Közel Istenhez és az emberekhez – Bemutatjuk az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye újmisés papjait

A családok pasztorációjára hív az Úr

Gergely Péterrel az első találkozásom egy biliárdasztal mellett történt, az esztergomi szemináriumban, még évekkel ezelőtt. A mostani beszélgetésünkre a Budapest-Albertfalvi Szent Mihály Plébániáról jött el, ahol diakónusi szolgálatát végzi. Kerékpárjával percre pontosan érkezett, arcán nyoma sem volt a sietségnek, nyugalom és derű sugárzott minden mozdulatából, szavából.

Péter Kispesten nőtt fel, hitét gyakorló családban. Hetedik osztálytól a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákja volt. A korai elszakadás az otthontól nem viselte meg különösebben, sőt, az első évek kifejezetten örömteliek voltak számára. Pannonhalma nemcsak tudást adott neki, hanem közösséget, példaképeket és egy olyan lelkiséget, amelyet ma is a magáénak vall.

Bár egy rövid ideig foglalkoztatta a szerzetesi élet gondolata is, végül másfelé vezetett az útja. Úgy érezte, nem egy adott területre vagy társadalmi csoporthoz szól a hivatása, hanem a plébániai hívek teljes közösségéhez. „A családok pasztorációjára hív az Úr” – mondja.

Szívesen foglalkozik fiatalokkal, de leginkább a hétköznapi plébániai szolgálat sokszínűsége vonzza.

Péter otthon érzi magát Albertfalván. Helyezésekor Erdő Péter bíboros „jól működő közösségként” írta le Gável Henrik plébániáját, és ezt már Péter saját tapasztalatai is megerősítik. Két tapasztalt pap mellett szolgálhat itt, a hívek befogadóak, feladat pedig bőséggel akad: hitoktatás, keresztelések, lelkipásztori jelenlét. „Nagyon jó ott lenni” – fogalmaz egyszerűen.

A hivatás felismeréséért és elfogadásáért ő is megküzdött. Gyermekkorában és fiatalsága idején újra és újra visszatért benne a papi pálya gondolata, de sokáig más lehetőségek is foglalkoztatták. Egy időben például tűzoltó szeretett volna lenni. Nem a kaland vagy a veszély vonzotta, hanem az a lehetőség, hogy közvetlen segítséget nyújthat másoknak. Eljutott egy tűzoltólaktanyába is, ahol testközelből ismerkedett meg a hivatással. A nehéz felszerelés, a sötét pincében végzett gyakorlat kijózanító tapasztalatot jelentett számára, de a szolgálat szeretete megmaradt benne.

Ez a vágy vezette később a pedagógusi pálya felé is. Az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán végzett, tanító szakon, matematika műveltségterületen. A fiatal férfi különleges helyzetben találta magát: a pannonhalmi fiúkollégium után itt szinte kizárólag lányok között tanult. Az egyetemi évekre örömmel emlékszik vissza. Szerette a tanítást, a közösséget és azt a lehetőséget, hogy fejleszthet másokat.

Közben tovább dolgozott benne a papi hivatás kérdése. Az egyetem utolsó évére azután a korábbi hullámzások elcsendesedtek. Elvégezte az Iránytű hivatástisztázó műhelyt, ahol más fiatalokkal együtt Isten akaratát kereste. Mire diplomát szerzett, a döntés is megszületett benne: jelentkezett a szemináriumba.

Az esztergomi évek mindenekelőtt Isten megismerésének idejét jelentették számára. Nemcsak a vele való személyes kapcsolatában mélyült el, hanem a hit teológiai és egyházi dimenzióiban is.

Hálával beszél tanárairól és az ő teológiai szemléletükről. A közösség erejét különösen a nehézségek idején tapasztalta meg: a növendékek kölcsönösen segítették egymást a személyes és lelki küzdelmekben.

Életének fontos fejezete a cserkészet is. Kisgyermekként kapcsolódott be a mozgalomba, később minden vezetőképző fokozatot végigjárt, a felnőtt cserkészvezetők képzésében kiképzőként szolgált, sőt országos táborozási szakvezetőként mintegy tizenötezer cserkész éves táborozását segítette és koordinálta. A cserkészetben leginkább a közös munka és a közösségépítés ragadta meg. Az a tapasztalat, hogy különböző emberek a saját képességeik szerint tudnak hozzájárulni egy közös célhoz, ma is meghatározó számára.

