Kongóba küldött az Úr, és én válaszoltam a hívására – Interjú Hardi Richárd szemorvossal

A kitüntetést „a hazai orvostudomány jó hírnevét a kongói szegények és rászorulók körében végzett, áldozatos gyógyító munkájával erősítő, embertársai számára a cselekvő kereszténység szép és követendő példáját adó, negyedszázados szolgálata elismeréseként” vehette át. Küldetéséről, szakmai terveiről kérdeztük.

– Gratulálunk a kitüntetéshez! Mit jelent Önnek ez az elismerés?

– Amikor értesítettek arról, hogy felterjesztenének a Magyar Becsület Rend kitüntetésre, nagyon meglepődtem. Mások számára bizonyára különleges, egzotikus az afrikai tevékenységem, pedig nem teszek többet, mint egy becsületes szülő vagy egy munkásember. Engem Kongóba küldött az Úr, és válaszoltam a hívására, teszem, ami tőlem telik. Huszonöt esztendő hosszú idő, hálát adok azért, hogy ennyi éven át bírtam a munkát, ami nem volt mindig könnyű vagy látványos.

– Kezdjük a missziója elején. Hogyan került Kongóba?

 – 1994-ben szereztem szakorvosi diplomát szemészetből, akkor már a Nyolc Boldogság Közösség tagja voltam. Kiderült, hogy a közösségnek van egy kórháza Kongóban, s ott nagy szükség van szemorvosra. Akkoriban itthon elég sok volt a szemész, és Afrika egyébként is vonzott; középiskolás koromban a családunk öt évet töltött Algériában. Persze Közép-Afrika egészen más. Mindent egybevetve nagy örömmel és várakozással mentem ki 1995-ben Kabindába, ahol a Nyolc Boldogság Közösség kórházat tart fenn.   

– Hogyan kapcsolódik ehhez a katolikus közösséghez? 

– Örökfogadalmas vagyok, 2014-ben pedig a közösség laikus ágában köteleződtem el. A tisztaság, az engedelmesség és a szegénység melletti fogadalmam megmaradt, ugyanakkor civilben dolgozom, nem hordok szerzetesi ruhát. Úgy gondolom, az orvosi munkámnak ez jobban megfelel, a laikus szellemiség pedig a közösség eredeti karizmájára is jellemző volt.

– Rendszeresen jár haza, Magyarországra?

– Édesanyám nagyon idős már, idén kilencvenhárom éves, ezért az utóbbi években igyekszem hathavonta hazajönni. A korábbi missziós formula szerint háromévente egyszer jártam haza, de amióta a kongói életemben a szemészet egyre dominánsabb helyet foglal el, ez nem tartható. Gyorsan fejlődik a szakma, és az újdonságokat nem lehet Kongóban élve elsajátítani. Másrészt a tevékenységünkhöz támogatókat csak személyes kontaktusokon keresztül lehet szerezni. Évente egyszer hazajönni nem luxus. 

– Tehát hazajár továbbképezni magát?

– Igen, ugyanakkor Belgiumban is sok orvos barátom van, a sebészet újdonságainak egy részét ott lesem el a kollégáktól. Emellett pénzt gyűjtök, „kéregetek” a kongói missziónkhoz. Sikerült is mindkét országból jelentős segítséget kapnunk az ottani munkánkhoz.

– Talált rendszeres támogatót is?

 – Az utóbbi öt évben már igen. A korábbi időszak gyakorlata, az ajándékokon, felajánlásokon alapuló tevékenység már nem volt fenntartható. Belgiumban találtam szponzort, egy 2010-ben létrejött szervezettel kialakult az együttműködésünk. Éves periódusokra kötünk szerződést, s ebben elkötelezzük magunkat arra, hogy az ő felfogásuk szerint végezzük a gyógyítást, strukturáljuk a munkát. Az elveik pedig éppen egybevágnak a mi terveinkkel: alacsony árakat szabunk meg, minél több szegényt és rászorulót szeretnénk felkarolni, vizsgálni, operálni. Azt kérték tőlünk – nagyon helyesen –, hogy jogi szempontból is szervezzük meg a tevékenységünket. Létre is hoztunk egy kongói bejegyzésű nonprofit szervezetet. Azelőtt minden az én nevemhez kötődött, azt csináltuk, amit jónak láttam. Most hivatalossá vált minden, aki szeretne adakozni, már megteheti a nonprofit szervezeten keresztül. 

