Krisztus ismeretében és szeretetében elmélyülve – Jegyzet a Hittani Dikasztérium új dokumentumáról

A dokumentum a Szentélek szerepével indít, aki rendes és rendkívüli adományaival egyaránt elhalmozza Isten népét. A jelenések és magánkinyilatkoztatások – a karizmákhoz hasonlóan – olyan nem kiérdemelhető, rendkívüli kegyelmi adományok, melyek sokszor az emberi szavakon túl, profetikus jelszerűség által, vagy hitünket erősítő tartalmunk révén szolgálhatnak az Egyház épülésére, de soha nem a kinyilatkoztatás „kiegészítésére” vagy felülírására. A legújabb szentszéki iránymutatás bevezetőjében leszögezi, hogy célja nem a még erőteljesebb kontroll, és főleg nem a „Lélek kioltása”, csupán az előző ilyen témájú, 1978. február 25-i keltezésű dokumentum (Eljárási normák a feltételezett jelenések és kinyilatkoztatások megítéléséhez) kiadása óta eltelt időben összegyűjtött tapasztalatok összegzéseként a szemléletmód megújítása, az ügymenet rendezése, és az addigi irányelvek frissítése.

Tapasztalható volt ugyanis egyfajta rosszul értelmezett, túlzott önállóság és átgondolatlanság egyes egyházi tisztségviselők részéről az ilyen jelenségekre és üzenetekre vonatkozó nyilatkozattételekben.

Sőt, az is megesett, hogy egy ugyanazon jelenség kapcsán – különösen, ha az már szélesebb körben ismertté vált – püspökök és szentszéki apparátusok különböző időkben egymástól eltérő véleményeket és minősítéseket formáltak, nem csekély bizonytalanságot keltve így a hívekben. Itt jegyezzük meg, hogy egyébiránt a kegyhelyeink legnagyobb részét illetően, jóllehet azok létrejöttének „okaként” nemritkán valamilyen csodás jelenség áll, maga a jelenség hivatalos ítélettel soha nem lett minősítve, vagyis az eddigi szóhasználattal élve, egyáltalán nem lett megállapítva annak „természetfölöttisége”. Az ebben kompetens egyházi vezetők, sokkal inkább egyszerűen hitelt érdemlőként tekintettek a kiválasztott személyekre és azok elbeszélésére, engedélyezve a szent helyhez kötődő zarándoklatokat és az annak sajátosságaihoz megfelelő kultusz végzését, valamint egyes üzeneteknek egyházi jóváhagyással történő megjelenését. A feltétezett jelenésekkel, üzenetekkel szorosan összefüggő helyszínek sajátos „életének” kibontakozásában természetesen a Szentlélek által mozgatott hitérzéknek is kulcsfontosságú szerep jut. Így indulhatott útjára az addig kialakuló gyakorlatok között immár hivatalos formában is számos zarándokhely élete, melynek során idővel sor kerülhetett a kegyhellyé nyilvánítás egyházjogi aktusára (akár a későbbiekben nemzeti kegyhely szintjére emelve), és akár saját miseformulák, liturgikus szövegek engedélyezésére, vagy netán – a jelenség szélesebb körben, az adott helyi egyház kereteit túllépő módon való elterjedése esetén – az ebben kiemelten érintett személyek boldoggá vagy szentté avatásárának megindítására, mint például Lourdes vagy Fatima esetében.

Megjegyzendő azonban, hogy egyes személyek boldoggá- vagy szentté avatása nem vonja magával automatikusan az esetlegesen hozzájuk kötődő ilyen jelenségek hitelesnek nyilvánítását is.

