Krisztus átölelő szeretetét adják az embereknek – Beszélgetés Marik Gergellyel

– Az Ön szemében mi a karitász feladata?

– A legfontosabb, hogy Krisztus szeretetét vigyük az emberekhez. A karitásznak mindig a helyi körülményekre kell válaszolnia, de fontos, hogy tudjuk a miértet. Sokszor elmondom, hogy

a karitász ima nélkül csak egy segélyszervezet, segítség nélkül pedig imacsoport. E kettő között kell megtalálnunk az egyensúlyt, és soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy miért, vagy még inkább kiért dolgozunk.

Tudnunk kellene a karitászról mint tényleges szeretetszolgálatról gondolkodni. Jó volna, ha a logóban látható szeretetlángok tüze valóban érezhető lenne a munkánkban. Az őszi lelkigyakorlaton Varga László püspök a bazilikában felhívta a figyelmünket: az imádság, a segítség, Krisztus felismerése a rászorultakban elengedhetetlen ahhoz, hogy a tevékenységünk valóban karitászmunka legyen. Ez a fő irány. De ahány plébánia, annyi ház, annyi szokás és annyi körülmény.

– Hogyan zajlik a karitászcsoportok élete, és miben áll a központtal való kapcsolattartásuk?

– A főegyházmegye területe tíz régióra oszlik, ezeket még Bajzáth Ferenc atya hozta létre. A régióvezetőkkel havonta találkozunk, és részt veszünk a régiós gyűléseken. Áldott szervezet vagyunk, 1057 önkéntes dolgozik velünk nap mint nap. Vallom, hogy a feltétel nélküli szeretet jegyében kell tevékenykednünk, és ennek látszódnia is kell rajtunk. Majdnem minden plébánia területén működik csoportunk, ezért nagy szükség van a központi szervezet munkájára. Az irodában tíz alkalmazott végez koordináló feladatokat; emberi és anyagi erőforrásokkal egyaránt támogatjuk a karitászcsoportokat, amelyek a helyi civil szervezetekkel összekapcsolódva végzik tevékenységüket. Munkánkat az országos karitásszal karöltve végezzük, rajtuk keresztül kapcsolódunk be az országos programokba.

– Említene néhány jó gyakorlatot?

– Szeretném, ha a karitászmunka nem korlátozódna a ruha- és élelmiszerosztásra, a katasztrófahelyzetekben való megjelenésre, noha kétség sem férhet hozzá, hogy mindezekre nagy szükség van.

Ha Krisztus szeretetét nyújtjuk, az biztonságot ad. Ahol az ember szeretve van, ott biztonságban van.

Ilyen hely az Egyházunk. Nehéz a feladatkörömben eddig eltöltött valamivel több mint egy év után véleményt mondani, amikor sokan már sok éve teszik a dolgukat. Sok jó gyakorlatot látunk, amelyekben megvan az egyensúly, ahol nem csak a megszokott válaszokat tudjuk adni, ahol nem zárjuk be a karitászt valami burokba, ahol oda tudunk figyelni mind a testi, mind a lelki igényekre. A tevékeny szeretetben a rászoruló érzi, hogy szeretettel fordulnak felé, és nem csupán egy következő bábu a sorban. Sok jó példa van erre, hosszasan sorolhatnám.

– Jellemzően idős emberek szolgálata a karitász. Hogyan tudják továbbadni ezt az elkötelezettséget?

– Fontos célom, hogy a fiatalokat is bevonjuk a szolgálatba. De ehhez nekünk is változnunk kell, ki kell lépnünk a „karitászdobozból” és azt a képet mutatni, hogy valóban szeretetszolgálat vagyunk. Lehetőségeket, konkrét feladatokat, eseményeket kell felkínálnunk. Vannak jó példák a fiatalok bekapcsolódására. Novemberben például az élelmiszergyűjtésen nagyon aktívak voltak a fiatalok, gyűjtöttek a rászorulóknak, és gyakorolták az élő szóban folytatott kommunikációt. A lehetőségek felkínálása terén természetesen van hova fejlődnünk, de elengedhetetlen, hogy odafigyeljünk erre. Ugyanakkor az idősek szolgálata nagy kincs nekünk. Egyrészt a tapasztalatuk, másrészt a lelki és imahátterük miatt, amit a karitásznak adnak. Harmadrészt pedig azért, mert nekik több idejük van, és készek felajánlani azt a másokért végzett munkára. El kell fogadni, hogy más időráfordításra van lehetősége egy nyugdíjasnak, mint annak, aki a karitász szolgálatában a napi munkája mellett vesz részt. Fontos, hogy ezen a téren is meglegyen az egyensúly. Támaszkodunk az időseinkre, de találunk feladatot a fiataljainknak is.

– Az eredményes karitászmunkához nélkülözhetetlen a szakmaiság. Hogyan tudják ezt elősegíteni?

A jó szándék nagyon fontos, az irgalom elengedhetetlen, de szakmaiság, képzés nélkül nem biztos, hogy valóban jól segítünk.

Vannak nehéz helyzetek, amikor nem az érzelmekre támaszkodva kell meghozni egy-egy döntést. Az alapelvünk az, hogy mindenkin igyekszünk segíteni. Ám képzéssel kell megalapoznunk a hozzáértést ahhoz, hogy az adott körülmények között élő ember helyzetén hosszú távon javítani tudjunk. Többfajta képzést kínálunk az önkénteseink számára, és buzdítjuk is őket, hogy vegyenek részt ezeken. Van olyan alapképzésünk, ahol a rászorulókhoz való hozzáállás szerepel a fókuszban, és vannak specifikus képzések is, például a beteglátogatáshoz kapcsolódóan. Ezeket az országos központtal együtt szervezzük.

