Kovács Zoltán: Máriával az oltárnál?

El tudjuk-e képzelni, mit érzett Mária, amikor Péter, János, Jakab és a többi apostol szájából hallotta az utolsó vacsora szavait: „Ez az én testem, mely értetek adatik” (Lk 22,19)? Az áldozatul adott és a szentségi jelekben megjelenő test ugyanaz, mint amelyet ő fogant a méhében!

Az Eucharisztia vétele Mária számára azt jelentette, hogy újra magába fogadja azt a szívet, amely együtt dobogott az övével, és újra átélte, amit a kereszt alatt tapasztalt.

E gondolatok Szent II. János Pál pápától származnak, és az Oltáriszentség témáját elmélyítő Ecclesia de Eucharistia kezdetű körlevél 56. pontjában rámutatnak: Mária személye egyáltalán nem idegen az eucharisztikus ünnepléstől. A vakmerőnek tűnő cím természetesen nem olyan írást vezet be, melyben elhamarkodott megállapításokat kívánnánk tenni az Eucharisztia és Mária kapcsolatáról, mint arra a múltban elszórtan volt példa, amikor például egyesek papi ruhában ábrázolták Máriát, „papnőnek” szólították, ami közvetítő szerepének torz túlértékelése volt a legújabb korban, s nem kevésbé annak minden alapot nélkülöző feltételezése, hogy az egyházi rend szentségeinek kegyelmében is részesednie „kellett”. Sokkal inkább azokra a jogos összefüggésekre mutatunk rá, amelyek segíthetnek új fényben szemlélni ezt a nem hétköznapi anya-fiú kapcsolatot.

A szent pápa fentebb idézett szavai önmagukért beszélnek: a János apostol gondjaira bízott Istenszülő (vö. Jn 19,25–27) a Jeruzsálemben rendszeresen összegyűlő tanítványi közösség aktív tagja. Mária nemcsak az „emeleti teremben” – az Eucharisztia alapításának helyén – imádkozott a Szentlelket váró apostolokkal (vö. ApCsel 1,14), hanem a hagyomány szerint az ősegyház első eucharisztikus ünneplésein is élő hittel részt vett.

A testet öltött Ige

„Urunk, Istenünk, add, hogy oltárodra tett ajándékainkat szentelje meg az a Szentlélek, aki isteni erejével Mária méhét megáldotta” – szól egyik adventi misekönyörgésünk. Az Ige megtestesülése Mária méhében a Szentlélek által (vö. Lk 1,35) történt. Ugyanezen isteni Lélek kiáradását kérjük a szentmisében, hogy változtassa át a kenyeret Krisztus testévé, a bort pedig Krisztus vérévé. Ez a cselekmény a szent szolgálatot Krisztus személyében (in persona Christi) végző, felszentelt pap által kimondott szavak révén történik a Lélek tüzében, aki az Ige megtestesülését is lehetővé tette. Ezen „alapító szavak” Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott igéi, melyek végeztével meghagyta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

„S az Ige testté lett és közöttünk élt” – tanítja János (Jn 1,14). Ágostont idézve: „Boldogabbnak mondjuk Máriát azért, mert hitében magába fogadta Isten Igéjét, mint azért, hogy testében hordozta őt”, sőt, azt is megállapíthatjuk, hogy „előbb fogant szívében, mint méhében”. Mária ezzel „a történelem első »tabernákulumává« lett” (Ecclesia de Eucharistia, 55): miként a zsidó nép pusztai vándorlása során a szövetség ládája jelentette számukra az élő Isten „kézzelfogható” jelenlétét (vö. Ecclesia de Eucharistia, 56), mely Isten kőbe vésett szavát rejtette magában, úgy hordta méhében a názáreti Szűz az életadó Isten testet öltött Igéjét.

XVI. Benedek pápa méltán nevezi a történelem „első eucharisztikus körmenetének” azt a vonulást, melynek során a testet öltött Igét méhében hordozó Mária látogatást tesz a szintén várandós Erzsébetnél.