Sportos emberként több területen kipróbálta magát: szertornázott, kravmagázott (ez egy izraeli önvédelmi sport), barlangászott, ma pedig elsősorban kerékpározik. A fiatalokkal azonban nem a sporton keresztül találja meg a kapcsolatot, hanem a hosszú évek alatt megszerzett pedagógiai és cserkészvezetői tapasztalatain keresztül.

Amikor arról kérdezem, mi vonzza leginkább a papságban, nem habozik: „Az, hogy közel lehetek Istenhez.”

Fontos szempont számára emellett, hogy másokat is közelebb segíthet hozzá. Ebben mintha találkozna életének két nagy iránya: a tanítói és a lelkipásztor hivatása.

Papi jelmondatát Szent János első leveléből választotta: „Nézzétek, milyen szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” Ebben a mondatban egyszerre látja Isten szeretetének mélységét és a keresztény közösség valódi természetét.

Nem pusztán emberek gyülekezete vagyunk, hanem ugyanannak az Atyának gyermekei, tehát tulajdonképpen rokoni kapcsolat van a közösség tagjai között – vallja.

Talán ez a gondolat foglalja össze leginkább, miért is tette meg azt az utat, amely Kispestről Pannonhalmán és a tanítóképzőn át a szemináriumig vezette. Gergely Péter számára a papi hivatás nem elszakadás a világtól, hanem annak szolgálata: családok, fiatalok és közösségek között élve. Meggyőződése: az ember legmélyebb identitását az adja, hogy Isten gyermeke.

„A Jóisten létezésére az egyik bizonyíték én vagyok”

„Nem az számít, hány éves az ember, hanem az, hogy igent tud-e mondani Isten hívására” – vallja Nagy Kálmán.  Története nem a megszokott papi hivatástörténetek közé tartozik. Nem volt ott az oltár körül ministránsként, nem plébániai közösségekben szocializálódott, és nem is fiatal felnőttként kopogtatott be a szeminárium kapuján. Mire kimondta az igent Isten hívására, már évtizedes szakmai pálya állt mögötte, saját otthon, biztos egzisztencia és önálló felnőtt élet.

Budapest XVIII. kerületben nőtt fel, vallásos családban, de a kommunista időszakban a hit gyakorlása nem lehetett a mindennapok természetes része. Bár gyermekként megkeresztelték, hittanra nem járt, elsőáldozó sem lett. A templom inkább a nagyszülőknél töltött nyarak emlékéhez kapcsolódott, ám a vasárnapi mise ekkor sokszor még inkább csak a játék végét jelentette számára. Mégis volt benne valami csendes bizonyosság.

Úgy érezte, valaki vezeti az életét. Nem tudta megnevezni ezt a jelenlétet, de visszatekintve úgy látja: Isten ott volt mellette.

Felnőttként a számítástechnika világában találta meg a munkáját. A személyi számítógépek magyarországi térhódításának kezdetén kapcsolódott be a szakmába, rendszergazdaként és programozóként dolgozott hosszú éveken át. Volt időszak, amikor elege lett a monitorok és a gépek világából, ezért teljesen más területre váltott: egy takarítócéghez került csoportvezetőnek. „Megtanultam teherautót vezetni, intéztem az anyagbeszerzést, irányítottam a dolgozókat a betanítástól az elbocsátásig. Megismertem a közösségvezetést” – írja le ennek az öt évnek a tapasztalatait.  Később ismét visszatért az informatikához, és egy általános iskola rendszergazdája lett – éppen abban az intézményben, ahol egykor maga is diák volt.

