Krisztus nélkül semminek sincs értelme – Beszélgetés a Stephanus-díjas Puskás Attilával

– Egy Tolna vármegyei kis faluban, Döbröközön született. Kérem, meséljen kicsit a gyermekkoráról! Vallásosak voltak-e a szülei, vannak-e testvérei?

– Hárman vagyunk testvérek. Lajos bátyám hat évvel idősebb nálam, állandó diakónus, és van egy ikertestvér húgom, Marika. Vallásos, a katolikus hitét gyakorló családba születtem. Otthonunkban több nemzedék élt együtt. Döbrököz gyönyörű vidéken fekszik, dimbes-dombos kis falu. Nagyon szerettem ott élni, és mind a mai napig szívesen járok vissza. Hagyományos, élettel teli vallásosság jellemezte az ottani közösséget. Nem kiüresedett formákban élték meg a hitüket, a kereszténység átjárta az életüket. Nagyon sokat tanultam ebből, egész eddigi életemet végigkísérte ez a gyermekkori tapasztalatom. Meghatározó volt számomra plébánosunk, Barnai Gyula atya karaktere. Mivel korán elkezdtem ministrálni, mondhatom, hogy mellette nőttem fel. Nemcsak a szentmiséken szolgáltam, hanem vele mentem a betegekhez, haldoklókhoz, és rengeteg kirándulást is szervezett nekünk. Nagyon karakán, az igazság mellett kiálló atya volt, akit az ötvenes-hatvanas években sok hátrány ért emiatt. Egy időre kitiltották Tolna megyéből, mert foglalkozott a fiatalokkal, titokban elvitte őket nyári táborba, a Mecsekbe. Amikor aztán később hozzánk került plébánosnak, felvirágoztatta a közösségi életet.

– Gyermek- és ifjúkora a Kádár-korszakra, az úgynevezett puha diktatúra időszakára esett. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– Noha gyermekkorom idején már enyhült a diktatúra, azért a saját életünkben is megtapasztaltuk a vallásüldözés jeleit. A rendszer emberei, hívei megpróbálták lebeszélni a szülőket arról, hogy beírassák a gyereküket az iskolai hittanra. Volt olyan tanárunk, aki fölállított bennünket az órán, és számonkérte, hogy miért ministrálunk, miért járunk hittanra. A feltámadási körmeneten a párttagok figyelték, kik vesznek részt az eseményen.

A hivatásom szempontjából ez nagyon fontos tapasztalat volt: nyíltan megvallottuk a hitünket akkor is, ha ezért szenvedni kellett.

Barnai Gyula atya élen járt ebben. Egy másik, szintén nagyon fontos mozzanat a hivatásom útján egy nagycsütörtöki szertartás volt, azon belül is a lábmosás rítusa. Mi, ministránsok voltunk az apostolok, Barnai Gyula atya pedig, Jézust megjelenítve, megmosta a lábunkat. Ez rendkívüli módon megérintett engem, és már akkor megszületett bennem a vágy: egészen Jézushoz akarok tartozni. Ez lesz a küldetésem, az életfeladatom:

lehajolni az emberekhez, alázattal végezni a szolgálatot.

A harmadik meghatározó élményem pedig ahhoz kapcsolódik, hogy a szentmiséken felolvastam a szentírási szakaszokat. Különösen szerettem Szent Pálnak a Timóteushoz írt két levelét, melyekben atyai szeretettel szól lélekben kedves fiához, bátorítja, biztatja, hogy tartson ki a hitben. Amikor később diakónussá szenteltek, a Timóteushoz írt levélből választottam jelmondatot: „Isten nem a félénkség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” (2Tim 1,8).

– Mikor érlelődött meg Önben végleg, hogy igent mond az Úr hívására, és pap lesz?

