozás szerint ilyen esetekben csak akkor lehetett katolikus pap előtt házasságot kötni, ha a férj reverzálist adott, azaz ígéretet tett arra, hogy a születendő gyermeket katolikusnak fogja megkereszteltetni. Petőfi ezt vonakodás nélkül aláírta, így fia, Petőfi Zoltán katolikus keresztségben részesült, egyébként Debrecenben. A Fiam születésére című versében a költő azt írta: nem tartotta volna feltétlenül szükségesnek, hogy a fiát megkereszteljék. Egy leveléből kiderül: azért történt így, mert apósa és anyósa nagyon vallásosak voltak, és ragaszkodtak ehhez. Ám e tényekhez nem tudunk részletesebb, a valódi érzelmeket is megmutató adalékokat hozzárendelni.  

– Önéletrajzi ihletésű Az apostol című elbeszélő költeményében Petőfi ambivalensen viszonyul Istenhez. Az elején a mély nyomorban élő főhős lelke felszáll a Teremtőhöz, vigaszt remélve. Amikor börtönbe kerül, és értesül felesége haláláról, megátkozza az emberek fájdalmaira érzéketlen Istent, és a világ zsarnokaihoz hasonlítja. Később aztán arról ír, hogy minden ember Isten képmása, ezért senki sem engedhetné meg magának, hogy szolgaságba taszítsa a másikat.

– Az apostol azért roppant fontos költemény, mert ez az utolsó nagyobb kompozíció Petőfi életében, s valamiképpen ebben foglalja össze pályafutásának leglényegesebb gondolatait. Valóban megjelenik a műben az Abszolútum fogalma, amely azonban tételesen nem feleltethető meg egyetlen vallás dogmájának sem. A világ fölött uralkodó Világszellem az, akihez az apostolnak, azaz Szilveszternek valami köze van. Már a cím is sajátos ambivalenciát tömörít: Szilveszter apostol, de nem látni, hogy ki az, aki küldetést ad neki. Az apostolságnak akkor van értelme, ha van valaki, akihez az apostol tartozik. Szilveszter azonban teljesen egyedül van, magányos. A mű világa emlékeztet a manicheizmusra, az Isten világa és az attól teljesen elváló, bűnös, földi világ kettősségével. Az apostolban nincs személyes istenkép, Isten nem avatkozik bele a hétköznapi történésekbe. Szilveszter csupán egyszer imádkozik a műben, de ez is panteisztikus imádság, a természetben sejti meg Istent. Ambivalenssé teszi az istenkérdést a mű eleje is, amikor Szilveszter egy álomnak vagy látomásnak felfogható találkozásban beszél Istenhez, ám ő nem válaszol, tehát nincs kinyilatkoztatás. Szilveszter itt gyakorlatilag fölajánlja magát Isten szolgálatára, pontosan arra készül, ami később megtörténik vele. Isten ezt némán tudomásul veszi, de még csak megerősítést sem ad. Innen nézvést nem meglepő a Szilvesztert sújtó sorozatos szenvedés, veszteség, életpályájának kudarca. Amikor Szilveszter mégis megtagadja Istent, és bejelenti, hogy szakít vele (mintha elfelejtené, hogy annak idején előre látta és sejtette mindezt), ez összekapcsolódik egy sajátos világmodellel is: Isten és a földi zsarnokok alakja kopírozódik egymásra, s amikor Szilveszter elköveti a végső merényletet, eldönthetetlenné válik, hogy a földi zsarnokot akarja-e megölni vagy a vele összekapcsolódó istenfogalmat is. A mű egésze Isten elleni lázadás is, de egy olyan istenképpel szembeni lázadás, amely nélkülözi a személyes krisztusi istenkép jelentőségét. Ez más szempontból is érdekes.

– Mire gondol?

Ha megnézzük Petőfi forradalmi látomásverseit, felismerhetjük: azok nem a társadalmi változás költeményei, hanem az apokalipszis nyelvét beszélik.

Az ítélet című vers az egyik központi szöveg. Ebben a történelem végéről van szó, amely egy végső nagy csata, vértenger után fog bekövetkezni. Ugyanez ott van az Egy gondolat bánt engemet című versben is. Petőfi istenképe két központ köré rendezhető el. Az egyik egy ószövetségi istenkép, a büntető Isten, ez is megjelenik több művében. A másik pedig az apokalipszis pillanata, amikor Isten lezárja az emberi történelmet, és eldől, mi hogyan ítélhető meg. Ami kimarad a szövegekből, az a megváltás mozzanata. Ez rendkívül eredeti, sajátos istenkép, amire nem lehet azt mondani, hogy egy hitetlen költőé.

