Krimi, humor, metafizika – Az Agatha Christie-rejtély

 „Egyetlen szó körül forgok: kedvesség.
A jóság az, ami meglep ebben az életben,
ez sokkal egyedibb, mint a gonoszság.” 
(Christian Bobin, interjúrészlet, ford. Báncsi Szilárd)

Ha a rend visszaállítható, az azt is jelenti, hogy a világban van rend. Márpedig egy bűneset – mint a létezésben megképződött anomália – földerítése a megbomlott harmónia újrarendezését ígéri. Alighanem ez a bűnügyi irodalom antropológiai nyitja: hogy metafizikai létszerkezetet modellál. S bár popkulturális zsánerről van szó, ma már közmegegyezés övezi, hogy legsikerültebb válfajaiban a krimi magasabb esztétikumot testesít meg. Ezért Agatha Christie (1890–1976) esetében választékosan árnyalt nyelv és lélektanilag érzékeny társadalomábrázolás szavatol. Valamint – amit ritkábban emlegetünk – humor és humánum tapintatos egyensúlya. (Innen, az angolszász minták felől nézve mellesleg Rejtő Jenő paródia-életműve is érthetőbbé válik, minthogy történeti magyarázatot kap.)

Mindez találomra kiválasztott művel is igazolható. Nézzünk például egy aránylag korai regényt, A Hét Számlap rejtélyét (The Seven Dials Mystery, 1929; Kada Júlia fordításában legutóbb a Helikon adta ki 2019-ben). A nemzetközi bűntény skandalumával, a kémek és titkos társaságok toposzával úgy játszik el ez a történet, hogy a borzongatásba romantikus derűt kever, a feszültséget bohózatos párbeszédekkel oldja, a sztereotip alakokat hol karikatúrává túlozza, hol hús-vér sorsba rekeszti. A második regény volt ez, melyben Battle főfelügyelőre hárult az igazság kicsomagolása, de mindahány szereplő érdemi fátumot hordoz. Bundle, Loraine, lady Coote vagy a magyar grófnő például különböző női sorsképleteket, személyiségtípusokat jelenítenek meg. A néhány vonással elevenné rajzolt karaktereket könnyű megkedvelni. A kettős lánykérés komikuma kabarétréfát lop a kalandfolyamba; a lordok letűnő világa és a nagyvállalkozók modern jelene mindvégig tanulságos kontrasztban villódzik össze; a cselekménybeli csavarok kötelező voltuk dacára is meglepnek. Egy ponton, Lestrade és Watson játszi fölemlítésével, a Sherlock Holmes-univerzum előtt is tiszteleg a mű.

Humanista módon tartózkodó és elemzően elegáns az Agatha Christie-féle humor; íme néhány példa. A higgadt, nemesi önérzetre vet fonák fényt a gyilkossági ügy sajátos véleményezése: „– Senkit sem kedvelek, aki idejön a házamba meghalni, csak hogy engem bosszantson – mondta Lord Caterham makacsul.” Okulásunkra szolgálhat egy jobbító szándék kapcsán fölvetett dilemma: „Nagyon rokonszenvesnek találta a fiatalember elpusztíthatatlan derűjét. Anyás buzgalommal szerette volna kigyógyítani rossz szokásaiból, és dolgos emberré nevelni. Sose tette föl magának a kérdést, hogy akkor is ilyen vonzónak találná-e, ha már megnevelte.” A szerelmes évődés sziporkázó dialógusban ölt formát: „– Ez igazi kis boszorkára vall, Loraine. / – Szó sincs róla. A magamfajtát úgy hívják, hogy rendes lány. / – Csak hívják így azok, akik nem ismerik… akiket félrevezet ez a megtévesztően béketűrő és kifinomult viselkedés. / – Szeretem ezeket a szép, hosszú szavakat. / – Keresztrejtvényből vettem mindet.” Lady Coote nosztalgiázó merengése sem nélkülözi a mulattató csattanót: „Emlékszem, lánykoromban az egyik… szóval az egyik udvarlóm… egyszer fölvett egy marék kavicsot, és a barátnőm, aki velem volt, mindjárt mondta, hogy azért őrzi meg, mert az én lábam taposott rajta. Ezt nagyon szép gondolatnak találtam. Igaz, később kiderült, hogy a fiú kőzettant tanult… vagy geológiát?... egy műszaki iskolában.” A golfozó lord és az öntudatos kertész némajátéka sem kevésbé megmosolyogtató: „Lord Caterham újabb hanyag lendítése a pázsit irdatlan méretű darabját hasította ki. Az épp arra járó MacDonald visszarakta, és a helyére taposta.” Oktatási paradoxonról is lehet szellemesen értekezni: „– Ezt hívják általános műveltségnek. / – Van-e rémesebb e két szónál? – kiáltott fel Mr. O’Rourke. – Hála az égnek, én magam, iskolázott ember lévén, minden tárgyban teljességgel tudatlan vagyok – fűzte hozzá jámboran.” S persze a házassági ajánlatot sem az elvárt szívélyesség fogadja: „Olyasmit kellett volna mondanom, hogy mélyen átérzem, mennyire megtisztelő az ajánlata, és így tovább. / De annyira zavarba jöttem, hogy a végén kiugrottam a franciaablakon és elszaladtam.”

Az egyik szereplő – a korán kelés mellett – mértéktartás és módszeresség gyakorlásában látja üzleti sikerei kulcsát. Ezek írói erényeknek sem utolsók. Christie szövegvilágának Conan Doyle vagy Chesterton etikai kimértsége és Simenon melankolikus lélektana a rokona; Poe műfajteremtő novellái jóval komorabbak, sőt lidércesebbek, a hardboiled krimi (Dashiell Hammett, Raymond Chandler stb.) pedig már egészen más irányban kereste az epikai megújulás lehetőségeit. Marple, Poirot és a többiek rendesen középosztálybeli vagy előkelő társadalmi közegben veszik magukra a földi gondviselés profán szerepét (a kizökkent idő helyreigazításának alkalmi feladatát); itt a bűnesetek is szinte arisztokratikus tapintattal zajlanak, de legalábbis az ifjúsági regények illemtudó izgalmait idézik.

Nincs tehát rejtély Agatha Christie világraszóló népszerűségében: az összetevők lajstromozhatók, sőt eltanulhatók – csupán a szerző különlegesen intelligens tehetsége, mely a motívumokból érvényes valóságot állít elő, taníthatatlan.

Fotó: Wikipédia; Helikon Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.