A dokumentum megerősíti, hogy a világszerte ezrek által látogatott kegyhelyek túlnyomó részére méltán tekinthetünk az imádság, az Istennel és az ő népével való találkozás kiemelkedő helyszíneiként, melyeket ott határozottan megtapasztalható „kegyelmi atmoszféra” jellemez. A Szentlélek által ébresztett hitérzék nyomán a krisztushívők arra nagyon is ráérezhetnek, hogy ha ezek a „szent hajlékok” a kegyelem működésének kiemelkedő helyszínei, és amennyiben komoly ellenvetés nem keletkezett az Egyház elöljárói részéről az ott meggyökeresedett szokásokkal, lelkipásztori gyakorlatokkal kapcsolatban, akkor a népi jámborság helyben megvalósuló gyakorlatai – megőrizve a liturgikus és szentségi cselekmények mindenkori elsőbbségét – a dokumentum szerint kimondottan bátorítandók. E téma kapcsán érdemes figyelmet szentelni Ferenc pápa 2017. február 11-én kelt, Santuarium in Ecclesia kezdetű, motu proprio formában kiadott apostoli levelének is, mely ebben a témarészletben mintegy „előkészíti” a mostani megnyilvánulás szellemiségét. A Szentatya ugyanis már jó hét évvel ezelőtt arról beszél, hogy a kegyhelyeken Isten közelségét mélyreható módon tapasztalhatjuk meg, és Isten népének zarándokhelyei, számos nemzet hívei számára annak sajátos, a régióra jellemző önazonosságáról is tanúskodnak, miközben történelmének is fontos részei lehetnek. Kitér arra is, hogy a hétköznapi élet valósága és a zarándoklatok szoros kapcsolatban és kölcsönhatásban állnak egymással.

A zarándokutak tovább mélyítik a hívők hitét, miközben szélesre tárják szegények, nélkülözők számára is az Atyai Ház megtapasztalásának valóságát, melynek mennyei szépségét visszatükrözve a kegyhelyek mai evangelizáció fontos szereplőivé lehetnek.

Mindez persze állandó figyelemmel kísérést igényel az illetékes felelős lelkipásztorokról, kegyhelyigazgatóktól, megyésfőpásztoroktól, hogy az adott kegyhelyen zajló lelkipásztori élet valóban jó gyümölcsöket teremhessen.

De térjünk vissza most az újonnan kiadott szentszéki dokumentumhoz, mely sokkal inkább szól a kegyhelyekhez, zarándoklatokhoz fűződő lelkiségi tapasztalatokról, és szándékosan nem az ezek létét is nemegyszer megalapozó jelenségek formálisan kifejezett „természetfölöttiségére” élezi ki a hitelesség kérdését, még ha egyébként a Szentléleknek kétségtelenül természetfölötti működéséről lehet is szó. A természetfölötti jelenségek világa azért is szerfölött bonyolult, mert különböző jelenségformák – pl. látomás, belső hallás (allocutio), üzenetek, álomban tapasztalt jelenés stb. – nemritkán egymással is szorosan összefonódva jelentkeznek. Ratzinger bíboros például 2000 júniusi kommentárjában „fatimai látomásról” beszél, amikor az abban rejlő vizuális képszerűségről (pokol látomása, Mária Szívének „képe”) szól, jól tudván, hogy ez része annak a jelenésnek, melyben a megdicsőült Szűzanyával személyesen találkoznak az arra kiválasztott gyermekek.

Az ilyen jelenségek természetfölötti jellegének kutatásában tehát nem kell elvesznünk, azt olyan szakemberekre kell bízni, akik erre kimondott utasítást kapnak.

Azt se feledjük, hogy például egy belső halláson alapuló üzeneteket összegyűjtő és kritikai kiadás során szakemberek által gondozásba vett lelki naplóra az ordináriustól származó kiadási engedély („Imprimatur” – „nyomtattassék ki”) önmagában még egyáltalán nem az annak „eredőjeként” szolgáló feltételezett jelenség „természetfölöttiségének” elfogadását jelenti, hanem kimondott egyházi engedélyt arra, hogy pozitív szakértői véleményezés, és annak Nihil obstat-tal („semmi akadálya”) záruló véleménye nyomán, egy főpásztor az adott írások megjelenéséhez és terjesztéséhez hozzájárul. Ennek megléte irányadó lehet még az adott részegyház határain túlmutató módon a legegyszerűbb hívek számára is, jelezve számukra, hogy amennyiben ezzel a kiadvánnyal kapcsolatba kerülnek, azt „biztonsággal” használhatják, mivel az Egyház annak tartalmát a hitük növekedése szempontjából károsnak nem találta. Kívánatos is, hogy ha ilyen kiadvánnyal találkozunk, keressük rajta mindig az egyházi jóváhagyás jelzését!

