Koszorúzással és szentmisével emlékeztek a 80 éve vértanúvá lett Boldog Salkaházi Sárára

A koszorúzáson beszédet mondott Kővári Magdolna, a Szociális Testvérek Társasága általános  elöljárója és Radnóti Zoltán, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) főrabbija. Az emlékezésen közreműködött Fekete László főkántor. A megemlékezésen jelen volt Martos Levente Balázs segédpüspök, Varga János kanonok, a bécsi Collegium Pázmáneum rektora; Hegyi László, a Kulturális és Innovációs Minisztérium főtanácsadója; Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke is. 

„Az emlékezés fontos, de csak akkor van értelme, ha nem ragadunk bele a múltbéli eseménybe, hanem megtaláljuk annak üzenetét a mához. Különösen fontos ez napjainkban, amikor a világ történései, bár más szereposztásban, de mintha újra a harmincas és a negyvenes évek forgatókönyvét követnék: hatalmi vákuumok, szélsőséges erők térhódítása, pusztító háborúk, vérengzés, üldözés, vagy nyomor elől menekülésre kényszerülő embertömegek” – mondta a szép számmal megjelent emlékezőknek Kővári Magdolna szociális testvér. Az általános elöljáró a továbbiakban felidézte az embermentő szociális testvér alakját, és rámutatott három olyan pontra, amelyekkel Salkaházi Sára még a mai korban is példát mutat nekünk. Ilyen az Isten szeretetében átalakult szív látása, a hitből fakadó erő és a halálon is túlmutató remény.

Kővári Magdolna reményét fejezte ki, hogy a nyolcvan évvel ezelőtt meggyilkolt vértanú tanításából és példájából merítve az emberiségnek van elég bátorsága – az önmagával is meghasonlott világunkban – megmaradni a hit, a remény és a szeretet útján, bármi is legyen annak az ára.

Radnóti Zoltán főrabbi beszédében arra a kérdésre keresett választ, hogy kiket, valamint melyik történelmi korszakokat nevezhetjük példaképnek. Kiemelte: Salkaházi Sára kora csak azért legyen példakép a mai világ számára, hogy tudjuk, hova ne jussunk el.

„Nekünk, az a dolgunk, hogy már gyökereikben elfojtsuk a gyűlöletet, ami legtöbbször abból fakad, hogy az emberek különböznek egymástól”

– jelentette ki a főrabbi, és hozzátette: a rasszizmus ugyanis már ott kezdődik, amikor két ember összesúg a harmadik mögött, mert másfajtának tartják.

Radnóti Zoltán szerint már az a pillanat is példaértékűnek számít, amikor egyénként vagy közösségként kiállunk egy másik ember mellett, és nem hagyjuk, hogy eszmék miatt bántsák, alázzák. A főrabbi a vértanú szociális testvér halálával kapcsolatban megjegyezte: a nyilasok is meg akarták alázni a mezítelenre vetkőztetett Salkaházi Sárát, csak mert zsidókat védelmezett. Ám nem gondoltak arra, hogy cselekedetükkel valójában felemelték az apáca megszentelt lelkét és testét.

A megemlékezés végén koszorút helyeztek el az emléktáblánál és három szociális testvér egy-egy vörös rózsát dobott a vértanúság emlékére a Dunába.

Ezt követően az emlékezők szentmisét ünnepeltek az Egyetemi templomban, melynek főcelebránsa Erdő Péter bíboros volt.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„80 évvel ezelőtt dördült el a sortűz a Duna-parton. 80 éve haltak meg a Szociális Testvérek házában elrejtőzött üldözöttek, akiknek pusztán az volt a bűnük, hogy Krisztus népéhez tartoztak. 80 éve halt meg velük együtt boldog Salkaházi Sára, aki az üldözöttekért áldozta életét, mert Katolikus hite és hősies szeretete erre kötelezte.

A mai evangéliumban Szent János apostol ünnepére tekintettel húsvéti történetet hallunk. A szentírási szakasz beleállít minket abba a csodálatos atmoszférába, amelyben fokozatosan bontakozik ki a feltámadás felismerése az apostolok lelkében. Vallatják az első híradásokat és a legelső különös jeleket: mi történt? Üres a sír. Az evangélium azt mondja, hogy Mária Magdolna kiment a sírhoz. Más evangéliumokban több asszonynak a sírhoz indulásáról is hallunk. De mindannyian egyetértenek abban, hogy a sírt üresen találták. A hatalmas követ, amely a sír bejáratát a temetés után elzárta, elhengerítve látták. És ez megijesztette őket. Az üres sír kétségeket és félelmeket támasztott bennük. Nem értették pontosan, mi történt. És kellett hozzá a Feltámadott megjelenése, hogy teljes legyen a kép, hogy a feltámadás hite mindannyiukban megszólaljon. De a mai evangéliumban, és szinte csak itt olvasunk valakiről, aki már a feltámadt Krisztussal való találkozás előtt, pusztán az üres sír látványára hinni kezdett a feltámadásban.

