Kovács Zoltán mariológus: A Remény Anyja

Több mint húsz éve történt már: egyik kispapkori, római kórházban végzett gyakorlatomról hazaindulva láttam, hogy egy feltűnően kis méretű koporsót hoznak ki a kórházkápolnából. A kapuban állók a könnyeikkel küszködtek, de felzúgott a taps. A mi kultúránktól ez távol áll, sőt talán meg is ütközünk rajta. Éveken át olaszok közt élve azonban az ember jobban érti: ők nemcsak a gratulációt fejezik ki így, hanem sokszor azt is, ha lélekben nagyon is mellette állnak egy szenvedőnek, nehézséggel küzdőnek. Sőt, ha valakit – akár bánatában, akár örömében – váratlan elérzékenyülése kezd akadályozni a beszédben, a körülállók tapssal „veszik át a szót”, együttérzően üzenve: ne félj, nem kell erőlködnöd, mi itt vagyunk, veled vagyunk, „értjük” a könnyeidet! Meríts erőt belőle, szeretettel várjuk a folytatást!

Visszatérve a Tiberis-szigeti kórházkápolna kapujába, ott, a gyászszertartás után, a gyerekkoporsó körül is zúgott a taps. Szavak nélkül, mert ez itt többet mond a hangzó beszédnél. Épp ezzel fejezik ki a körülállók: bár a betegség, a halál erősebbnek bizonyult, a kis áldozat mégis hősiesen megküzdötte saját harcát. Le a kalappal, a küzdelem erkölcsi győztese így is te lettél, kis Testvérünk! Köszönjük helytállásod építő példáját! Most már pihenj meg szenvedéseid után, és légy segítőnk odaátról!

S ha jól belegondolunk, ez a gesztus, bár elsősorban a sokat szenvedett gyermeknek szól, valójában talán nem kizárólag neki. Valahol azoknak is, akik próbáltak, akár emberfeletti küzdelmek, virrasztások, munka árán is mindent megtenni a gyógyulása érdekében, legyenek azok a szülei, az orvosok, ápolók, a barátok, segítők, háttérimádkozók, vagy akár egy névtelen donor, aki remélte, hogy segíteni tud... Elbeszélgetve egy ilyen „Győztes” szüleivel, még akár az ádáz küzdelem óráiban is, láthatjuk: az anya, az apa is útra keltek. Együtt szenvedve, együtt fejlődve a beteg gyermekkel, új kihívások, új napirend, új aggodalmak és riadalmak, s új, talán még reményt adó, halvány örömök közepette. 

A szenvedő szülő szíve még inkább eggyé forr a szenvedő gyermekével. És talán a szülő sem gondolt rá korábban, de nemcsak a gyermek hivatott váratlan gyorsasággal felnőni egy új valósághoz a szenvedés kohójában.

A kis Beteg, akár majd gyógyultan, a sokat szenvedett ember bölcsességével élve, akár a halál kapuján átlépve, szenvedésével, tanúságtételével, mégiscsak örök értékeket teremt a környezetéhez tartozók lelkében. És mindeközben a szülő is – akarja vagy nem – „beiratkozik” ebbe a kemény iskolába. Együtt fejlődnek, együtt gyarapodnak és csiszolódnak, együtt indulnak neki ennek a személyes keresztútnak.

Nehéz elfogadnia ilyenkor az embernek, hogy a lelkét átható, értelmetlennek tűnő fájdalom valójában nem ellene van, hanem érte, hiszen ezt a tapasztalatot is beépítheti üdvösségének útjába, nem is beszélve arról, hogy nem tudni, kiket erősíthet meg e fájdalmakból merítve. Hitünk sok mindenre képes fényt deríteni.

Jézus a Kálvárián már messze nem gyermek, hanem meglett, ereje teljében lévő felnőtt férfiember. Valamiképpen azonban mégis „gyermek”, hiszen Mária Fia. Az Istenszülő is hivatott lesz végigjárni Fiával a fájdalmak útját, sőt, személyes bátorsága a kereszt alatt világlik ki igazán.

A Golgotán Jézus látszólag teljes kudarcot vall, és tanítványainak hite is darabokra törik. A Győztes mégis ő lesz. Mária ott még látszólag a legyőzött Anyja. Húsvét ünnepe azonban kinyilvánítja: ő valójában a Győztes Anyja!

