Költői beszédmód és műfajköziség – Hoffmann Béla új kötete az olasz irodalomról

Hoffmann Béla Petrarca Kétségeim titkos küzdelme című lírai önvallomását elemezve (a műben Petrarca három napon át „vitatkozik” Szent Ágostonnal a fő bűnökről, azok emberekre tett hatásáról) emlékeztet rá: Ágoston Vallomások című önéletírásával születik meg a vallomásirodalom, amely „az élet székhelyét” a külső, látható eseményeken és a kronológiai folyamatosságon túl, az antik szerzők érdeklődésével ellentétben, az ember láthatatlan, belső, személyes világába helyezi át, ahol a lélek a teljes őszinteségig lecsupaszítja magát, s az ént mint Isten képmását érinti meg. A keresztény írónál Babits Mihály szerint „a belső lesz egyszerre a fontos, és minden külső kép vagy történés csak eszköz és hasonlat (…). A keresztény író tekinti először a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ágoston Vallomásai az első belülről látott lélekrajz a világirodalomban. Belülről látott: s így nem teheti a kész és tökéletes benyomását. (…) Íme, a keresztény gondolkodás, s a modern egyúttal. A gondolat mint belső fejlődés, megvilágosodás: nem többé kész és a világra alkalmazandó kategória.” (Babits Mihály: Az európai irodalom története, Európa Könyvkiadó, 1957, 101–102.)

Az olasz irodalomról szóló tanulmánykötet gerincét a Dantéval kapcsolatos esszék teszik ki. Az alkotótevékenységet és az emlékezetet elemezve Hoffmann Béla kifejti: a dantei világlátásban az emberi tudás és az igaz ismerete valójában Isten adományából eredeztethető. A költői fikcióban a poéta magas fokú szellemi-alkotási képessége ugyan az övé, „de csak Isten ajándékaként a sajátja, s e képesség az ihlet vételére szolgál”.

Az isteni ihlettel áthatott memória válik termékeny költői alkotóerővé, s realizálódik „mintegy valamiféle másolatként, azaz költői nyelvként”.

Az Isteni színjátékban költészetének nagyságát és igazságát a narrátor Dante „Istennel írattatja alá”, mondván: „én írok ugyan, de minden Istentől jön, én csak közvetítem a szót, Isten által szólok, s ez csak nekem, a keresztény költőnek adatik meg”. Így lehet ugyanis a Színjáték Istennek tetsző, s egyúttal az olvasók szemében is a legmagasabb fokú költészetté.

A könyv tudós szerzője kitér Dante „grandiózus” memóriájára is: enélkül egyetlen potenciális költői tehetség sem alkothatott volna hasonló kvalitású művet. Ez különösen azért egészen elképesztő, mert Dante a száműzetése alatt gyakran rákényszerült arra, hogy – megfelelő körülmények híján – egy-egy éneket vagy annak részét emlékezetében megőrizzen, s csak később vessen papírra. Hoffmann Béla állítja:

költői struktúrát nem egy jelző nélküli emlékezet, hanem csakis költői emlékezet teremthet.

A költői memória az ihletettség állapotát és jelenlétét igazolja az alkotás folyamatában, amelynek során a szöveg emlékezik múltjára, ahonnan addig is eredt. „Múltjára, vagyis a sorra, hangzásra, rímre, tercinára, passzusainak gondolati lényegére és nyelvi megformáltságára, amit nem téveszthet szem elől továbbhaladása során. Vagyis az effajta, mindenütt és mindenkor jelen lévő emlékezet mint nyelvi inspiráció hajtja előre az alkotás folyamatát. Azaz ennek a specifikus, vagyis költői emlékezetnek mindvégig jelen kell és kellett lennie az alkotás folyamatában ahhoz, hogy a műről, annak lezárta után, mint teremtett memóriáról szólhassunk.”

Dante még jóval az Isteni színjáték előtt, 1292–1294 között írta Az új élet című költői értekezését, amelyben emléket állít plátói szerelmének, a huszonnégy éves korában elhunyt Beatricének. A mű végén előrevetíti: „Ha kedve úgy tartja annak, aki által minden él s mozog a földön, hogy még néhány esztendő adassék nekem, reménykedem azt mondani el róla, amit asszonyszemélyről még senki el nem mondott. S majd tessék úgy a kegyesség Urának, hogy lelkem – hölgyének dicsőségén ámulni – eljuthasson hozzá, az áldott Beatricéhez, aki dicsőülten csodálja fényes orcáját Annak, qui est per omnia saecula benedictus”. 

Hoffmann Béla leszögezi: Az új élet költészetének sugalmazója Beatrice alakján át a Szentlélek volt, „hiszen az Úr az, aki őt gyakorlatilag is eljuttatja Beatricéhez, s Beatrice az, akinek segítségével ő az Úr közvetlen közelségét is megtapasztalhatja”. Vagyis az elbeszélő a Komédia írásának folyamatában beszámolójának tárgyáról valóban úgy szól, mint aki azt írnokként (diktálásra) jegyzi le, és a szerelemről (Beatrice) pedig úgy, mint „amely/aki őt az üdvösség felé terelve annak teremtő tettébe illeszkedik”, aki „mozgat napot és minden csillagot”. Az tehát, hogy a fikció szerint a „sugall” ige a Beatrice és az Úr általi ihletettség jelentésében „az Utazó és csakis az Utazó egykori költészetére nézve áll meg, bizonyossá a Komédiával lesz majd, hiszen annak már tárgyi forrását, a látottak és a hallottak rögzítését is csak az Úr rendkívüli felhatalmazása tette lehetővé”.

Megvilágítja a szerző azt is, hogy a Színjáték kezdetén, vagyis még Vergilius felkeresése előtt, Beatrice nem a transzcendens útra, nem afféle odüsszeuszi kalandozásra buzdította az Utazót, ami képtelenség lett volna, hanem az egyenes e világi útra ösztökélte: „a sötétből a világosságra, a bűn fogságából az erények világába. Hogy a kárhozatot elkerülve majd hozzá, az égi Paradicsomba juthasson”. Vagyis Beatrice ugyanoda, ugyanarra a hegyre hívogatta egykor, amelynek lábánál majd Vergilius is felteszi a visszahőkölt Utazónak a maga „értetlenkedő” álkérdését. A földi boldogság az embernek az igazsággal, az erkölccsel való összhangját mint önazonosságát jelenti, nem pedig az ember és a világ közötti összhang szülte boldogságot, ami kivihetetlennek látszik. Beatrice tudja, hogy barátját, az Utazó lelkét az iránta érzett szerelem emelte fel az Isten iránt érzett szerelemhez, vagyis általa lelt benne összhangra a földi és az égi szeretet. Ahogy az üdvösség érzete folytán azt is tudhatta, hogy a földi boldogságtól (a hegyről, azaz az erényes élettől) az égihez csak Beatricét követve vezet az út. Az pedig, hogy a holt Vergilius vezetheti el a kárhozat küszöbére jutott tanítványát az Édenig, kizárólagosan a kegyelemnek, speciálisan pedig Beatricének köszönhető.

A kötetet Mátyus Norbert Dante-kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerkesztette, s ő írt hozzá előszót is:

Ebben a könyvben minden szövegelemzés a valóságos, kézzelfogható és mindenki számára átélhető tapasztalatból indul ki és arra reflektál, minden költői szöveg értelmezése az emberi élet ezernyi megnyilvánulási formájának a vizsgálata is.

Ez az igazán magával ragadó: olyan kötetet tart az olvasó a kezében, amelyben a szerző végig nagyon szakszerűen beszél a költészetről, de látszik, hogy az élet és az ember érdekli igazán.”

Hoffmann Béla: Költői beszédmód és műfajköziség az olasz irodalomban, Gondolat Kiadó, 2024.

Fotó: Merényi Zita; Gondolat Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.