Krisztus közlegénye – Csorba Domonkos OFM emlékére

Domonkos atya huszonnégy évesen Esztergomban kezdte ferences életét. Itt is szentelték pappá 1962-ben, és lett kollégiumi nevelő, lelkipásztor és hősiesen szolgálatkész mindenes. 1969–2005 között az Amerikai Magyar Ferences Kusztódiában szolgált, több éven át, mint annak kusztosa, vezetője. Hazatérve főhadiszállása a gyóntatószékek csendes mélye lett, először a rózsadombi Tövis utcai ferences templomban, azután a Pesti Ferenceseknél, majd Esztergomban. Az utóbbi években egyre teljesebb beavatást kapott Krisztus szenvedésébe, türelemmel viselte.

Bevallom, Domonkos atyától egyetlen felejthetetlen mondatot sem őrzök. Annál inkább két képet. Az egyik Esztergomból való, a másik Makóról.

Ferences életemet én is Esztergomban kezdtem, 1966-tól itt voltam novícius. Gyakori sétautunk a Basa utcába vezetett, ahol minket Márton atya fogadott vidám nagyotmondásaival, ízes beszédével és a Basa utcai kert még ízesebb gyümölcseivel. És mi fogadott ott még? Egy különleges zenebona a hizlalda felől, mert az is volt ott, hogy biztosítsa az ínséges ötvenes–hatvanas években a nagyszámú kolostor s a mindig farkaséhes kollégista diáksereg számára a hazai finomságokat. Amikor, többnyire ebéd után, elindultunk a sétára, az udvaron már indulásra készen ott berregett a Moszkvicsok, Ladák, Volgák kádári világában csodaszámba menő terepjáró, a Land Rover. A hozzá csatolt pótkocsiban munkára kész, vidám gyereksereg szorongott, az autó belsejébe pedig gumicsizmás, munkaruhás emberek szálltak be, a rendház vezetői: Antal atya, az igazgató, Oszkár atya, a rektor, Zsigmond atya, a házfőnök, Kálmán atya, a gondnok, és volt egy közlegény is, Domonkos atya. Mikorra mi kiértünk, már égett a munka a gyerekek s az atyák keze alatt. Ebben kitűnt Domonkos atya. Az ő kiváltsága volt az állatok ellátása: az ólak tisztántartása, almozás, etetés. Otthon volt e munkálatokban, kedvességét az óllakók díjazták is, várták, hallgattak rá, jelenlétében különösen vígan visongtak-röfögtek. Mire végzett e munkálatokkal, az ól ragyogott a tisztaságtól, a vályú telve malacfinomságokkal, a sertések, kicsinyek és nagyok kiglancolva, de bizony ennek ára volt: Domonkos atya munkaruhája magán viselte az ól minden szennyét, szagát. Domonkos atya és a többiek végeztek a munkájukkal, mi pedig az ámuldozó látogatásunkkal. Mire hazaértünk, a Land Rover már ott állt üresen az udvaron. Lassan beesteledett. A rendház kis harangja vesperásra, esti dicséretre hívott.

Mikorra a kápolnába értünk, már imába mélyedve, ragyogó, tiszta habitusban, minket mindig megelőzve ott térdelt Domonkos atya. Az imában éppoly serényen, mint a munkában.

Hetente egyszer disznóvágás is volt. Ugyanaz a csapat indult útnak a hajnali éppen derengésben. De már mielőtt megszólalt volna a reggeli kisharang, vissza is értek, csapzottan, fáradtan. Egyvalaki közülük ekkor sem hiányzott a reggeli dicséretről, s az azt követő konventmiséről, épp a legserényebb munkás, Domonkos atya. Csodáltuk. Hogy bírt ilyen szélsebesen a vályú mellől az oltárhoz érkezni tisztán, imádón.

A karácsonyi történetben az etetővályú, a betlehemi barlang falába vájt kővályú, a jászol megszentelődik: Jézus jászola. Szent Ferenc karácsonyi ünnepében, a grecciói karácsonyéjszakában ott a jászol, az etető, fölötte az oltár, az oltár fölött a pap keze, benne a Kenyér, Jézus. A vályú, Jézus jászola a szentmisében az oltár fölött a pap keze. Erre kiált föl Assisi Szent Ferenc: „nézzétek Isten alázatát”. A vályú és az Eucharisztia kapcsolatáról Pilinszky János ír verseiben, a Parafrázisban és a Harbach 1944-ben. Amikor a Parafrázisban ezt olvasom a vágyról, mely a vályú ajándékát, a Kenyeret nézi, hogy „tekintete tündöklő tisztaságú”, s a Harbach 1944-ben, hogy „Magasba mártják arcukat, / feszülten mintha szimatolnák / a messze égi vályukat”, akkor ezek a sorok Domonkos atyát juttatják eszembe, az esztergomi élményt.