A Szűzanya is elmondhatta volna abban a helyzetben, amit A Makkabeusok második könyvében a hét fiával együtt hitükért vértanúságot vállaló anya: „Nem tudom, hogyan öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze elemeiteket csodálatos módon, hanem a mindenség Teremtője, aki az emberiséget alkotta és létet adott mindennek. (… Ő) irgalmában visszaadja nektek a lelket és az életet.” (2Mak 7,22–23). Hit nélkül, remény nélkül, egy gyermekeivel, gyermekeiért szenvedő anya nem tenne ilyen tanúságot. A gyermeküket személyes kálváriáik rögös útján, Istenbe vetett hittel és hűséggel végigkísérő édesanyák szívét tudja az életadó Isten leginkább a remény élő szentélyeivé avatni.

Jézus testét leveszik a keresztről. A Szűzanya sem marad ott tovább a Golgotán, ahogyan a többiek sem. Az élet folytatódik, csak másképp, mint eddig. Van, amikor nem elsősorban aktivitásunkkal alakítjuk a továbbiakat. Hanem a passió által, mégpedig az Isten akaratába szelíden belesimulva.

Jézus végakaratának megfelelően Mária engedi, hogy János hajlékot nyújtson számára. De azt is engedi, hogy anyai Szíve kedves hajlékká legyen „a szeretett tanítvány” számára.

Elhagyva ezt a kegyetlen helyszínt, biztosan ott záporoztak a Szűzanya lelkében is a lelket metsző kérdések ezrei: Miért? Hol volt most Isten? Ki is valójában az Isten, aki az Ige megtestesülésének csodájában részesítette? Tényleg semmi sem lehetetlen számára? Ad-e választ most ebben az összeomlásban? Mit ért az eddig megtett út? Van-e még tovább? Megannyi némán és fájdalmasan izzó kérdés...

És a válasz: egyelőre a néma csend, mely a végtelenbe vesző szavak temetőjének tűnik. És amelyben egyre csak visszhangzik a Fiú nemrég felsíró panasza: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Az Atya engedi, hogy e borzalmas nap hullámverései hallatlanul átjárják Mária és a tanítványok lelkét. Hogy mindez fájdalmasan átzuhogjon lelkükön, és ezzel ők is felkészüljenek egy hallatlanul nagy újdonságra. Mert ha a Csodatevő érthetetlen szenvedéseihez fel kellett nőniük, akkor most a látszólag legyőzött Krisztus húsvéti győzelméhez is fel kell készülniük. És az ő életükben sincs igazi növekedés, mélyülés komoly áldozat nélkül. Cantalamessa atyát idézve: „Nagypéntek és húsvétvasárnap között a kapocs nem Krisztus hatalma, hanem az ő engedelmessége” (Mária, az Egyház tükre).

Az igazi remény nem a hatalmaskodás által, hanem az Istennek engedelmeskedő szívben tud feléledni.

Ezt a reményt az Új Éva engedelmessége által is kibontakoztatja a Lélek.

Ez a csend most fájdalmas csend. Némaság és a lélekben való súlyos megcsonkítottság érzése. De ha jól belegondolunk, a fájdalom mégsem a halál jele, hanem épp az életé. Fájdalmat csak az érez, aki él. Mert a teste-lelke ezzel üzen: valami nagyon nincs rendben, cselekedjen, ha és amíg képes. Jézus teste immár élettelenül fekszik Mária ölében, majd a sírboltban. Akinek ez az egész a legjobban fájt, az most már nem érez fájdalmat. Az Édesanya viszont annál inkább. A „szeretett tanítvány” támasz lesz ugyan a Szűzanyának, de a fájdalom tényleges csillapítására ez most nem elég. A fájdalom akkor tűnik el mindenestül, ha az okát is orvosolták, és a sebek is gyógyulást nyertek. De tud-e még bárki gyógyulást adni az Édesanya, a tanítványok és a világ számára úgy, hogy közben azt érzik: maga az Orvos adta életét? Lesz-e még így, aki gyógyít?

A lelki sötétségnek, a szenvedésnek Mária életében is megvan a helye. A Golgotán ő minket is tanít, némán. Szavait itt nem idézik az evangéliumok. De lelkülete szilárd bizonyossággal tanúsítja:

Isten a sötétben is, a fájdalmak között is Isten.