Mint fentebb említettük, a korábbi, „természetfölöttiség”-ről szóló döntést nem lehet semmiféle fórumon, felelőtlenül, saját hatáskörben kimondani ilyen jelenségekre, ennek hivatalos megítélése a Szentatya kompetenciája,

aki kivételes procedúrával ebben egyedül kompetensként eljárhat vagy ennek lefolytatására felhatalmazást adhat. A dokumentum azonban arra is emlékeztet, hogy erre nagyon ritkán került sor ilyen szinten a múltban. Jegyezzük meg, hogy komolyabb érdeklődést kiváltó, valóban hitelt érdemlő és főként világszinten elfogadott jelenésből mindösszesen alig húszról van tudomásunk (mint például Guadalupe, La Salette, Fatima, Lourdes – hogy csak a leghíresebbeket említsem). A dokumentum is pontosan utal rá: csupán 1950 után „nem több, mint hat” ilyet tartunk nyilván. A nevezett jelenségek kapcsán a Dikaszérium sokkal inkább szól lelkiségi tapasztalatról, és nem annyira a jelenségek „természetfölöttiségéről”.

A jelen rendelkezés újdonsága leginkább abban rejlik, hogy „természetfölöttiség” megállapítása helyett – a már fentebb említett szakértői véleményhez hasonló módon – Nihil obstat-tal lehet illetni azokat a rendkívüli jelenségeket, melyeket, kellő vizsgálat után elfogadhatónak talál a Hittani Dikasztérium. Ezáltal tulajdonképpen az illetékes püspök is nagyobb bizonyosságot nyer, hiszen ezen a módon a Szentszék iránymutatásai mentén jár el, nem önhatalmúlag. Ezzel egyfelől sokkal inkább elejét veheti az egyes úzusok ellenőrzés nélküli elburjánzásának, másfelől a Dikasztérium „pozitív” véleménye jobban lehetővé teszi, hogy az érintett helyen kibontakozó gyakorlat még inkább gyümölcsöző lehessen. Ehhez kapcsolódóan már a hívek szabad döntésén múlik, hogy érdeklődnek-e iránta, beillesztik-e azt saját lelkiségükbe stb. A dokumentum utal XVI. Benedek pápára is, aki szerint hitükben segítséget adhatnak az ezek irányában nyitott hívek számára az Egyház által pozitív elbírálásban részesült jelenségek, azonban ezek követése senki részéről nem kötelező. Főleg pedig ne magának a jelenségnek a „természetfölöttisége” legyen a kérdés, hanem sokkal inkább az, hogy egy magánkinyilatkoztatás tartalma mennyiben irányul Krisztusra (vö. Verbum Domini, 14).

A végső ítéleti formák közül az 1978-as dokumentum kétfélét említett: constat de supernaturalitate („fennáll a természetfölötti vonatkozás”), vagy non constat de supernaturalitate („nem áll fenn a természetfölötti vonatkozás”). Megjegyzendő azonban, hogy egyes szakirodalmak értékelése szerint, míg az első nyilvánvalóan pozitív ítélet, a második valójában inkább várakozó álláspont, mivel a világosan negatív ítélet constat de non supernaturalitate („nem természetfölötti vonatkozás áll fenn”) minősítésben jelenik meg, melyet a régebbi dokumentum ilyen formában nem említ – szemben a mostanival, melyben viszont épp ez a leginkább negatív konklúzió!

A jelen rendelkezés szerint a püspök által a Dikasztérium elé terjesztett jelenség hivatalos vizsgálatának kimeneteleként mostantól hat válasz lehetséges:

1) Nihil obstat — elismerést nyer a Lélek működése a vizsgált jelenségekben és ahhoz fűződő lelki tapasztalatokban, és nem tudunk különösebben veszélyes vagy problémás elemekről, így azok támogatásának nincs akadálya. Ez egyben bátorítás is a püspökök számára, hogy értékelve az adott jelenséghez kötődő, eddigi pozitív pasztorális eredményeket, mozdítsák elő az adott helyhez kötődő lelkipásztori életet.