– Szerintem Petőfi azt is bemutatja a műveiben, hogy milyen az Istentől elfordult vagy Istent helytelenül értelmező ember. A hóhér kötele című, 1845-ben írt regényében Andorlaki Máté többször Istenhez fordul, hogy mit tegyen, hogyan álljon bosszút egykori barátján, Ternyei Boldizsáron, aki elhódította tőle élete szerelmét, Rózát. A két férfit mindvégig csak az esztelen harag, a bosszú élteti, ami a pusztulásba visz… 

– A hóhér kötele azért érdekes, mert egyértelműen megmutatkozik benne az ószövetségi istenkép. Mottója Jehova aláírással egy bibliai idézet: „Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyed iziglen.” A regényben nem szeretet-, hanem bosszúközpontú világkép épül ki. A hetvenéves Andorlaki Máté írja le a történetét, és megfogalmazza azt is, Isten miért hatalmas és szép. Egy gyönyörű, dicsőítő ima szerepel a regény elején, éppen csak az Ámen hiányzik a végéről. Később azonban rájövünk, mikor hangzott el ez az imádság: Andorlaki a fia sírjánál fohászkodott azért, hogy Isten megbüntesse az ellenfelét. A mű egésze valóban a véget nem érő gyűlöletről szól, egy olyan állapotról, amelyben a bosszú fogaskerekei egymásba illeszkednek, és az olyan apróság, hogy az ember meghal, nem elegendő arra, hogy megússza a bosszút, mert az még a túlvilágon is folytatódhat. Itt tehát nem a szeretet, hanem a bosszú a transzcendens. Dermesztő érzelmi és gondolati opció ez, amely persze csak ennek az egy regénynek a világképében érvényesül. Petőfi nem sokkal későbbi költészetében viszont megjelenik az apokaliptikus beszédmód, a végső nagy csata képzete, amelynek résztvevői morális és teológiai szempontból értelmezhetők: a „jók” és a „gonoszok”. Jónak lenni azt jelenti, hogy valaki Isten mellett dönt. E két tábor között zajlik a végső csata, ez voltaképpen az Armageddon, s a jók győznek majd, még akkor is, ha az erőviszonyok nem ebbe az irányba mutatnak. A Petőfi-értelmezések egy része az Egy gondolat bánt engemet és a költő halálával kapcsolatos dilemma alapján arra következtet, hogy Petőfi mintegy megjósolta a halálát. Nem jósolta meg, hanem az emberi történelem végéről beszélt, de halálának körülményei alkalmasak voltak arra, hogy az utókor ezt így értelmezze.

– Petőfi Tigris és hiéna című történelmi drámájában a megvakított II. Béla azt mondja, nem haragszik ellenségeire, mert ha ép szemmel látna, lehet, hogy ő is zsarnok volna. A békesség vágya és a megbocsátás vezérli őt, de környezetét a hatalom- és a bosszúvágy élteti. Nem kivétel ez alól a Bélát szerető Ilona királyné sem. A király pedig egyedül gyenge ahhoz, hogy tartós békét teremtsen az országban.

– Itt is az ószövetségi istenkép dominál, újdonság ugyanakkor, hogy Petőfi ezt a magyar történelem viszonyai között mutatja meg. Azzal, hogy a történet az Árpád-korban játszódik, a XII. században, azt mondja: az emberi történelem, s azon belül különösen a magyar történelem ilyen kényszerpályán mozog. Ezt egy történelmi tragédia keretében írja meg. A szeretetközpontú, békét hirdető magatartásforma, még akkor is, ha párosul a világi hatalommal (hiszen egy király szavairól van szó), tökéletesen erőtlen a történelmet mozgató véres és kegyetlen viszonyok között. Összeköthetjük ezt a királyképet Petőfinek az 1848-as királyábrázolásaival. Zentai Mária szegedi irodalomtörténész írt erről egy tanulmányt Ügyefogyott királyok (Petőfi királyballadái) címmel. Meg lehet nézni, hogy 1848-ban ahány magyar királyról írt Petőfi, mindegyik teszetosza, képtelen irányítani az eseményeket, s ha jó szándékú is, nem tudja érvényesíteni az akaratát. Így jelenik ez meg az emberi történelemben is. A hóhér kötelében szintén ez tekinthető a létezés alapjának, csak ott nem történelmi, hanem jelenkori keretben. Ez nagyon erős látomás. 