– Ma már szemészeti központ működik az irányítása alatt.

– Pontosítanék. A Mbuji-Mayiban lévő kórházunk igazgatását három évvel ezelőtt átadtam egy fiatal afrikai orvosnak, jómagam jelenleg a szakmai képzésért vagyok felelős. Ennek a centrumnak a kialakításához a magyar kormánytól kaptunk nagy támogatást. Már a belgákkal való kapcsolat előtt létrehoztunk egy magyarországi bejegyzésű alapítványt, és ezen keresztül próbáltuk megismertetni az itthoniakkal a kongói helyzetet.

– Milyenek a mostani körülmények Kongóban orvosi szempontból? 

– Botrányosak. Nincs elegendő orvos, nincsenek megfelelő intézmények. A ma már könnyen gyógyítható szürkehályog is rengeteg ember esetében kezeletlen marad, és vaksághoz vezet. A hazai alapítványon keresztül próbáltuk mindezt tudatosítani, így egyre ismertebbé vált a munkánk. A tevékenységünk híre végül eljutott a magyar kormányhoz is. Már korábban megszületett bennünk a vágy, hogy saját klinikánk legyen. Pályázatot nyújtottunk be, ami egy műtőblokk megépítéséről szólt. A Hungary Helps programtól érkezett nagy összegű támogatás erre. A pénzből jutott építkezésre és műszerfejlesztésre, valamint a központunktól távolabb lévő misszióink támogatására is.

– A távoli missziókban hogyan képes ellátni a bonyolultabb eseteket?

– Hordozható műszereink is vannak, s ami a legfontosabb, előre felmérjük a várható helyzetet. Közkórházakba megyünk. A szolgáltatásunk nem drága, de nem is ingyenes, és a bevétel egy része az adott kórháznál marad. Ezzel is segítjük a helyi egészségügyet. Egy ilyen misszió sok szervezéssel jár. Fel kell mérnünk az adott kórház állapotát, például az elektromos rendszerét, hogy mit bír, milyen kábelek vannak a falban, az 1920-as években helyezték oda azokat vagy később. Ilyesmire is gondolnunk kell. Hosszabbítót, elosztókat viszünk magunkkal az útra, nehogy ott találjuk magunkat egy olyan helyzetben, hogy képtelenek vagyunk ellátni a glaukómás vagy szürkehályogos beteget.

– Hány emberrel dolgozik?

– Mbuji-Mayiban, a klinikánkon negyvenfős a stáb. Amikor misszióba megyünk, legalább heten vagyunk, három orvos, három szakápoló és egy optikus, aki a gyógyszerellátásról, szemüvegkészítésről gondoskodik. 

– Sok a szembetegségben szenvedő ember Kongóban? 

– A szakorvosi ellátás gyenge, a nyolcvan-százmilliós országban százöt diplomás szemész dolgozik. Többségük a nagyvárosban él, a belső vidékek teljesen ellátatlanok. Európában egymillió lakosra nyolc-tízezer szürkehályogműtét jut évente, a százmillió lakosú Kongóban tavaly nyolcezer szürkehályogműtétet végeztünk. Ez katasztrofális. Rengetegen maradnak ellátatlanul. Igaz, Kongó lakossága fiatalabb az európainál, ugyanakkor az is tény, hogy az általunk operáltak nagy százalékánál rendkívül előrehaladott, bilaterális, elszürkült hályoggal volt dolgunk. Ezt a betegséget Európában jóval korábbi fázisában kezelik.

– Naponta hány műtétet végez?

– A szürkehályogműtét nem túl időigényes; ha nincs komplikáció, és a beteg jól elő van készítve, akkor öt-tíz perc. Egy jól bejáratott teammel egy óra alatt öt-hat műtétet tudok elvégezni, így egy napon huszonöt beteget is kezelhetünk. 

