Az evangéliumi esztétika felé – Beszélgetés Kuklay Antallal Pilinszky Jánosról

– Hogyan ismerkedett meg Pilinszky János munkásságával? 

– Amikor a hatvanas-hetvenes években Sárospatakon könyvtároskodtam, rendszeresen olvastam az Új Embert, és benne Pilinszky János cikkeit. Elmentem a nagykönyvtárba, kikértem a korai verseit, és elolvastam őket. Idegenek voltak tőlem, de később megbarátkoztam velük.

Egyértelmű volt számomra, hogy Pilinszky egészen különleges tehetség, és egyre jobban elmélyültem a munkásságában.

– Mikor találkozott Pilinszkyvel személyesen?

– A hetvenes években egy sárospataki tanár, Dobai Béla havonta összejöveteleket rendezett a könyvtárban Látókör címmel. Az élet legkülönbözőbb területein működő, közismert embereket hívott meg, így Pilinszky Jánost is. Segítettem Dobai Bélának a szervezésben, megszereztem Pilinszky elérhetőségét. Részt vettem a rendezvényen, este pedig a nagykönyvtárban személyesen találkoztam vele. Elmondtam neki, hogy itt dolgozom Sárospatakon. Érdeklődött a pataki templom ásatásairól, így megbeszéltük, hogy másnap fölkeresem, és megmutatom, milyen munkálatok zajlanak. Utána együtt ebédeltünk egy vendéglőben. Megkérdeztem tőle, hogy jelenleg min dolgozik.

Azt válaszolta, mostanában olyan területekre jutott, ahová valószínűleg kevesen tudják majd követni. Egészen új utak ezek.

Többet nem mondott erről, de a felfedezők öntudatával beszélt. Nekem Kolumbusz, Bólyai, Gauss és Lobacsevszkij jutott eszembe. Kíváncsi voltam, hogy az irodalom milyen akadályairól beszélhetett. Hozzám került két írása, amit Pilinszky Antonio Molteni barátomnak adott oda. Ő a milánói egyetem német–francia szakos hallgatója volt, de néhány évnyi debreceni nyári egyetem után harmadik szaknak felvette a magyar nyelvet, és egyéves magyarországi ösztöndíjat kapott. Tanácsomra Pilinszkyről írta a szakdolgozatát.

A két vers, ami hozzá került, a Kráter című, akkor még kiadatlan kötetben szerepelt. Biztosan ezekről a versekről beszélt Pilinszky, gondoltam, amikor a kezembe vettem a gépelt lapokat, de csalódottan tettem le őket, mert nem nagy feszültségű és lendületű költemények voltak, mint az Apokrif. Száraznak, helyenként modorosnak, sőt erőltetettnek, hevenyészettnek éreztem őket. Hiányzott belőlük a korábbi költemények feszessége, gondolati mélysége, érzelmi intenzitása, nyelvi szépsége.

Csak később fedeztem fel, hogy Pilinszky útja töretlen volt. A homéroszi esztétikától eljutott az evangéliumi esztétikáig. Ezért volt a hallgatás és a csönd.

A konkrét költői képeket elrejtette egy teljesen lecsupaszított szöveg mögé, és az olvasónak kellett megfejtenie ezeket. Ez volt a késői verseinek formai újítása, amiről úgy gondolta, nem fogják tudni követni, és ebben igaza is volt, mert a mai napig nem értékelik ezt a korszakát. 

– Mi inspirálhatta Pilinszkyt abban, hogy szinte tökélyre fejlessze a költészetében ezt az elrejtettséget? 

– Ez érdekes kérdés. Többen is figyelmeztették: ha ilyen szűkszavú, akkor elveszítheti a költői lendületét, ihletét. A kitörő láva forróságával írta a verseit, ezek kerültek bele a Kráter című kötetébe. Weöres Sándor rögtön látta, hogy ez valamiféle kísérlet, mert azt mondta Károlyi Amynak: most láttam Jancsit először papucsban. A kísérletezés jegyében folytatta a munkát, és még sűrítettebben fejezte ki magát, a verset megfosztotta mindenféle külső dísztől, csak a belső költői képek voltak fontosak számára, és ezeken keresztül egy üzenet, ami Dosztojevszkij, Simon Weil gondolatait tartalmazta. Vallomások voltak ezek Istenről és az emberről.

Pilinszky nem változott meg, csak a művészből misztikus lett.

– Milyen gondolatokról van szó Dosztojevszkijnél és Simone Weilnél?

– Elsősorban a szeretetről. Az ókori klasszikusok, így a görögök eszményképe a harmónia, az evangéliumi esztétikának pedig a jézusi pillantás, a szeretet. Pilinszky ebben látta a mintaképének Dosztojevszkijt meg Simon Weilt, és Keresztes Szent Jánost, az evangélium tükrében.

– Pilinszky egyszer egy kérdésre válaszolva azt mondta: hívő, legalábbis igyekszik az lenni. A hit ezek szerint egy egész életen át tartó küzdelem? Soha nem mondhatom magamról, hogy készen vagyok, már nincsenek kétségeim, kérdéseim?

– Embere válogatja. Aki igazán a mélyére tekint a hitnek, az látja ezt. Pilinszky életét végigkísérte a vágyódás Isten után, a benne való megnyugvás után.

Akit megragadott az isteneszme, az egy dráma középpontjába kerül: minél közelebb jut Istenhez, annál nagyobbnak érzi a távolságot. Ez végigvonul a szentek életén.

Példák erre Teréz anya levelei, melyekből kiderül, hogy milyen magányos volt, mert vágyakozott a Jézussal való tökéletes egységre, de messze érezte magát ettől, és ezért szenvedett. Pilinszky is ebben a feszültségben élt. A Kráter című verse foglalja ezt össze. 

