Közel vinni az embereket Istenhez – Bemutatjuk az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye újmisés papjait

Négyük közül hárman egy helyen tanultak [esztergomi Érseki Papnevelő Intézet, míg Riesz Benedek a Köponti Papnevelő Intézet növendéke volt – a Szerk.], ők együtt érkeztek a beszélgetésre: vidám társaságot fogadtunk a szerkesztőségben szentelésüket megelőzően, egy hétfő délelőtt. Három élénk fiatal, tele mosollyal, lendülettel. Ők az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papnövendékei voltak, akik diakónusi évüket töltötték Budapesten. Látszik, hogy megvan köztük az összhang, olyan papi testvériség, barátság, ami hivatásbeli elkötelezettségüknek mély, szilárd alapot ad.

„Az összetartás végigkísérte a szemináriumi éveinket. Számos programot szerveztünk magunknak. Az első évben például Prágába utaztunk. Sok mindent megéltünk, s a nehézségeket azzal oldottuk fel, hogy közösségben voltunk, és sokat nevettünk. Az öröm a mai napig meghatározó számunkra – mondja Alpek Gergely. – Isten különleges kegyelme kíséri az évfolyamunkat. Egyidősek vagyunk, a szeminárium előtt két éven át mindegyikünk valami mással foglalkozott.

Mi, hárman különböző személyiségek vagyunk, de egymáshoz csiszolódtunk, mert a mélyben közös bennünk, hogy az egész életünket Krisztusra akarjuk feltenni.

Ez összeköt minket, alap a barátsághoz – véli Piukovics Dániel. „Fontos a férfibarátságban az oldottság. Tetszik, hogy nem vagyunk szenteskedők, de világiasak sem. Jó a hangulat, se nem kocsmai, se nem jámbor. Egészséges, férfias” – írja le a barátságukat Schmotzer Kristóf.

A három fiatal a diakónusszentelése után útra kelt, és a budapesti Szent István-bazilikából elzarándokolt az esztergomi bazilikába. „Az úton zsolozsmáztunk, beszélgettünk. Bátorítottuk egymást, mert nem volt könnyű az az ötvenöt kilométer. A papszentelés után gyalogosan fogjuk bejárni a főegyházmegyét, a módját még nem áruljuk el” – avatnak be a terveikbe.

Reménység, öröm, jelenlét  

„Ötéves korom óta szeretnék pap lenni. Óriási vágy él bennem. Amikor imádkozom, lelki szemeimmel látom, milyen lesz a papszentelés, és hogyan adom majd az első újmisés áldásokat” – kezdi a beszélgetést Alpek Gergely. Vallásos családban nőtt fel, szüleivel és testvéreivel együtt jártak templomba. Gergely már óvodásként ministrált. „Megfogott a liturgia: a gyertyák, a miseruha, a csengő. Ez volt, ami elindított a hivatás felé.” Tizennégy évesen tudatosan választotta az esztergomi ferences gimnáziumot, továbbra is erős vággyal a papság iránt. Mégsem volt egyenes az útja. A gimnázium után jelentkezett a ferences rendbe, de nem vették fel. Egy évig karitatív munkát is végzett, majd újra jelentkezett. Elkezdődött a jelöltsége, majd a noviciátus. „Itt igazán találkozni tudtam Istennel. Csendre és békére találtam, imádsággal töltöttem a legtöbb időt. Kilenc hónap után azonban elküldtek a rendből. Ez nagyon nehéz volt akkor. Merre menjek tovább? Mit csináljak, ha mégis ennyire mély bennem a vágy a papságra? Isten nem engedett eltérülni ettől az úttól. Megerősödött bennem, hogy a szemináriumban a helyem. Beadtam a jelentkezésem: »Oda akarom adni magam Istennek és az Anyaszentegyháznak. Krisztusért és a hívekért akarok élni.«” Gergely határozott küldetést érez magában. Ezzel az elkötelezettséggel végezte el a szemináriumot. Egyházmegyés papként is igyekszik majd őrizni a ferences lelkületet.