– Van viszont Petőfinek egy gyönyörű elbeszélése, A nagyapa.  Falusi környezetben játszódik, szerető családban, s egy rengeteg viszontagságot túlélt és végül beteljesedett szerelem története. A főhős, Péter apó azt mondja: „inkább az egy Istennek, mint ezer embernek járjatok kedvében. Legyetek jók, de ne félelemből Isten iránt, hanem szeretetből”. Ez a klasszikus újszövetségi mondást idézi: Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Az pedig, hogy Istent szeretnünk kell, nem pedig félnünk tőle, ma már alapvető a keresztény egyházakban. Ráadásul: Isten a szeretet.

– Az a szép Petőfinél, hogy több helyen – így itt is – átüt a szövegein a bibliai frazeológia.

Költészetében az a gondolat is benne van, hogy a szeretet valamiképpen az Istenhez való kapcsolatot jelenti, s igazából egy szeretet van, és nem különbözik egymástól az Isten iránti szeretetünk az embertársainkhoz vagy a szerelmünkhöz fűződő szeretetünktől.

Meglehet, innen kellene újragondolni Petőfi szerelmi költészetét, hiszen a szerelem világában éppen ennek az Abszolutúmnak a fölfedezése zajlik (ez jól látszik Az apostol bizonyos részeiben is). A magyar költészetben egyébként újdonságnak számított, hogy Petőfi verseket írt a feleségéhez. A szerelem hagyományosan a vágyakozásról szól, nem a házastárshoz fűződő viszonyról. Petőfi ebben is formabontó. A szerelemnek ez a fajta abszolút világa persze rögtön kétértékűvé lesz nála, ahogyan szinte minden. Van egy nagyon izgalmas, 1846-ban írt verse, A szerelem országa. Ez a szerelem kétarcúságát mutatja meg: egyrészt a boldogság lehetőségét, másrészt a teljes kétségbeesést, amely az embert öngyilkosságba sodorja. A lírai én a puszta tájon át haladva eljut egy kapuhoz, amelyen ez a fölirat áll: „A szerelem országa.” Belép, és feltárul előtte ez a világ. Ez voltaképpen Dante Isteni színjátékának parafrázisa. Ott a pokol kapujára az van kiírva: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Ahogy Dante belép a pokolba, ugyanúgy lép be az ember a szerelem országába. 

– Ha folyamatában nézzük a Petőfi-értelmezéseket, milyen képet kapunk? 

– Gyermek- és ifjúkoromban, a hetvenes-nyolcvanas években a forradalmi versek abszolutizálásának idejét éltük, ezeket hangsúlyozták. Ez később egyfajta gyanakvást szült, mintha nem lehetne hozzányúlni ezekhez a versekhez, érdemes lenne megkerülni őket, mert nem tudunk mit kezdeni velük. Szerintem egyáltalán nincs szó erről, csak meg kell érteni az eredeti kontextust. Petőfi forradalminak nevezett versei éppen attól izgalmasak, hogy belehelyezkednek az Abszolutúmról, a transzcendensről, a hitről való beszéd keretébe, és mindezt az apokalipszis világával ütköztetik. Az egyik legérdekesebb verse az, amit utolsóként tartunk számon. Valószínűleg nem annak szánta, de több versét nem ismerjük. Ez a Szörnyű idő, amely éppen azért megrendítő, mert ugyanazokat a képeket idézi fel, mint a korábbi, apokaliptikus beszédmódot használó versei, viszont teljesen hiányzik belőle az apokalipszis távlata, és csak a végső pusztulásról szól. Petőfi ebben a versében már nem tud hinni abban, hogy a szörnyűségek, amik történnek, csupán az előképei valamiféle isteni igazságnak. Ehelyett azt mondja, ez a végső pusztulás korszaka, továbbadhatatlan tapasztalat, mert ha valaki el akarná mondani másoknak, nem fogják elhinni neki. Nincs erre szó, tehát már az apokaliptikus beszédmód sem alkalmas arra, hogy mindezt elmondjuk. Innen nincs tovább…

– Tehát nincs új ég, új föld… 

– Nincs semmi ilyesmi, Isten sincsen. Apokalipszis helyett kataklizma van, ahogyan azt néhány évvel ezelőtt Szörényi László írta a Szörnyű időről szóló kiváló tanulmányának címében. Nagyon pontos megfogalmazása annak, hogy végül ide jutott el Petőfi.

Szerző: Bodnár Dániel    

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.