– Az elvégzendő feladat ugyanakkor beláthatatlanul soknak látszik… 

– Tesszük, amit tehetünk, elvégezzük a feladatunkat, annyit, amennyit csak bírunk.

– Melyek a szakmai tervei? 

– Mbuji-Mayiban van a központunk, s a terveink szerint további három megyényi embert próbálnánk ellátni újabb központok létesítésével. Ez összesen hét-nyolc millió embert jelentene, a legtávolabbi missziónk hat-nyolcszáz kilométerre van. Ehhez minél több orvosra, ápolóra lenne szükségünk. Most van elég műszerünk, szeretnénk megismertetni velük a modern technikát. Ez az öt-tízéves célunk. Csodálatos a műtőnk, lehet dolgozni. A magyar segítséggel értékes éveket nyertünk, mert már nem kell foglalkoznunk az építkezéssel és a műszerbeszerzéssel sem. Másrészt már nem egyedül gondolkodom a jövőn, hanem egy kis csapattal, afrikai emberekkel. 

– Ők is kapcsolódnak a Nyolc Boldogság Közösséghez? 

– Nem, de a munkatársaim hívő emberek. Reggelente imával kezdjük a napot. Nagy ajándék, hogy mindig pontosan érkeznek, fél nyolcra, pedig itt, Afrikában akár az egyórás késés sem számít jelentősnek. Egyébként a Nyolc Boldogság Közösségünk szeretne egy kis női közösséget alapítani itt a klinikánk mellett. 

– Mi jelent az Ön számára lelki feltöltődést, kikapcsolódást? 

– Jó kérdés. Vigyázni kell, hogy a misszió ne egye meg az embert. A vasárnapjaim szabadok, és az utóbbi években általában szabadabban mozgok, hiszen vannak szakképzett kollégáim. A közösségből egy afrikai testvérrel élünk itt, mindennap imádkozzuk a laudest. Kabindából (ahol a Nyolc Boldogság Közösség tartja fenn a kórházat – a szerk.) hetente jönnek közösségi tagok, s olyankor együtt imádkozunk.

– Milyen a jelenlegi társadalmi-politikai helyzet Kongóban? Kedvez a munkájuknak?

– Most béke van, és a vezetés törekszik arra, hogy rend legyen, ami a fejlődés alapja. Három éve új elnököt választottak, a következő választásokig még két év van hátra.

Az állami egészségügyi szervezetekkel jó viszonyt tartunk fenn. Anyagi juttatást nem kapunk, ugyanakkor szigorúan ellenőriznek bennünket. Fontos a velük való kapcsolat, mert az egyre jobban szerveződő kongói egészségügyi programba beilleszthetővé válhat a mi tevékenységünk is. Az biztos, hogy látják az eredményeinket. Az említett tavalyi nyolcezer szürkehályogműtét tizenöt százalékát mi végeztük el. Nagyon sokat dolgozunk, a múlt évben harmincötezer beteget láttunk el.

– Gondolom, szegény emberek tömegeiről van szó.

– Nálunk hetven dollár egy szürkehályogműtét, a misszióban ezt le kell vinni húszra, vagy még annál is lejjebb. Ha valaki azt mondja, nincs semmim, de hozok egy tyúkot, akkor azt kell elfogadnunk.

– Rengeteg embert látnak el. Tudományos munkára, megfigyelésekre van lehetősége?

– Statisztikát természetesen vezetek, ugyanakkor a kutatáshoz idő és pénz kellene. Szeretnék bizonyos irányban kutatni, de időhiány miatt ez most leállt. Hat-hét évvel ezelőtt különleges parazitákat találtam a szemben, ebben az irányban kutattam. Egy olyan betegségre bukkantunk rá, amit korábban már ismertek, de azután elfeledkeztek róla. Kongóban előszeretettel fogyasztanak az emberek kígyót, a termetes állatok húsa csemegének számít. Ezek a kígyók azonban erősen parazitált állapotúak, s az élősködők az embert is képesek megfertőzni, ami a szemre is hatással van. Egy időben sok cikket írtam erről. Most azonban más feladatok várnak rám. Szeretnénk kiépíteni Kongóban az említett kórházi hálózatot.

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 23-i számában jelent meg.