Tudjuk, hogy János evangéliuma különös figyelmet szentel annak a „másik” tanítványnak, másutt is előbukkan ez a kifejezés az evangélium során. Arról a tanítványról van szó, akit az Úr nagyon szeretett. A fiatal Szent Jánosról. És ez a másik tanítvány Péter előtt odaér, majd együtt, bevárva Simon Pétert belépnek a sírba és látja az üres sírt. Persze a sír nem teljesen üres. Ott vannak a leplek, gondosan összehajtva. Ilyet rabló nem tesz. Valami különleges volt ebben az üres sírban. De hát a gondosan összehajtott leplek és a feltámadás között még hosszú az út. És mégis, ez a másik tanítvány, már ekkor hinni kezdett. Igen, mert úgy látszik,

a hit nemcsak a személyes találkozásnak a meggyőző ereje által alakulhat ki az emberben, hanem Istennek a kegyelmi ajándéka.

Ezt tanítja, ezt vallja azóta is az Egyház. A szeretett tanítvány, a szeretet nyelvén megértette, hogy mit jelentett a gondosan összehajtott lepel az üres sírban, anélkül is, hogy a Megváltóval újra találkozott volna. És ez az a feladat, amire bennünket is hív Krisztus, hogy ezt a bizonyos másik tanítványt kövessük, mert mi is látjuk az üres sírt, de élő testi valóságában, itt a földön, nem találkozunk felismerhető formában Krisztussal.

De hinnünk kell és hinnünk szabad, mert ráérzünk az igazságára, és mert halljuk a tanúságtételét azoknak, akik találkoztak Vele.

Méltán látja az egyházi hagyomány Péter és János húsvéti futásában egyes Istentől gazdagon megajándékozott személyek nagyszerű adományainak és az Egyház egyszerre intézményes és kegyelmi valóságának a harmóniáját. A gyorsan futó János megvárja Pétert, az idősebbet. Pétert, aki majd különleges tekintéllyel is tanúságot tesz. A krisztusi feltámadás és igazság öröme tovább él az Egyház történetében, különös világossággal ragyog fel a szentek életében, az olyan hívő emberek életében, akik Krisztus hiteles tanúi. És ez a tanúság szeretettel igazodik az Egyház titkához, ahhoz hogy Isten népe itt a földön társadalmi valóságként vándorol a történelem útjain és ugyanakkor hordozza a kegyelmet az egész világ üdvösségére. Mit is mond Szent János apostol első levelében, amit a mai szentleckében olvastunk? „A mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal”. A megtestesült Fiúisten itt járt köztünk a földön, megalapította tanítványai közösségét, az Egyházat. Azért alapította meg, hogy az Egyházon keresztül az ember valódi életközösségre léphessen a Szentháromságos Istennel. Szent János apostol levelének ez a csodálatos mondata az Egyházról, mint az üdvösség szentségéről szóló tanítás ősi bizonysága.

Salkaházi Sára életében Isten kegyelmének mai gazdagságát csodáljuk. Itt a közelünkben, a Gát utcában vagy a Szabadság híd hídfőjénél is lehet szent az ember.

Sokan a hitelességet kérik számon az Egyházon, mint közösségen. Olyankor, amikor az Egyház egyes tagjai csődöt mondanak vagy gyengének bizonyulnak. Csak személyes erkölcsi felelősség létezik. Ha máskor nem, a holokauszt tragédiájának éveiben az emberiség megtanulhatta, hogy közösségeket általánosító módon, morálisan elítélni a legszörnyűbb igazságtalanság. De tudjuk, hogy létezhetnek társadalmakban is a bűn struktúrái, a gyűlölködés, a bizalmatlanság, a korrupció vagy az előítéletek csapdái. De az Egyház is olyan közösség, amely egységes egészként is hivatást hordoz. Krisztus világosságát kell sugároznia a világban. Benne is lehetnek olyan helyzetek, amelyek ezt a tanúságtételt akadályozzák. Szilárdan valljuk a szentek közösségének igazságát, ami azt is jelenti, hogy az üdvözült szentek nem csak példájukkal és emlékükkel tanítanak minket, hanem közben is járnak értünk.

Kérjük boldog Salkaházi Sárát, a szűz vértanút, hogy járjon közben értünk, segítsen, hogy korunkban mi is Krisztus igazságának és szeretetének olyan egyszerű, átütő és elemi erejű példáját adjuk, mint amit ő hagyott ránk. Ámen.”

Szöveg: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Zsuffa Tünde

Fotó: Zuggó Zsolt

Magyar Kurír