A makói kép a makói kórházhoz kötődik. Valamikor a kilencvenes években történt, hogy Domonkos atya hosszabb időre hazalátogatott Amerikából, New Yorkból, ahol akkor magyar lelkész volt. Fölkereste mélykúti szeretteit, közben súlyosan megbetegedett, a makói kórházba került. Szegedről látogattuk meg. Láttam már szörnyű állapotban lévő kórházakat, különösen, hogy nemrég érkeztem Ukrajnából, Kárpátaljáról, de a makói kórház akkori állapota mindent alulmúlt. Málló vakolatok, dohszag, bűz, zsúfoltság, mindenfelé elhanyagoltság… Istenem, szegény Domonkos atya megérkezik az amerikai jólétből ebbe a nyomortanyába. Nem elég a betegség, még ez a förtelem is rászakad. Fel voltam készülve, hogy ezen állapotok közepette egy nekikeseredett emberrel fogok találkozni. Hogy derítsem föl? Mit mondjak neki? Mivel vigasztaljam? Hiszen, amint beléptem ebbe a nyomorúságba, rám is rám szakadt a depresszió. Félve nyitok be a megadott kórterembe. Ágyak és ágyak, rajta valóban nekikeseredett emberek. Egyet kivéve, szemközt a jobb sarokban egy sugárzó arc fogad, Domonkos atyáé. Elmondja, hogy szép lassan mégiscsak gyógyul. Dicséri az orvosokat, a nővéreket, az ellátást. Ámulok rajta. Körülnézek a többi betegen, nyoma sincs bennük Domonkos atya derűjének, sőt óvatosan bele-beleszólnak a beszélgetésbe, az ellenkezőjét állítják, panaszkodnak, lázonganak egyre hangosabban. Domonkos atyára nézek, ő, csak nekem mondva, nem vitatkozva, csöndesen védelmébe veszi a kórház dolgozóit. Mentségeket keres, talál. Közben nyílik az ajtó, Domonkos atyának látogatói érkeznek, földiek Mélykútról. Ünnepien felöltözve, a férfiak fehér ing, zakó, az asszonyok sok bő szoknyában és fölszerelkezve nagy kosarakkal, minden földi jóval. Az ő arcukon is döbbenet ül a látvány miatt. Nem rejtik véka alá a véleményüket. Felbolydul a népes kórterem. Nemcsak lázas, de lázongó betegek, lázadó látogatók: Bátyja, hová kerültél, hát ez nem Amerika! Hála Istennek, mondja csöndesen Domonkos atya, és sorolja az érveit, hogy miért is „hál’ Istennek”. Igazabb, őszintébb, nekem valóbb világ ez.

Szegény, megnyomorított ország megnyomorított világa, kórháza. Otthon vagyok benne, ferencesként pláne.

Láthatólag senki semmit nem ért ezekből a szavakból, csak azt látják, érzik, hogy szívből jönnek. Itt nincs helye ellenvetésnek. A harc persze csak most következik, amikor előkerülnek a kosarak. Bátyja egyél! Bátyja itt hagyjuk neked. Egy falatot letör Domonkos atya az egyik kalácsból. S aztán szokatlanul parancsolóvá válik a hangja: a többit hazaviszitek! Nem! De! Érvek, ellenérvek. S a mélykútiak utolsó feljajdulása: és otthon mit csináljunk vele? Domonkos atya hangja újra csöndesre vált: kiviszitek a cigányokhoz.

A látogatók lassan elbúcsúznak. Domonkos atya mindegyik homlokára keresztet rajzol, a látogatók láthatóan egészségesebben mennek haza, mint ahogy jöttek. Ámulok. Történik az evangélium. A beteglátogatás egészségükre válik, ahogy az Ítélet Királya mondja, üdvösségükre (Mt 25,31–36).

Azután Domonkos atya felém fordul: Lacika, mondd, te nem hoztál nekem semmit? A szívemhez kapok. A mellényzsebemben ott lapul a pikszis, benne a Viaticum, az Útravaló, a Kenyér, Jézus. Előveszem, kibontom. A pap kezében, az etetővályúban ott van Jézus. „Nézzétek Isten alázatát!” Nézzük.

Itt minden egybeér: Esztergom, Makó. De főleg a Föld és az Ég.

Forrás és fotó: Ferencesek.hu

Magyar Kurír