Diakónusi évét Kispesten, a Nagyboldogasszony-plébánián töltötte. Egy aktív közösség fogadta, mindenbe be tudott kapcsolódni. Megszerették a hívek.

„Papként arra teszem fel az életemet, hogy közel vigyem az embereket Istenhez, megmutassam az Egyház krisztusi arcát.

Múlt szombaton három gyermeket kereszteltem. Öt vasárnapi szentmisénk van, mindegyiken tele a templom. Nekem ez a jövő reménységét jelenti.”

Gergely diakónusi jelmondata: „Ragyogtok, miként csillagok a világmindenségben.” Ez azt fejezi ki, hogy a papnak a folyamatos ragyogást, a valódi örömöt és az állandó jelenlétet kell képviselnie, erre törekednie.

Papi jelmondata pedig a legfontosabbról beszél: „Isten a szeretet, és aki megmarad a szeretetben, az az Istenben marad, és az Isten őbenne.” Gergely hiszi, hogy a szeretet minden bajt felülír. „Szeretnék megmaradni Istennel ebben a mély kapcsolatban, a szeretetben, és hűségben kitartani a végsőkig.”

„Szívet dobogtató, hogy az Úr eszköze lehetek"

A papságban az a legszebb, hogy számos alkalmat ad a megrendülésre, ami sokszor hiányzik az életünkből. Megérinti az embert Piukovics Dániel tapasztalata: „Mélyen átélem a liturgikus cselekményeket. Eszköze lehetek Istennek, és ott lehetek az emberi élet kiemelt pillanatainál. Amikor egy kisgyereket keresztelek, és megérezzük, hogy gazdagodott vele az Egyház; amikor esketek, és felismerem a fiatalok szemében azt a tiszta és őszinte szeretetet, amelyen Isten jósága ragyog át; amikor temetek, és a sokszor vallástalan rokonok körében eszembe jut, talán én vagyok az utolsó ember, aki imádkozik ezért az elhunytért; amikor balázsáldást adok, és látom az emberek arcán az őszinte megrendültséget. Ez az Istennel való bensőséges kapcsolat mély örömhöz, derűhöz vezet. Az elmúlt év során gyakran csengett fülembe a diakónusi jelmondatom: »Virul az igaz, mint a pálma.« Amikor a zsolozsmát végzem, az Egyházért, az egész nép megszenteléséért mondom, ahogyan Szent VI. Pál pápa is javasolja. A dicséret éneke – amely örökké zeng majd a mennyei hazában – a zsolozsma által kiárad az emberi élet minden órájára. Szívet dobogtató belegondolni ebbe. Isten eszköze lehetek.” Dániel a Budapest-Kelenföldi Szent Gellért Plébánián végezte egyéves szolgálatát. „Itt vagyok a célegyenesben. Mindjárt igen, de még pont nem.

Közel van az oltár, érzem a vonzását. Felemelem a kelyhet, de még nem mondom, hogy őáltala, ővele és őbenne… A misztérium határán állok.” 

Öten vannak fiúk a családban, a szeretetteljes családi légkörből hozta magával a testvériességet. Mindannyian a budapesti országúti ferences plébániához kötődnek. Dániel a Szent Angéla Gimnáziumban tanult, erősen áthatotta a ferences lelkiség. Mellette a Regnumhoz tartozott, ahol az „Istennel való találkozás sokszor a komfortzónánkon kívüli helyzetekben történt, és része lett az életünknek a Krisztusért és a közösségért vállalt fizikai és lelki értelemben vett lemondás”. Amikor kisgyerekként megkérdezték tőle, mi leszel, ha nagy leszel, azonnal rávágta: pap. Bár ez még a gyermek válasza volt, a vonzás mindig ott élt a szívében, hol erősödött, hol gyengült. Emellett erős volt benne a vágy a család után is. Úgy gondolta, hogy tanár lesz, el is kezdte a földrajz szakot. „Két évet jártam egyetemre, de közben éreztem, hogy Isten hív a papságra. Akkor döntöttem a papság mellett, amikor azt éltem meg, hogy Isten akarata és az én vágyam találkozik. Isten ugyanis a teljességre és a boldogságra hív a papságon keresztül. Ma már tudom, nem az én áldozatom, hogy vállalom, mert őszinte vágy él a szívemben az iránt, ami az Isten: a szépség, a jóság és a szeretet teljessége.