Rendezett és kívülről nézve sikeres életet élt, ám a hit még mindig nem töltött be központi szerepet a mindennapjaiban. A fordulat 2017-ben következett be. Édesapja váratlan halála mélyen megrendítette. „Másnap ott voltam a templomban, vigaszért mentem, és egy nagyon jó közösséget találtam.” A budapest-havannatelepi Szent László-plébánia közössége azonnal befogadta. Kálmán eljárt a vasárnapi misékre, majd egyre mélyebben kezdett érdeklődni a hit iránt. Mély vágy vezette: eljárt a katekumenekhez, a felnőtt hittanra, sőt még a nyugdíjas hittanórákra is. 2019-ben volt az elsőáldozása, a bérmálkozás a covidjárvány miatt akkor elmaradt.

Azon kevesek közé tartozom, akiket a szemináriumban a rektor bérmált meg, külön bíborosi engedéllyel.” 

„A Jóisten létezésére az egyik bizonyíték én vagyok – mondja mosolyogva. – Mert aki korábban nem mert mások előtt beszélni, ma több száz ember elé is kiáll.” Amikor először kérték, hogy olvasson fel a misén, napokig készült, megtanulta a szöveget, hogy véletlenül se hibázzon. Ma tanúságtételeket tart és prédikál, azt a bizonyosságot éli meg, hogy Isten alkalmassá tette a megszólalásra.

A hivatás gondolata lassan érkezett meg hozzá, hosszú belső küzdelem, vívódás előzte meg ezt. A biztos munkahely, a saját lakás, addigi életének megszokott keretei marasztalták. Sokáig nem volt biztos abban, hogy mindezt valóban maga mögött kell-e hagynia közel ötvenévesen.

Imádkozott, kérdezett, tanácsot kért papoktól. S újra és újra ugyanabba az irányba mutatott minden válasz. Végül megszületett benne az igen.

Amikor meghoztam a döntést, egyszerűen béke lett bennem” – emlékszik vissza. 

„A szemináriumban vért izzadtam, de élveztem az ott töltött idő minden percét”– mondja. Az évfolyamtársai akár a gyermekei is lehettek volna, és harminc év kihagyás után kellett újra iskolapadba ülnie. Míg a fiatalabbak néhány nap alatt elsajátítottak egy-egy anyagrészt, addig neki gyakran hetekre volt szüksége ehhez. „Ameddig a kötelezettségeimmel nem vagyok kész, addig nem tudom elengedni magam. Így amikor a társaim kirándulni hívtak, maradtam tanulni. Sajnos sok mindenből kimaradtam emiatt” – emlékszik vissza.  

Élete azt mutatja, hogy akit Isten meghív, annak megadja a szükséges kegyelmeket is.

A korkülönbséget nem akadályként, hanem ajándékként élte meg. A fiatalok között maga is fiatalabbnak érezte magát, miközben élettapasztalatával sokszor támasza lehetett társainak.

A papi szolgálatból leginkább az emberekkel való találkozások vonzzák. Különösen közel állnak hozzá az idősek. Már gyermekként is könnyebben megtalálta a hangot az idősebbekkel. A kórházi és idősotthoni gyakorlatok során mindig a legnehezebb eseteket választotta: a magányos, beteg vagy demenciával küzdő embereket.

Nem a látványos eredmények érdeklik, hanem a csendes jelenlét.

Egy kilencvenhat éves, demens asszony emléke különösen fontos számára. Többszöri látogatás után az idős nő egyszer csak ráismert, és megkérdezte: „Atya, maga már volt nálunk, ugye?” „Nekem ez óriási ajándék volt – mondja. – Mert azt jelentette, hogy valamit mégis sikerült átadnom.”

Papi jelmondatául egy zsoltársort választott:

Az élet útját mutatod nekem, örömmel töltesz el színed előtt.”

„Szívemből szól a zsoltáros. Amióta meghoztam a döntést, és ráléptem erre az útra, azt érzem, hogy igazán élek, hogy megvan a helyem. És igazából ez az, ami számít.”

Nagy Kálmán története nem a későn jött döntésről szól, hanem arról, hogy Isten ideje nem mindig azonos az ember idejével. Van, akit gyermekkorában szólít meg, és van, akit évtizedekkel később. A lényeg nem az, hogy mikor érkezik a hívás, hanem hogy megszületik-e rá a válasz. Ő pedig végül kimondta az igent.

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 28-i számában jelent meg.