2) Prae oculis habeatur — alapvetően pozitív megítélés, de szükséges szem előtt tartani, hogy felmerültek tisztázásra szoruló elemek a jelenségek elsődleges érintettjeivel való párbeszédet, illetve az esetleges üzenetek tartalmát tekintve.

3) Curatur — itt már jelentősebb nehézséget mutatnak egyes tartalmi-formai elemek, még ha a jelenség iránti érdeklődés szélesebb körben el is terjedt és egyébként alapvetően jó lelki gyümölcsöket terem. Ebben az esetben a hívek megzavarását elkerülendő, jóllehet nem javasolt az elterjedt úzusok kimondott tiltása, a Dikasztérium mégis óvatosságra inti a főpásztort, hogy a jelenséghez kötődő gyakorlat terjedését ne bátorítsa, hanem inkább a kultuszbeli megnyilvánulások módjának javításával foglalkozzon, más, megfelelő lelkiségi-lelkipásztori formákat találva a hitbeli tartalom kifejezésére.

4) Sub mandato — ekkor még mindig nem önmagában a jelenség a komolyan problémás, hanem egyének vagy közösségek viselkedése, akik ezeket kifogásolható módon alkalmazzák, például gazdasági hasznot húzva egy-egy lelki tapasztalatból, netán a jó erkölccsel össze nem egyeztethető gyakorlatokat űzve ehhez kapcsolódóan, vagy mintegy „versengő” pasztorális valóságot fenntartva a hivatalosan jóváhagyott formákkal szemben, figyelmen kívül hagyva a főpásztor iránymutatásait. A Szentszék küldötte, vagy a Dikasztérium megbízásából maga a helyi püspök kíséri élénk figyelemmel a történéseket és veszi kézbe konkrétan a helyben zajló pasztorális élet irányítását.

5) Prohibetur et obstruatur — elérkeztünk addig a pontig, melyben a kétségtelenül pozitívnak mondható eredmények mellett valójában súlyos problémák és a hit tisztaságára nézve jelentős kockázatok igazolhatók a jelenséghez kötődő gyakorlatban. Szükségessé válik ez esetben a püspök nyilvános, negatív tartalmú megnyilvánulása, melynek értelmében a jelenséghez kötődő úzusok követését megtiltja és egyfelől érthetővé teszi döntésének okát, másfelől a hívek számára megfelelő katekézist biztosít, hogy helyes lelki-hittani irányt szabjon a kérdésben érintettek és az érdeklődők számára.

6) Declaratio de non supernaturalitate — a püspök ekkor kifejezetten arról nyilatkozik, hogy a jelenség nem természetfölötti eredetű. Konkrét bizonyosságon alapuló, világos tényeknek kell ezt alátámasztaniuk, mint pl. egy „látnok” beismerő vallomása, hogy szándékosan hazudott, vagy egyértelműen súlyos, tárgyi-doktrinális tévedések, melyek egyértelműen kizárják a természetfölötti működés valóságát.

A vizsgálatnak tehát alapvetően arra kell választ találnia, hogy felismerhetők-e a természetfölötti jelenségben az isteni cselekvés jelei; az esetleges üzenetek a hitletéteménnyel és a jó erkölccsel nem ellenkeznek-e; az erre épülő gyakorlat mennyire terem lelki gyümölcsöket és esetleg miben szorul korrekcióra; valamint, hogy szükséges-e ennek további terjedését lelkipásztori szinten még inkább érvényre juttatni az illetékes egyházi hatóság által.

Amennyiben a Dikasztérium részéről Nihil obstat lesz a válasz, a dokumentum aláhúzza, hogy ebben az esetben sem tekinthetjük ezen jelenségeket, valamint a magánkinyilatkoztatások tartalmát hitünk tárgyának, és azok elfogadása, követése senkitől el nem várható. Hasonlóan a korábban pozitív egyházi véleményben részesült jelenségek vagy a karizmák világához, az ilyen módon – nem a „természetfölöttség” tekintetében, hanem „működésükben”, tartalmukban – hitelesnek tekinthető jelenések és üzenetek továbbra is arra szolgálhatnak, hogy

végső soron Krisztus ismeretében és szeretetében segítsék elmélyülni Isten zarándok népét, egyre mélyebb közösségbe lépve Istennel és az Egyház többi tagjával.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír