Kondás Sándor görögkatolikus pap: Ferenc pápa letelepedett közénk, mint egy atya a gyermekeivel

– Ferenc pápa visszautalt az Ön tanúságtételére is: legyőzte a kishitűséget, és görögkatolikus papként, házas emberként „katedrálisépítés vágyával” kezdte hivatását; és ha nem is egy óriási templomot, de egy „élő kis kápolnát” épített…

– A házasságkötési értesítőnk borítóképének Rodin Katedrális című szobrának képét választottuk, amely két egymáshoz közelítő, összefonódást sejtető kezet ábrázol. Amire nem találtunk szavakat, mindent elmondó csodálatos alkotás.

Egész életünkben visszaköszönt egy kicsit az otthontalanság érzése. Úgy kaptam diszpozíciót, hogy se parókia, se templom nem volt. Vendégek voltunk a feleségemmel. Rákoskeresztúron Snell György fogadott be bennünket; Gyuri atya szinte a testvérünké vált. Házat építhettünk, templomot és parókiát, saját erőből, kalákában. Az Állami Egyházügyi Hivatalnak az volt az utolsó kellemetlenkedése, hogy nem engedték azt építeni, amit szerettünk volna. Rendre visszadobták a barátaink által ingyen készített terveket. A hivatal elnöke jó pénzért egy olyan házat terveztetett meg a sógorával, aminek az volt a lényege, hogy ne hasonlítson templomra. Miután érzékeltük, hogy lazul a politikai helyzet, már nem olyan „fenevadak”, apránként kezdtük átalakítani az épületet.

Katedrális nem, de egy olyan „fogadó” lett az Istenszülő oltalma-templom, ahol mindenki jól érezte magát. Egy kis fészek lett ez a kápolna, melynek minden négyzetcentiméteréhez közünk volt.

Nagyszerű közösség alakult ki, rengeteg katolikussal, de reformátusok és más vallásúak is csatlakoztak hozzánk. Egy újságíró egyszer azt írta: mindenki látja, hogy ezt a templomot a semmiből építettük. Erre azt mondtuk: nem a semmiből, kegyelemből. A kegyelem által válhatott a közösségünk családdá. Huszonhárom éve már eljöttünk a XVII. kerületből, de máig élő a kapcsolatunk velük.

– Az Ön számára mi volt a legemlékezetesebb, a legmaradandóbb pillanat, gondolat, amit a pápával való találkozás után magával visz?

– Fantasztikus gondolatokat sorolhatnék tőle, de én most inkább Ferenc pápa személyességét emelném ki. Rengetegen voltunk, mégis azt éreztem, hogy hozzám szól. És nem csak azért, mert közvetlenül megszólított, beletekinthettem a szemébe, megfoghattam a kezét és megcsókolhattam a halászgyűrűjét. Annyira figyelmes volt, hogy a kézfogásunkat követően, miután átnyújtott egy piros díszes tokban elhelyezett pápai rózsafüzért nekem, külön hátra fordult a segítőjéhez, és kért egy fehéret is, amit megkülönböztetett figyelme jeleként a feleségemnek küldött.

Mindenkit maga köré vonva letelepedett közénk, és elkezdett tanítani, mint egy atya, aki fontos dolgokat akar a gyermekei lelkére kötni.

Talán azzal a szándékkal, hogy utoljára találkozunk; utoljára leszünk így együtt. Azt hiszem, mindannyian, akik láttuk, hallottuk, érezhettük a személyes megszólítást.

Fotó: Lambert Attila

Pallós Tamás/Magyar Kurír