– Mire volt elég a kinevezése óta eltelt valamivel több mint egy év?

– Sok mindenre elég, volt és nagyon sok feladat áll még előttünk. A karitász számomra inkább közösséghez hasonlít, mint intézményhez. Közösségként más a dinamikája, az önkéntes mivolta miatt még inkább. A megbízatásomban eddig eltöltött idő arra biztosan elég volt, hogy lássam, mennyi nagyszerű ember tevékenykedik a karitászban. Nap mint nap tapasztalom a sok jó szándékot és a sok munkát, amit beletesznek a szolgálatba. Hála és köszönet nekik! Világos számomra az is, mennyire fontos – a megmaradásunkhoz elengedhetetlen –, hogy ne felejtsük el a gyökereinket, és mindig tudatosítsuk, hogy miért, pontosabban kiért dolgozunk.

– Hogyan néznek az új év elébe?

– Bizalommal és örömmel. Azt szoktam mondani, hogy amit a Jóistentől kapunk, azt kötelességünk és örömünk is továbbadni másoknak. Küszöbön a karácsony, ilyenkor mindenki érzékenyebb, együttérzőbb kicsit. De

a rászorultság karácsony után sem szűnik meg.

Ha pozitív értelemben akarom nézni a dolgokat, akkor azt mondhatom: nekünk háromszázhatvanöt napon át karácsony van, mert mindennap oda kell fordulnunk a rászorulók felé. Így tekintek a jövőbe: minél több emberen tudunk jól segíteni, annál jobb lesz nekünk, hiszen akkor úgy érezhetjük, hogy elvégeztük a ránk bízott feladatot.

– Mik a tervei a közeli jövőre vonatkozóan?

– Nagyon nehéz konkrét terveket meghatározni, hiszen az adott helyzetre és a gondviselésre való ráhagyatkozás elengedhetetlen ebben a munkában. De általánosságban azt mondhatom: minél több rászoruló embert szeretnénk elérni lelki és anyagi segítséggel. Azért sem szeretek konkrét célokat meghatározni, mert vallom, a karitász nem attól működik, hogy éppen ki a vezetője. Attól működik, hogy vannak önkénteseink, akik a maguk helyén teszik a dolgukat. Nekik iránymutatást és segítséget lehet nyújtani. A legfontosabb, hogy Krisztus átölelő szeretetét odaadjuk az embereknek, ebben kell erősödnünk. El kell mondanunk, hogy ezen a helyen krisztusi szeretetet van, biztonság, béke, és nem aggodalom, nem siralomház.

Lélekkel van átitatva ez a munka. Az emberi odafigyelés, a csendes meghallgatás legalább olyan nagy segítség, mint az élelmiszer, a bútor, az iskolaszer vagy a tüzelő.

A kettő együttesével tudunk az embereknek olyat adni, amire rászorulnak.

– Hogyan és mikor került a karitászhoz?

– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus titkárságának irodavezetője voltam. Amikor a Jóisten áldásával lezajlott az esemény, Erdő Péter bíboros megkért a Szent Máté Ingatlanüzemeltetési Központ vezetésére. 2023 szeptemberében pedig felkérést kaptam a főegyházmegyei karitászközpont irányítására. Képviselem az intézményt, és mellettem van egy kiváló csapat. Az egész így együtt működik. Ezen túlmenően az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye missziós referense is vagyok, ebben a feladatkörömben is nagyon jó emberekkel dolgozom együtt.

– Mivel foglalkozott előzőleg? 

– Úgy gondolom, hogy a Jóisten mindig vezet minket. Végzettségemet tekintve meglepő módon angoltanár vagyok. Hiszem, hogy bármit meg tud tanulni az ember, amire igazán nyitott. A pályám elején dolgoztam a McDonald’s-nál franchise-igazgatóként, azután hálózati igazgató voltam a Diegónál, majd egy könyvkiadóhoz kerültem. Jó tanulási időszak volt ez, amikor képet alkothattam arról, hogy egy ideális világban hogyan működne egy jól felépített szervezet, s megtapasztalhattam azt is, hogy milyen egy jól strukturált, ám lélektelen szervezet. Nekünk ezzel szemben lelkes és jól strukturált szervezeteket kell létrehoznunk, ahol meghatározó a lelkiség. Ez olyan többletet jelent, ami máshol nincs jelen. Nagyon sokat segített nekem, hogy hívő családban nőttem fel, majd az Emmanuel közösséghez tartoztam. Megértettem, mennyire fontos az egyensúly a lelki élet és a professzionalizmus között. Ezek kiválóan kiegészítik egymást. A leghosszabb távú célunk az életben az, hogy üdvözüljünk, és másokat is segítsünk az üdvösség útján. Ha ezt szem előtt tartjuk, és ha van személyes istenkapcsolatunk, akkor nem tévedhetünk el. Idő és energia ápolni ezt, de óriási segítség is ahhoz, hogy az ember lássa, hol a helye.

– Ellenszélben tesszük a dolgunkat, mégsem hallgathatunk.

– Úgy gondolom, az Egyháznak sosem volt könnyű dolga, bármely történelmi időszakot nézzük. Nem szabad hallgatnunk, de a cselekedeteinknek egységet és egyensúlyt kell mutatniuk ahhoz, hogy hitelesek legyünk. Hallatnunk kell a hangunkat, mert az Egyházunk jó hely, bárki bármit mond is. Biztonságos hely, ami átölel minket. Persze az Egyház is emberekből áll, akik nem tökéletesek. Egyedül Isten tökéletes. Ő a tökéletes szeretet, aki a Fiát is feláldozta értünk, az üdvösségünkért. Ezt a szeretetet kell továbbadnunk másoknak mindig, minden pillanatban.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.