– Ez igazából egy filmforgatókönyv.

– Igen. A nő Istent jelképezi, mert a modern „szenvedő misztikus” számára az Isten nőnemű, de a kapcsolat lehetetlen vele. Az ember a férfi, aki megpróbál egy gyönyörű szép nőt meghódítani. „Találkoztunk. Találkozunk. / Egy trafikban. Egy árverésen.” A férfinak nincs cigarettája, belép a trafikba. Meglát egy nőt, aki a pultnál áll. „Keresgéltél valamit. Elmozdítasz / valamit.” Megmozdul benne a józan ész vészcsengője: vigyázz, nem neked való. Már késő. „Menekülnék. Maradok.” Kiszolgálják a nőt és őt is. A férfi rágyújt, hátha sikerül, a nő nem vesz róla tudomást, elmegy. „Távozol.” Az új szín egy kettős megálló járdaszigete. A nő leszáll a következő villamosról, és felszáll egy másikra. A férfi észreveszi, ő is felszáll, majd leszáll a nő után. Cigarettára gyújt, kivárja, merre indul a nő, aztán a nyomába ered. „Lépkedel. Lépkedek. / Egyhelyben járunk; mint a gyilkos / a járásodban gázolok.” A férfi tudja, hogy belegázolt a másik magánéletének szférájába, de nem törődik vele, meg kell hódítania. A nő észreveszi, hogy követik, megpróbálja lerázni a tolakodó alakot. Megáll egy kirakat előtt, a férfi is megáll. „Madárcsicsergés ahogyan / szememre veted születésem.” 

A nő befordul egy mellékutcába, nem veszi észre, hogy zsákutca. Majd „egy útszakasz holtágában” kénytelen megfordulni, és szembe találja magát az üldözőjével. A férfi megbabonázva nézi őt, a gyémántos nyaklánccal ékesített hófehér kebleit, és zavartan motyog néhány ügyetlen, kapcsolatkereső szót. „a motyogásom / gurulni kezd, legördül óriás / tagjaidról / és ama diadalmas / és vakító valamiről, / ami már nem te vagy.” A nő fehér keblei hófödte hegyóriásokká válnak, közöttük a lenyugvó nappal. A hegyek istennőjének indulatos szemvillanására az egyik csúcs meghasad, és feltárja a bensejében rejlő hófehér márványkrátert. A kráterbe tekintő halandó ember pillantása kavicsként gördül alá, majd pattogva gurul a végtelenségig. „Úgy érint elutasításod, / ez a parázna, kőbeírott suhintás, / hogy tekintetem – két kavics – / azóta is csak gurul és gurul / egy hófehér kráterben. Két szemem, / két szemem pattog: az üdvösségem.” 

A keresztény misztikusok lelki sötétségnek nevezik azt a gyötrelmes állapotot, amikor a teremtmény rádöbben Isten nagyságára és a maga semmiségére, az ő szentségére és a saját bűnös voltára, s úgy érzi, méltatlan az üdvösségre, születésétől fogva mindvégig bűnben élt, nincs mit felmutatnia: kárhozatot érdemel, és el is fog kárhozni. Ebben a vigasztalan nyomorúságban minden hiúsága, önhittsége, képzelt dicsősége megsemmisül, de a lelki szenvedésben megtisztulva méltóvá válik a végtelen isteni szeretet befogadására.

– A lélek sötét éjszakája csak a misztikusok élménye? 

– Nem. Minél közelebb jut az ember a tökéletességhez a tudásban, az alkotásban, a művészetben, a szeretetben vagy a közjó szolgálatában, annál távolabb látja magát a céltól, annál jobban érzi, mennyire elmaradt a megvalósult mű a belső élménytől, az eredmény a szándéktól. A küzdelem jutalma csak a nagy hal partra vont csontváza és Arany János Nessus-inge. Ezért hallgatott el Shakespeare, és ezért hallgattak el mások is a pályájuk csúcsán. Innen ered minden igazi alkotói pálya beépített tragikuma.

És a beteljesedés, amikor az alázatban és az egyszerűségben, „a töredék foglalatában” megszületik a teljesség, „az Atyaisten ígérete”.

Ezért lett a Kráter cíkluscím és egyben a Pilinszky életművét összegző kötet címe. Ezért mondta unokaöccsének, Kovács Péternek a kézirat elkészülte után: „Több verset már nem írok.” A költő azonban továbbra is dolgozott benne, és prózai önéletrajzokat írt, novella formájában. Egységben van tehát a pályája, amit csak a második szívinfarktus szakított ketté, de igazából csak fizikai értelemben, mert az életműve tökéletesen befejezett lett. Ez a magyarázata az elhallgatásának, és annak is, hogy az utolsó korszakában írt verseivel nem foglalkozik az irodalomtörténet. Mert

a klasszikus homéroszi költőből misztikus költő lett. 

– Pilinszky egy helyütt azt írta, hogy hamarosan a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája. Ám a világban rengeteg a rossz, amit az alkotó sajnos nem hagyhat figyelmen kívül. 

– Pilinszky hitt abban, hogy az emberekben élő szeretetvágy idővel erősebb lesz az erőszaknál. Az Egyenes labirintusban írja: „Milyen lesz az a visszaröpülés, / amiről csak hasonlatok beszélnek, / olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, / fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég, / végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, / visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe? – nem tudom, / és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, / e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.” Ez volt az ő hitvallása a szeretetről.

– És az irgalom? 

– A szeretet egyenlő az irgalommal.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 22-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.