A kegyelem kiáradását tapasztaljuk, melyet Mária közvetít: méhében már a testet öltött Ige lakik. Mária később a leendő Áldozati Bárányt, az Örök Főpapot viszi bemutatni a templomba, aki „sokak feltámadására lesz” (Lk 2,34).

Szent II. János Pál pápával együtt megállapíthatjuk: „Mária az angyali üdvözletkor a test és a vér fizikai valóságában is magába fogadta Isten Fiát, elővételezve azt, ami bizonyos mértékben szentségileg minden hívőben megtörténik, aki a kenyér és a bor színében magához veszi az Úr testét és vérét” (Ecclesia de Eucharistia, 55).

A szentmise mint lakoma, mely bevezet a Bárány menyegzőjére

A kánai menyegző – ahol Mária szavai Krisztusra mutatnak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5) – eszünkbe juttatja Isten újszövetségi „menyegzős népét”, az Egyházat, mely az oltárnál, a legfölségesebb lakoma körül gyűlik össze, ahol már nem akármilyen bor deríti örömre az új szövetség népét, hanem Krisztus vére.

Az Egyház az örök húsvét reményében él. A magát vőlegénynek hívó Krisztus menyasszonya az Egyház, aki neki szentelt szűzként készül a boldog beteljesülésre. Az Eucharisztia életető táplálékunkká lesz földi zarándokutunkon, de emlékezetet arra is, hogy meghívásunk a mennyországba szól, az atyai házba, az örök „menyegzős lakomára”.

Az Örök Főpap és Édesanyja

Mária a kereszt alatt állva egyesül Fia életadó szenvedésével (vö. Jn 19,25–27). Az Örök Főpap nagypénteken a legszentebb áldozatot valóságos testben, vérét ontva mutatja be, melyet már az Eucharisztiában átadott tanítványainak az utolsó vacsorán. Mária istenanyasága pedig az Egyház iránti lelki anyaságában teljesedik ki: János, a szeretett tanítvány az Egyházat személyesíti meg, rá lesz bízva az Örök Főpap Édesanyja, Máriára pedig János személyében Isten népe.

Máriával az oltárnál? – tettük fel a merész kérdést. Szent II. János Pál pápa tanítást adott Máriának az Egyház ünneplő közösségében való anyai jelenlétéről is: Isten Anyja aktívan jelen van minden szentmise ünneplésében, és nemcsak azért, mert az Istenszülő az Istengyermektől el nem választható. Mária, az Ige megtestesülésének „emberi feltétele” jelen van, amikor „az Eucharisztia, miközben a szenvedésre és föltámadásra emlékeztet, folytatja a Megtestesülést” (Ecclesia de Eucharistia, 55). Szentmisét celebrálva a szentek egész közössége – melynek Mária a legkiemelkedőbb tagja – az Örök Főpap vezetésével ünnepel, részesül Krisztus életadó áldozatából, miközben a földi zarándokútját járó Egyház liturgiája egyesül a mennyei liturgiával. A megdicsőült, tehát az Egyház életében mindig és mindenütt jelen lévő Istenszülő közbenjárása nemcsak a zarándok Egyházat kíséri, hanem a tisztuló Egyház üdvösségéért is tesz.

Mária, aki a kereszt alatt állva együtt szenvedett Fiával, ugyanazon áldozat – immár vérontás nélküli – újra megjelenítésekor is Fia közelében marad, és közbenjár a mi üdvösségünkért.

Az Istenszülő tisztelete sosem „párhuzamos” az Eucharisztiában jelen lévő Krisztus imádásával. Egyik Mária-ünnep sem helyezi a Szűzanyát a liturgikus figyelem abszolút középpontjába, hanem mindenkor Krisztusra mutat, hiszen őt ünnepeljük. Nem tiszteljük helyesen az Istenszülőt, ha az Istenember elé helyezzük. Az Örök Főpap egyetlen kultuszába, Istent dicsőítő, legmagasztosabb cselekményébe való bekapcsolódás Máriával és Isten népének többi tagjával együtt történik, de mindig Krisztus vezetésével és őrá rámutatva.