Az ő szolgálata vonz engem, az jelenti számomra a boldogságot, hogy válaszoljak erre a hívásra, azzal az életformával, amit Jézus élt elénk.” 

Dániel a szemináriumban negyedévesen kisduktor lett. „Hét elsős beilleszkedésének segítését bízták rám. Végzősként pedig főduktornak szavaztak meg a növendékek, akkor az egész ház és az elöljáróság között tartottam a kapcsolatot. Szerettem főduktor lenni, papi feladatként éltem meg. Egy közösség szolgálatát jelentette, akikért imádkoztam, felelősséget, böjtöt, áldozatot vállaltam.” Dániel ezzel az elkötelezettséggel indul a papi szolgálatára: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.”

Isten visszautasíthatatlan ajánlata

„Az Úr régóta szólongatott, de ezt sokáig nem ismertem fel. Volt egy alapvető vonzódásom a szenthez, a szentélyhez, a szentmiséhez, az oltárhoz. Szerettem elöl ülni a templomban, látni, mi történik. Játszottam paposat is, de doktor bácsisat is – kezdi a beszélgetést  Schmotzer Kristóf. Teltek az évek, az érettségi után mindenfélével foglalkoztam, többek között egyetemre mentem. Örültem, hogy valami értelmeset csinálok, de ott volt bennem az érzés, hogy nem itt van a helyem. Ehhez társult egy hívásélmény, az Úr kezdte megmutatni, mit is szeretne velem. Egyre jobban éreztem magam a szentmisék alatt, és felvetődött bennem a kérdés: mi lenne, ha én állnék ott az oltárnál? Megijedtem. Tévképzeteim voltak a papságról, és úgy gondoltam, én nem értem meg rá. Aztán egyre erősebbé vált a hívás. Filó Kristóf plébánosom azt javasolta, menjek el hivatástisztázó lelkigyakorlatra. Ott belül nem tudtam csendben maradni, nem tudtam, hogyan kell csinálni. Az Úr mégis szólt, és hívott. Tudtomra adta, hogy nem kötelező igent mondanom. De azt éreztem, két ajándék közül választhatok: Opel Corsát vagy BMW-t kérek. Isten visszautasíthatatlan ajánlatot tett. Éreztem a szabadságot, ez volt a második döntésem az Úr mellett. Ezután elmentem Ausztriába dolgozni. Egyedül lenni, tisztázni az egészet, és eltávolodni mind a pozitív, mind a negatív hangoktól. Fél év telt el. Jelentkeztem a szemináriumba. Az évkezdő lelkigyakorlaton volt egy szentgyónás, mély találkozást éltem meg akkor. Onnantól kezdve megszűnt bennem a bizonytalanság, Isten a papságra hívott.

Nemcsak én küzdök a hivatásomért. Mennyi ideje küzd értem az Úr! Fontos vagyok neki. Erre a hívásra azóta is mindennap ki kell mondanom az igent.”

Kristóf közösségi tapasztalatokban, élményekben gazdag, szép diákéveket élhetett meg. Aktív volt a cserkészetben, s mellette sok éven át néptáncolt. Tanított is óvodásokat, általános iskolásokat. Sok fellépése volt mindenfelé, az idősek otthonától kezdve az Operáig, de számára ez mindig hobbi maradt, nem vonzotta a táncos világ. Kristóf örül ezeknek a tapasztalatoknak. „Fejlődést jelentettek a társas kapcsolódásban, és gyakran élveztem a táncolni tudás áldásos előnyeit.” Jó emlékeket őriz a cserkészetről is: „Sok barátom van onnan, ismerem a belső vicceket, ez ma is kapukat nyit meg előttem.”