– A gimnáziumi éveimben, 1979 és 1883 között. Dombóvárra jártam gimnáziumba. Kiváló tanáraim voltak, de a kommunista ideológia rányomta a bélyegét erre az időszakra is. Megfigyeltem, hogy az osztálytársaim többsége nem jár templomba, ám ott él a szívükben az Isten utáni vágy. Beszéltem nekik Krisztusról, és úgy éreztem, közelebb tudom vezetni őket Istenhez. Ez megerősített abban, hogy igen, úgy látszik, kaptam erre valamiféle külön elhívást, karizmát. Örömömet leltem ebben. A nyakamban viseltem egy taizéi keresztet, amit a bátyámtól kaptam ajándékba. Óriási botrány kerekedett ebből, ki akartak rúgni az iskolából, az osztályfőnököm és az igazgató is. Ez is jó alkalom volt arra, hogy beszélhessek a társaimnak Taizéről, Jézusról, a hitről. Végül a ruhám alatt hordtam a keresztet. Mire eljutottam az érettségiig, már egyértelmű volt, hogy a papi hivatás lesz az életutam.

Akkoriban olvastam Viktor Frankl egyik könyvét, aminek központi témája az élet értelme volt. Ő zsidóként megjárta, megszenvedte, de túlélte a koncentrációs tábort, és később a logoterápia atyja lett. Nagyon megfogott a története. Leírja, hogy egy alkalommal sorba állították őket egy SS-tiszt előtt. Akiket jobbra küldött, azokat elhurcolták a krematóriumba, akiket balra, azok életben maradtak. Ekkor fogalmazódott meg benne az axióma: ha az emberi életnek van értelme, az nem múlhat azon, hogy az a tiszt milyen hangulatban van, hogyan dönt, jobbra vagy balra küld-e engem.

Ha az életnek van értelme, akkor annak feltétlenül és minden helyzetben érvényes értelemnek kell lennie. Megérlelődött bennem a belátás: számomra, sőt mindenki számára, ez az értelem Krisztus.

Nélküle nincs értelme az életnek, a halálnak, a szenvedésnek, semminek sincs értelme. Úgy éreztem, ezt másokkal is közölnöm kell, tovább kell adnom.

– A Szent István Társulat ünnepi könyvhetére jelent meg az Egyedül a szeretet című könyve, amely a 20. század egyik legnagyobb katolikus gondolkodójának, a svájci jezsuita Hans Urs von Balthasarnak az életművével foglalkozik. Egy korábbi munkájának jelentős átdolgozásával született meg ez a kötet, tulajdonképpen nagymonográfia. Mi az, ami ennyire megragadta Önt Balthasar teológiájában?

– Hans Urs von Balthasarról Pápai Lajos püspök atyától hallottam először, ő volt a spirituálisunk a központi szemináriumban. Jóval később, amikor 2000-ben elkezdtem dogmatikát tanítani, kerestem azt a nagy teológust, akinek a szemléletmódját követve, azzal azonosulva jól tudnék tanítani. Korábban egy másik jeles jezsuitától, a német Karl Rahnertől indultam el. Legkedvesebb tanáraim, a dogmatika tanszék vezetője, Fila Béla és Nyíri Tamás is Rahner-követők voltak. Rahnertől érkeztem meg Balthasarhoz. Ami a legjobban megfogott benne, az a szintézis, ami az életművében föltárul. Ez legegyértelműbben a nagy trilógiájában (teológiai esztétika, teológiai dramatika, teológiai logika) jelenik meg. Balthasar az isteni szépségre, az isteni jóságra és az isteni igazságra fűzte fel egész teológiáját. A legelragadóbb benne az, ahogyan újra elsajátítja a tradíció, a teológiai hagyomány kincseit, és elérhetővé teszi azokat a mai ember számára, feltárva kincsestárát. Nagy monográfiákat írt patrisztikus szerzőkről, Szent Irenaeusról, Hitvalló Szent Maximoszról, Szent Ágostonról, Nüsszai Szent Gergelyről. A szintén jezsuita Henri de Lubac volt ebben a mestere. Amikor Balthasar műveit olvassa az ember, akkor eléri ez a hihetetlenül nagy teológiai áramlás. Ez megtermékenyíti a gondolkodást, segít bennünket abban, hogy megfelelő módon tudjunk viszonyulni mindahhoz, ami ma zajlik a világban.

Segít, hogy az élő tradícióban benne állva kritikusan viszonyuljunk a kortárs kultúrához, de azzal az érzékenységgel is, hogy meglássuk, ami ebben a világban jó, ami a Szentlélektől jön, ami Krisztustól, a Logosztól érkezik, elhintve az igazság magvait a kultúrákban, a filozófiákban, akár a vallásokban is.

Balthasar ugyanakkor arra is alkalmassá tesz minket, hogy távolságot tudjunk tartani, és felmutassuk a keresztény sajátosságot, azt a teljességet, ami csak Krisztusnál és benne van. Balthasar mester ebben, az életműve vezérfonal.

– Eszembe jut a 2022-ben elhunyt Szabó Ferenc jezsuita költő, teológus, aki rövid esszéket írt Balthasarról, Rahnerről, Lubacról. Nála ismertem fel, hogy a teológia és a dogmatika egyáltalán nem elvont tudományok, hanem az élet mindennapi kérdéseire keresik a választ – miért születtünk, honnan jövünk, miért élünk, mi a küldetésünk –, a középpontba állítva Jézus Krisztust.

– Valóban, a dogmatika az emberi élet legnagyobb, legalapvetőbb, leglényegesebb kérdéseire kínál válaszokat a hit világosságánál, és segíti a keresésben azokat, akik az élet értelmét szeretnék megragadni.

Az adja a teológia művelésének lényegét, hogy legyen bátorságunk feltenni ezeket a nagy kérdéseket, és merjünk előállni azzal az igénnyel, hogy ezekre a kérdésekre vannak olyan biztos és végső válaszok, amelyek mindenki számára felkínálják az emberi élet nagyszerű hivatását.

A teológia hozzásegít minket ahhoz, hogy ráébredjünk: az élet misztérium, amely egy még nagyobb misztériumra, Istenre utal, és Krisztusban tárul fel. Pascal gyönyörűen fogalmaz, s gondolatát aztán Ferenc pápa is felidézi a nagy francia filozófus születésének 400. évfordulójára írt apostoli levelében: „Jézus Krisztus nélkül sem azt nem tudjuk, ki az Isten és kik vagyunk mi magunk, sem azt nem tudjuk, hogy mi az életünk és mi a halálunk.” Krisztus a középpont, az ő világosságánál vesszük észre, hogy mik a zsákutcák a mai életben, hol futnak bele az emberi ideológiák a kiúttalanságba, melyek a nagy intellektuális kísértések, és hogyan lehet elkerülni azokat.

– Az új pápánk, XIV. Leó Ágoston-rendi szerzetes. Mennyire határozhatja meg ez a teológiáját? Szent Ágostonnál központi kérdés a kegyelem fogalma. A Vallomások ezerhatszáz év elteltével is alapmű, csakúgy, mint az Isten városáról című négykötetes, monumentális monográfiája. A Vallomások elején ezt írja: „Magadnak teremtettél minket, Urunk, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned.”

– XIV. Leó csupán néhány hete megkezdett péteri szolgálatában már eddig is megnyilvánult Ágoston hatása, s nagyon tudatosan a címerébe is belefoglalta az ágostoni teológiát jelképező szívet a nyíllal. Ez előrevetíti, hogy az ágostoni gondolkodásmód stabil kiindulópont és alap lesz számára. Szent Ágostonra úgy tekintek, mint a szeretet nagy teológusára. Említette az Isten városáról című munkáját. Ebben az egész történelmet a következő látószögből közelíti meg: két szeretet küzdelme zajlik a világban. Az egyik: mindenekfölött szeretni Istent, és Istenért helyesen szeretni önmagamat és a másik embert. Ez a szeretet helyes rendje. Ha ez felborul, és önmagamat szeretem mindenekfölött, az oda vezet, hogy meg fogom vetni a másikat, és torz módon fogom szeretni önmagamat. Ez a rendezetlen, torz szeretet, az önmagába visszaforduló, magába bonyolódó ember önző szeretete. Az emberiség történelmében kezdetektől fogva ez a kétféle szeretet küzd egymással.