A magyar liturgikus népnyelv gyönyörűen fejezi ki a megtestesülés titkát, amikor Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéről (március 25.) beszél. Mintha a magyar hívő lélek idejekorán ráérzett volna Szent VI. Pál pápa tanítására: Urunk születésének hírüladása ugyanis Jézus ünnepe, de Mária-ünnep is (vö. Marialis cultus, 6). Mária méhében az isteni „Gyümölcs oltása” történt az emberi világba, „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”, a Szentlélek mindent újjáalkotó és életfakasztó tevékenysége révén. Mária is és az Oltáriszentség is „közénk hozzák” a testet öltött Igét, az üdvösséghozó kegyelem közvetítői.

Isten népe a rózsafüzér imádkozása révén Máriával együtt szemléli Krisztus megtestesülésének, életének, halálának és feltámadásának misztériumait. Jézus nyilvános földi működésének kiemelkedő eseményeit is égi Édesanyánkkal elmélkedjük át, mint a „világosság titkait”, melyekből az ötödik „az Eucharisztia alapítása, mellyel Krisztus a kenyér és a bor színe alatt a testét és vérét adja eledelül” (Rosarium Virginis Mariae, 21).

„Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,18)

Az Eucharisztiában a feltámadt Krisztus jelenlétét tapasztaljuk. A mennybement Jézus velünk maradt az éltető Kenyérben, és földi életünk során mi is gyermeki bizalommal hagyatkozhatunk Édesanyjára, aki „a biztos remény és a vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára” (Lumen gentium, 68). Ha meg is érint az elmúlás szele, és hittel kérjük Jézustól: „Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenőben van” (Lk 24,29), a mennybe felvett Boldogasszony, az égben megnyíló templom jánosi látomásban ragyogó szövetségládához hasonlóan (vö. Jn 11,19) örömmel és reményteli bizalommal tölt el. Mária megdicsőült testben és lélekben mutatja az utat abba a valóságba, ahol minden szentély, liturgikus ünneplés, szentség és maga az Egyház is Krisztusban célt ér.

Zárógondolatok

Don Bosco híres álma is rámutat: az Egyház hajója „két oszlophoz” – az Eucharisztiához és a Szűzanyához – erősítve biztos támaszt és erőforrást nyer a mindennapok megpróbáltatásai között. Krisztusnak e két ajándéka a kegyelem rendjében összetartozik, és minket is szorosabban összeköt Krisztussal és egymással. Az Eucharisztia vétele által Krisztus „lakást vesz” mindennapi életünkben, de Máriára is irányítja figyelmünket, aki diszkrét útitársunk, segítőnk.

Mária „eucharisztikus asszony” azért is, mert a Szentlélekkel eltelve egész életével hálát zeng Isten „nagy tetteiért” (vö. Lk 1,49).

„Eucharisztikus” lelkületét leginkább hálaadó éneke, a Magnificat (Lk 1,46–55) alapján sajátíthatjuk el (vö. Ecclesia de Eucharistia, 58). Ő nemcsak ilyen lelkületre tanít, hanem arra is emlékeztet, hogy Isten letekint „szolgálóleányának megalázottságára” (tapeinosis), és felemeli az elesetteket. Szent II. János Pál pápa szavait (Ecclesia de Eucharistia, 58) követve mondhatjuk: Jézus Anyja arról az „új égről” és „új földről” énekel, amelyet az Eucharisztia már elővételez, s amelynek bizonyos értelemben programszerű „terve”. Ha a Magnificat kifejezi Mária lelkületét, e lelkületnél semmi sem tud jobban segíteni nekünk az Eucharisztia misztériumának megélésében. Azért kaptuk az Eucharisztiát, hogy Máriáéhoz hasonlóan a mi egész életünk is Magnificattá váljon.

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.