Akik pedig épp ilyenkor nem eltávolodnak tőle, hanem hozzá lépnek; akik nem messziről szemlélnek, mint a megrettent tanítványok többsége, hanem Jézusnak előbb lüktető, majd alvadt vértől ragadó sebeit tapintják közelről, mint ő maga és János, azoknak ezek a sebek most még jobban fájnak. De ők fognak majd épp ezekből a sebekből igazán gyógyulást meríteni!

Nem tudjuk bizonyossággal, hogy maga Mária később a halált elszenvedte-e, vagy földi léte annak befejeztével rögtön folytatódott-e ilyen törés nélkül a megdicsőült test és lélek állapotában. Éppen ezért fogalmaz úgy a mennybevétel dogmáját hirdető XII. Piusz pápa, hogy az Istenszülő, „miután befejezte földi életét, testestül-lelkestül a mennyei dicsőségbe vétetett”. Annyi bizonyos, hogy Fiának húsvétja az Istenszülő életében is megvalósult. Jézus maga akarja részesíteni tanítványait a feltámadás dicsőségében. Ő nem csupán abban számított volna minden tanítványára, hogy nagypéntek éjsötétjében mellette álljanak, hanem abban is, hogy befogadják majd húsvét gyógyító valóságát, és hogy ennek az örömhírnek a közvetítőivé váljanak. A legnagyobb csapás mégsem nagypéntek traumája, hanem az, amit a sátán szenved el, amikor is az emberlétben érthetetlen törést hozó halál erejét Jézus valóságosan megtöri. Valóságos halála valóságosan lefegyverzi a halált. Jézus még életét adva is életadó.

Isten Fia mindenki előtt jár a halál sötét völgyében is, mint jó Pásztorunk. Most rajta a sor, hogy „útnak induljon”. Mária most anyaként nem kísérheti el a végsőkig, csupán annak e világból nyíló kapujáig.

Az Üdvözítő ígéretei és tanító szavai azonban nagypéntek kínjai és nagyszombat sötét órái közepette is ott izzanak csendesen az őt szeretők lelke mélyén, így a Fájdalmas Anya szívében is: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25).

Hogy ezek az isteni szavak milyen erővel visszhangozhattak Jézus halálakor Édesanyja lelkében, hogy adtak-e ott erőt, engedtek-e a jövőbe tekinteni, nem tudhatjuk. Isten csodálatos remekműveként épp ezekben a nehéz órákban mutatkozik meg benne a hitben és reményben élő és kitartó ember legszebb példája.

A szentévet meghirdető pápai bulla, a Spes non confundit rámutat: az Istenszülő – aki, bár a kereszt alatt minden bizonnyal nem gondolt rá – épp szenvedései közepette vált számunkra igazán a Remény Anyjává. Mert ha a Fiú fájdalmából részesedett az Anya, akkor húsvét örömének részese is lesz, és ez számunkra is igazi reményforrás. Tanítson most erről a Mária által kísért, reményteli keresztútról Ferenc pápa: ő, aki épp az elmúlt hetekben járta végig maga is az embert próbáló szenvedés útját; ő, aki rendszerint Égi Édesanyánk útra bocsátó „csókjával” kezdi meg apostoli útjait, és hálatelt szívvel tér vissza a Római nép üdvének ikonjához; ő, aki már korábban utalt rá: földi zarándokútja befejeztével majdan ugyanezen „anyai házban”, a Szűzanya római főtemplomában kíván nyugodni, várva a boldog feltámadást! A Szentatya szavai ébresszenek rá: „A remény Isten Anyjában találja legfőbb tanúját. Őbenne látjuk, hogy a remény nem vak optimizmus, hanem kegyelmi ajándék az élet realizmusában. Valahányszor Fiára tekintett, mint minden édesanya, a jövőjére gondolt, és nyilván szívébe vésődtek azok a szavak, amelyeket Simeon intézett hozzá a templomban: »íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, melynek ellentmondanak – a te lelkedet is tőr járja át« (Lk 2,34–35).

A kereszt lábánál pedig, amikor látta az ártatlan Jézust szenvedni és meghalni, megismételte – bár gyötrelmes fájdalmak között – a maga »igen«-jét anélkül, hogy elveszítette volna reményét és bizalmát az Úrban.

Így közreműködött annak beteljesedésében, amiről Fia beszélt, amikor előre megmondta, hogy »sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad« (Mk 8,31); és ebben a szeretetből vállalt fájdalmas gyötrődésben lett a mi anyánk, a Remény Anyja” (n. 24).

Fotó: Wikipédia (Pietro Perugino: Mária a kereszt alatt, 1482); portré: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.