A táncból máig megmaradt az életében a mozgás szeretete. Kristóf biciklizik, fut, gleccsertúrázik, síel, saját testsúlyos edzést végez. „Ezeket szeretem. Lelkileg is összetart, ha testileg kordában tartom magam. Törekszem a rendszerességre. Ma is ötkor keltem: szentségimádás, egy óra mozgás, mise. Igyekszem tartani ezt, heti háromszor.” Elmeséli, hogy futás közben tulajdonképpen a prédikációk járnak a fejében. „Ahogy mozgok, a gondolatok szépen »lecsöpögnek« a szívemig. Nagyon vicces, de a legjobb prédikációk futás és tusolás közben születnek, illetve a szentségimádások alatt.”

A diakónusi évet Kristóf Albertfalván töltötte, s mint mondja, pasztorális tapasztalatokban bővelkedő volt ez az esztendő. „De ne azért legyek boldog, mert pasztorálisan jól megy a szolgálat, hiszen eljöhet a hét szűk esztendő.

Azért akarok boldog pap lenni, mert Jézussal lehetek.

Sokat számít nekem, hogy van kápolna a plébánián. Lusta vagyok, nem biztos, hogy minden reggel sikerülne a szentségimádás, ha fagyban, esőben kellene elindulnom, átmennem a hideg templomba. A reggeli szentségimádás és a szentmise alapozza meg a napomat. Ezekben élem meg, milyen jó az evangéliumi történetből ismert Máriának lenni, semmit nem csinálni, csak az Úr jelenlétében lenni, vele lenni.” 

„Ne félj, mert veled vagyok!” Kristóf jelmondata az a biztatás, amit napról napra hall az Úrtól. „Olyan jó ezt hallani!” – mondja.

„Erőre és békére találok"

Riesz Benedek éveken át ifjúsági közösséget vezetett Budakalászon. Közösségi élményt, hitéleti tudást adott a fiataloknak, és segített elmélyíteni Istennel való kapcsolatukat. A Központi Szemináriumban tanuló papnövendékként nyílt lehetősége arra, hogy szolgálatot vállaljon. Így került az ifjúsági közösség élére, lelkigyakorlatot, lelkinapot tartott, és fiatalok jártak hozzá lelkivezetésre. „A szemináriumban kapott bizalom és szabadság segített, hogy a formálódásunkat ne külső elvárások, hanem belső motivációk alakítsák. Úgy gondolom, ez erősebbé tett, hiszen azért tanultam, azért álltam nyitott szívvel Isten előtt, mert ez a belső vágyam” – értékeli a képzésüket. A szemináriumi hitélet alakításában a meglévő keretek – zsolozsma, szentmise, csendes idők – mellett a növendékek önszerveződő módon is élhettek kezdeményezésekkel. Imacsoportot alakítottak, hogy együtt rátekintsenek, ki hol tart, merre kellene továbblépnie. „Ez lehetőséget jelentett a komoly beszélgetésekre, akár arról is, ki hogyan tapasztalta meg Istent. Ilyen mélységekről beszélgetni nagyon megerősítő. Teret tudtunk adni a szemlélődésnek, ebben is bátorítottuk egymást.” Benedek katolikus családban nőtt fel, szülei gondoskodó szeretetét ma is biztos hátországnak éli meg. Testvére – Riesz Domonkos – a paptestvére is. „Doma óriási ajándék nekem. Korban is közel vagyunk egymáshoz, és hasonló életpályát járunk. Nagyon megértjük egymás örömeit és bánatait. Egyszerre tesós és mély baráti a kapcsolatunk, ugyanakkor szakmailag is segítjük egymást.”