Szent Ágoston mondja: „Életemnek a súlyát a szeretet adja meg.”

Bárhová menjek is, mindig valamiféle szeretet vezet. Ha a torz szeretetben élek, akkor bennem és a kapcsolatrendszeremben is minden eltorzul: a javakhoz, az érzéki örömökhöz, a hatalomhoz való viszonyulásom mind kisiklanak, rendezetlenné válnak, és ennek megvannak a társadalmi vetületei. Vagy ez valósul meg, vagy pedig a Krisztusban megjelent, feltétlen isteni szeretetre adom meg a válaszomat – a viszontszeretetet –, és megtanulok Istennel együtt szeretni. Ekkor rendezetté válik a belső világom, a szívem, a kapcsolatrendszerem, az egyházi életem, hiszen Krisztus áll a középpontban. Ez a szeretet pedig kisugárzik a környezetemre, a társadalomra, az egész világra. Megszületik a béke is, ha nem a torz szeretet vezet bennünket. Ha XIV. Leó ebben a perspektívában akarja végezni péteri szolgálatát, akkor a legmegfelelőbb válaszokat fogja megtalálni a háború és béke kérdésében, s azzal kapcsolatban is, hogy miként lehet ennek a bölcs szeretetnek az erejével, ennek jegyében közvetíteni az emberek között, akár politikai szinten is, és hogyan tudja az egység szolgálatát végezni az Egyházon belül.

– Itt mire gondol?

– Az Egyházon belül is sok helyen tapasztalható a polarizálódás. Nem a pluralitás, a sokféleség a gond. A pápának az is feladata, hogy a törvényes különbségek őre legyen. A baj ott kezdődik, amikor a pluralitás széttartóvá válik, és rossz értelemben vett pluralizmus alakul ki, vagyis szétforgácsolódik az egység. XIV. Leó már az első beszédében is jelezte: az egységet akarja szolgálni. A Szent Ágostontól vett jelmondata is erre utal: „Őbenne, az Egyben egyek.” Ez nagyon fontos programja a Szentatyának, és biztos vagyok benne, hogy a Szent Ágoston-i teológia segíteni fogja ebben. A szentháromságos teológia is innen fakad: az Atya öröktől fogva szereti a Fiút, a Fiú öröktől fogva viszontszereti az Atyát, és kettejük egymás felé áramló, örök és boldogító szeretetkapcsolata maga a Szentlélek. Ha ez a Lélek, a szeretet Lelke kiárad ránk, s ha folyamatosan árad az Egyházban, és bevon bennünket ebbe a szeretetbe, akkor válik minden rendezetté, és születik meg bennünk és közöttünk a béke.

– Május 14-én ünnepelte a 60. születésnapját, a Szent István Társulat ünnepi könyvhetén pedig Ön vehette át a Stephanus-díjat, amihez gratulálunk. Ez a két ünnepi esemény alkalmat adhat az eddigi életútjára való visszatekintésre, egyfajta számvetésre is. Milyen érzések vannak most Önben? 

– Nagy hálát érzek, és az a gondolat visszhangzik bennem ezekben a napokban, amit Ágostonnál olvashatunk a De Trinitate (A Szentháromságról) című munkájának végén: hálát ad Istennek azért, ha az Isten ajándékaiból adhatott azoknak a testvéreinek, akik szintén az Isten ajándékai.

A tieidből a tieidnek. A te ajándékaidból ajándékozni azoknak, akik szintén a tieid, és akiket rám bíztál.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 1-jei számában jelent meg.