Külön kegyelem, hogy Márton Áron szentelt pappá – Interjú a Stephanus-díjas Marton Józseffel

– Papi hivatásom ébresztését a vallásos családunk jelentette. Az első elemi négy osztályban egy római katolikus tanító néni tanított, akiről akkor nem tudtam, hogy vallásos, de ő nem tiltotta a templomba járást. Ötödik osztályos koromtól kezdve szembesültem az ateista propagandával. Iskolánkban volt két tanügyi, akik nem annyira a szaktantárgyukkal foglalkoztak, hanem elsősorban a hittanra és templomba járásunkkal. Hamar rájöttem arra, főleg a kollektivizálás után, hogy az úgynevezett demokratikus rendszer hazugságra épül. Ilyen körülmények között született meg a papi hivatásom, sőt a templomba és hittanra járásaimért elviselt igazságtalan büntetések miatt erősödött, és végül meg tudtam hozni azt a döntést, hogy a teológiára jöjjek.

A tanévnyitón és a sátoros ünnepeken részt vettünk a székesegyházban Márton Áron püspök szentmiséjén, élvezhettük a tartalmas és lélekemelő homíliáit. A kisebb rendek feladását és a diakónusszentelést a papnevelde kápolnájában végezte. Ezen alkalmakkor elmondott szentbeszédei bátorítók és lelkesítők voltak, ma is a fülemben csengenek. Számomra külön kegyelem volt, hogy ő szentelt pappá 1975. június 22-én, mindig büszkén emlegetem.

– Budapesten az év elején egy igen jelentős kitüntetést, a Stephanus-díjat vetted át. Hogy kerültél ennek a jeles díjnak a fókuszába?

– Márton Áron írásos hagyatékával foglalkoztam éveken, évtizedeken keresztül. Ezekből összeállított könyvek nagyobb része Erdő Péter bíboros úr kezébe is eljutott. Hasonlóképpen a háromkötetes Kronológia, ami unikum a mi területeinken. Általában nemzetek, intézmények kronológiáját szokták megírni, itt viszont egy személynek a kronológiájáról van szó, aki meghatározó egyéniség volt Erdély mindennapi életben a 20. században. Merem állítani, hogy nem sokaknak fogják megírni így a kronológiáját. A modern világban a technika ezt már nem teszi lehetővé. Márton Áron korában mindent leírtak, minden hivatalos irat másodpéldányát megőrizték, természetesen az eredetit is. Az volt a szerencsém, hogy a gyulafehérvári érseki levéltár archívumában az eredeti kéziratos szövegeket tudtam áttanulmányozni. Kutatásaim során kettős célt tűztem ki: egyrészt gyűjtöttem a Márton Áron hagyatéka című sorozathoz a kiadandó írásokat, másrészt ezzel párhuzamosan a kronológiához szükséges adatokat. A kiadványaimat megküldtem az OSZK-nak és néhány budapesti barátomnak, valamint a Szent István Társulat elnökségének is.

Feltételezem, hogy a Márton Áron-kutatásomat értékelték, s elsősorban ez járulhatott hozzá ahhoz, hogy a januári kuratóriumi gyűlésen a Stephanus Alapítvány és a Szent István Társulat elnöksége nekem ítélte a teológiai díjat. Számomra ez igen nagy megtiszteltetés, mert eddig erdélyi emberek közül csak Jakubinyi György érsek úr kapta meg, méltán. (...) Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy engem is érdemesítettek erre a kulturális díjra. Úgy hiszem, hogy az egyháztörténelmi kutatásaimat és teológiai munkámat méltatták, és ez mindenképpen megtiszteltetés is számomra. A díjátadáskor kifejtettem azt is, hogy nem csak nekem szól a Stephanus-díj. Szól elsősorban azoknak a tanároknak, akik oktattak és neveltek, azoknak a gyulafehérvári püspököknek, akik megbíztak bennem – Márton Árontól kezdve a jelenlegi érsekig –, és elfogadták az én gyengeségemet, néha még felkészületlenségemet is, mert autodidakta módon fejlődtem tanárrá. (...) A díjátadáskor hangsúlyoztam, hogy a díj azoknak a teológus hallgatóknak szól ötven évre visszamenően, akik tanítványaim voltak, akik érdeklődtek a tantárgyaim iránt, akik szinte ösztönöztek, hogy tanuljak, képezzem magam, hogy felkészülten álljak eléjük. A díj, az elismerés tehát sokaknak szól. (...)

– Említetted, hogy nagyon sok olyan mondanivalója van Márton Áronnak, ami ma is ugyanúgy érvényes politikusnak, papnak, akár a társadalomnak, mint megírása korában. Hogy érzed most, sokan hivatkoznak arra, hogy megbolondult a világ, itt az erdélyi egyházi közegünkben mik volnának azok a dolgok, amelyek érvényesek, amiket még most is jó volna, ha megszívlelnénk?

– Márton Áron erdélyi ember volt. Nagyon szerette a hazáját, ragaszkodott hozzá. Nem sokat volt külföldön. Ha végigkísérjük a főpapi útját, megállapíthatjuk, hogy fő feladatának a püspöki szolgálat végzését tekintette elkötelezett módon. Sugallja:

ha van hivatásunk, valamilyen foglalkozásunk, bármi legyen is az, azt elkötelezett módon végezzük, áldozatot is vállalva, a kényelmet kizárva! És másokra figyelve.

Mondjak el egy konkrét esetet. 1945-ben, amikor Petru Groza miniszterelnök Gyulafehérvárra látogatott, a látogatási időpontban Márton Áron püspöknek be volt programozva a Zsil-völgyi bérmaútja. Ő a bérmálás szentségének kiszolgáltatását választotta, Petru Groza városi fogadtatására maga helyett elküldte Sándor Imre helynökét. Nem arra törekedett, hogy az állam fő emberével találkozzon. Groza megérkezte előtt felszállt a vonatra, és lelkipásztori munkájának végzésére indult. Itt jegyzem meg, hogy a püspök a bérmálások helyszínére (1942-től) egészen 1968-ig vonattal és autóbusszal érkezett. A főesperesi kerületekben gondoskodtak a továbbszállításáról. Leginkább szekérrel (és természetesen díszkísérettel) vitték egyik helységből a másikba. De az is előfordult, a ló hátára ült fel, hogy lássák. Sokat emlegetik az 1949-es csíksomlyói bevonulását. Gyimes felől érkezett kocsival, Csíkszépvízen ült fel egy deres ló hátára, hogy a zarándokok láthassák.

A kényelmetlen bérmálási utak nehézségeit vállalta. Az előbb említett Zsil-völgyi bérmálásról vonattal jött vissza. Piskin, a vonatátszállásnál felbérelt kommunisták kövekkel megdobálták az ablakot, ahol ült. Ezeket is át kellett élnie. Ha akkor Gyulafehérváron marad, sütkérezhetett volna Petru Groza ,,fényében”, de neki a lelkipásztori munka fontosabb volt. Amikor szintén ’45-ben autóbusszal szándékozott Kolozsvárra menni, a jegyirodában előre nem adtak jegyet (másoknak sem), s miután a többi utassal együtt felült a buszra, őt kivételesen lelökték. Márton Áron az ilyenfajta megaláztatásokat, nehézségeket is tudta vállalni a nemes ügyért.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható. 

Forrás: Romkat.ro 

Fotó: Cziple Hanna Gerda; Kováts Álmos-Botond/SIS

Magyar Kurír