Meghatározó volt számára a városmajori plébánia és a Szent Angéla Gimnázium. Kamaszként úgy gondolta, templomba járni szép szokás. Gimnazista éveiben, egy lelkigyakorlat jelentett fordulópontot az életében. „Eleven és rendkívül örömteli felfedezést éltem át. Imádkoztunk, s én azt éreztem, a másik oldalon van valaki, aki szeret. Azt a valakit, aki vagyok. Istennel lenni öröm volt, keresni kezdtem a vele való találkozás lehetőségeit. Egyre többet imádkoztam.” Benedek az érettségi után turizmus szakon tanult tovább. Közben sok feladatot vállalt a plébánián. „Nagyon szerettem ott lenni, barátokra találtam. Ahogy egyre inkább Isten felé fordultam, erős vágyat kezdtem érezni arra, hogy segítsek a gyerekeknek, fiataloknak meghallani, mit mond nekik Isten, és hogyan tudnak valódi kapcsolatot kialakítani vele. Látom, mekkora örömforrás ez, milyen erős kapaszkodó az életben. Az élő, személyes kapcsolat az, ami az örökkévalóságban is tart. Azt tapasztaltam, hogy például a táborokban még a nagyobb kihívást jelentő gyerekekkel is jól működtek az akár másfél órás imaalkalmak. Ahogy közeledtem a tanulmányaim végéhez, egyre erősebben éreztem, hogy én Isten közelségéből szeretnék még többet adni az embereknek. Először a katekétaképzés felé indultam, egy év után el is kezdtem tanítani. S közben egyre inkább erősödött bennem a vágy, világossá vált számomra, hogy nem csak picit szeretnék együtt lenni Istennel.

A belső vonzás arra hívott, hogy Isten legyen az, akivel összekötöm az életem. Teljes szívvel tudtam igent mondani a papságra, így jelentkeztem a szemináriumba.”

Benedek tavaly augusztus óta diakónusként szolgál Budapesten, a Babér és a Rokolya utcai plébánián. „Nagy várakozással néztem a diakónusi év elé, amikor a nap huszonnégy órájában annak élhetek, amire készültem: közösségben lenni és másokkal együtt keresni Istent. Inspiráló ez a szolgálat, sok örömem van benne. Része lehetek egy növekedésnek, nem csak abban az értelemben, hogy nő a különféle alkalmak látogatottsága, hanem – ami még fontosabb – úgy is, hogy sok ember egyre mélyebben ragaszkodik Jézushoz, nyitottabb lett az imára, sok az új »Jézus-rajongó«. A mi feladatunk a személyes megszólítás, az, hogy  lehetőséget teremtsünk a találkozásra.” Ezért a Babér utcában például az elsőcsütörtöki szentségimádás után beszélgetésre, vacsorára hívják az embereket. Alpha-kurzust is szerveznek, ahova a templomba járók az ismerőseiket hívják meg, akik szívélyes fogadtatásra, személyes figyelemre találnak nálunk, s legfőképpen: Jézusra. „Jézus mindennél meggyőzőbb” – mondja Benedek.

A diakónus részt vesz a hitoktatásban is. A plébánián vannak hittancsoportok és szentségi felkészítés, emellett pedig több iskolában is hittant oktat. Pozitív tapasztalatokról számol be. „Kis csoportban tanítok. A gyerekekben megvan a nyitottság, mindegyikük kötődik valamilyen módon a hithez. Tudunk beszélgetni, és valahogy mélyen, például a Szentíráson elmélkedve imádkozni is.” Benedek olyan plébániára érkezett, ahol kihívás volt felzárkózni Válóczy József, Pál Ferenc, Varga Norbert mellé. „Komoly nevek, de igyekeztem szabad maradni ettől, tudtam, hogy én csak Benit hozhatom. Segített, hogy szeretettel és nyitottsággal fogadtak, hamar otthonossá vált az ittlétem. Ajándék a paptestvérekkel való együttlét, és az, hogy amikor véget ér a nap, nem üres lakás fogad. Bár azt hiszem, nem riadok vissza olyan helyzetektől, amikor vezetni kell, az év során azt is megtapasztaltam, milyen jó a csapatmunka. A végeredmény, ha az a csapat által születik meg, több lesz – összegzi tapasztalatait.

Általában igen sűrű a napja, mondja.

„De bármennyire sok a teendő, igyekszem nem engedni abból az időből, ami az Úré, a négyszemközti találkozásé. Egy órát mindennap vele töltök.

Sokat merítek ebből. A forma változó; lehet csend, természetjárás, dicsőítés. Figyelek, mire hív. Erőre és békére találok a hétköznapokban. Isten jelenléte mindent meghatároz. Összekapaszkodásunk érzékelhető valóság. Szeretném, ha az életem válasz lehetne Isten szeretetérintésére.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila; Mudrák Attila (nyitókép)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 16-i számában jelent meg.