Különböző irányzatok párhuzamos jelenléte – Kiállítás a Nemzeti Galériában

A kép címe: Langyos víz. Hihetetlen pontossággal ábrázolja a festő azokat az időket, amikor még a vasfüggöny mögött éltünk. Ha jól megfigyeljük, sok minden leolvasható a képen szereplő emberekről. A festmény monokróm, fekete-fehér, nincsenek benne hangsúlyok, a tónusok között nincs nagy különbség, bágyadt szürkeség hatja át a művet. Egy véletlenszerű pillanatfelvétel, még csak nem is tervezett emlékkép, akkor sem, ha a szereplők többsége belenéz a kamerába, sőt mosolyog a fotósra. (Már régen rájöttek arra, hogy a fényképezőgép lencséje gyakran mosolygásra késztet, akkor is, ha ez nem indokolt. Az embereknek ugyanis fontos, hogy majd jól nézzenek ki a képen.)

A fotószerű festményt látva egyszerűen muszáj párhuzamot vonni a kis méretű képen látható jelenet és az akkori életlehetőségek, a regnáló politikai rendszer között. Nemcsak „langyos volt a víz” idehaza, hanem álló is, hiszen az akkori viszonyoknak köszönhetően kimaradtunk az európai vérkeringésből. Az 1970-es években úgynevezett puha diktatúra volt hazánkban, legalábbis a többi szocialista országhoz képest. A hétköznapi élet is szűk korlátok közé szorult. Mindennek remek kifejezője Méhes képe, később egész sorozatot szentelt a témának. A hetvenes években több változatban is megfestette a hajdúszoboszlói gyógyfürdőben fürdőző embereket, fotorealisztikus stílusban. „Emlékművet állítok az élet egy pillanatának” – jegyezte meg alkotásáról Méhes László.

Mostanában többször is megfordultunk a budavári Magyar Nemzeti Galériában, megújult kiállításon jártunk a múlt héten, ahogyan most is. „Az 1945 utáni magyar művészet története egymáshoz kapcsolódó generációk, művészcsoportok és egyéni utat kereső alkotók munkásságának láncolatából áll. Érvényesülésükben nagy szerepet játszottak az állami intézmények, a kisebb galériák, illetve azok a kiállítások, amelyeken a művészek elveiket kinyilatkoztatták.

A tárlat három szempontot igyekszik egymás mellé állítani: az egyik a különböző irányzatok párhuzamos jelenléte, a másik a kiállításnak mint meghatározó eseménynek a történeti folyamatba való beemelése, a harmadik pedig a magyar művészet európai tendenciákhoz való viszonyíthatóságának bemutatása mértékadó műveken keresztül. (…) A Magyar Nemzeti Galéria alapítása óta gyűjti a kortárs műveket, de a szerzeményezés sokáig az állami kultúrpolitika értékrendjét tükrözte. A minisztériumi vásárlások helyett az 1980-as évektől a Jelenkori Gyűjtemény munkatársai egyre inkább befolyásolhatták a gyűjtemény alakulását. A ma több mint tizenegyezer darabot számláló, az 1945 utáni magyar művészettel foglalkozó részleg az elmúlt csaknem hetven év művészetének legszélesebb körű műtárgyállományát birtokolja” – olvashatjuk a kiállításon.

De lépjünk be a terembe, s egy hatalmas U alakot leírva járjuk végig a harmadik emeleten ezt a nagyszabású állandó kiállítást! Kezdésként Maurer Dóra színkombinációit nézhetjük meg; nemigen szólnak semmiről, de kétségtelenül dekoratív absztrakciók. 

Vajda Júlia festménye az Elvégeztetett címet viseli; különös megfogalmazása Krisztus halálának. Itt nincs feltámadás, a mű a reménytelenséget fejezi ki. A kép 1946-ban készült, közvetlenül a második világháború után, ez megmagyarázhatja a negatív érzéseket. A művésznő férje, Vajda Lajos szintén festő volt, családtagjai a vészkorszak idején mindannyian odavesztek, özvegye, Júlia bujkált, így maradt életben, ezért nem csoda, hogy híján volt az optimizmusnak.

Hasonló Korniss Dezső Tücsöktánc I–X. című képsorozata is, amely 1949 körül készült. A sárga-fekete képeken groteszk, bogárszerű lények mozognak, talán éppen táncolnak. Rá is elementáris hatással volt a háború, akárcsak Vajda Júliára. A homogén színekkel festett formák szigorú rendje félelmetes látomás képét tárja elénk: a háborúban önmagát elpusztító civilizáció utáni korszakot, az ember utáni világot. (Erősen hasonló ez a vízió ahhoz, amiről egykori matematikatanárunk, Kertész Antal, alias Csízió beszélt a Kisképzőben az 1970-es évek elején, amikor azt jósolta: „Atomtámadás után a pókok és skorpiók uralma következik, rájuk ugyanis nem hat a radioaktív sugárzás. Majd megalapítják a művészeti gimnáziumot, és kezdődik minden elölről” – hangoztatta többször is enyhe gúnnyal a hangjában.)

Az egész kiállítást áthatják a szürrealista és absztrakt tendenciák. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volnának jelen a tárlaton szürnaturalista képek. Ilyen például Csernus Tibor néhány alkotása vagy Gyémánt László és Lakner László emblematikus festményei az 1960-as évekből.

Biztosan rajtam kívül is sokan emlékeznek Gyémánt Cosmopolis című, 1964-ben készült képére. Szürke, olaszosan árkádos épületrészletek között arcok és logók tűnnek fel mintegy váratlanul. Coca-Cola-, Vat 69-, Triumph- és Ottakringer-reklám… Amerigo Tot, az Olaszországban élő, magyar származású szobrász néz ránk, mintha figyelne minket. Ne feledjük, ezek a termékek akkoriban elérhetetlenek voltak itthon, mindannyiunk számára a Nyugat igézetét jelentették. A Vat 69-re csak vágyakozni tudott az akkori ifjúság, a whisky a szabad világ egyik szimbóluma volt a hatvanas-hetvenes években. 

A kiállítás rendkívül változatos, a stílusok valóságos kavalkádja látható a falakon; ahogyan manapság is tapasztalhatjuk, mindenfajta vizuális megfogalmazás jelen van ebben a posztmodern utáni korban. De nézzük, mit is jelent közelebbről a szürrealizmus! Hamvas Béla és Kemény Katalin 1947-ben a Forradalom a művészetben című, nagy hatású könyvükben így írtak róla: „Mi a szürrealista művész alkotási metódusa? Mindenekelőtt a nappali tudat összes gátlásai alól felszabadulni és úgynevezett álomállapotban a mély tudatot kibontani. Mindazt, amit a nappali tudat tartalmaz, a szürrealista intellektuális csínynek fogja fel, egyszerűen értelmi, morális, társadalmi, szóval iskolás propagandának tekinti. A nappali tudatnak egy célja van: gyakorlatilag az »életben« tájékozódni. A szürrealista művész célja más és magasabb. A cél, mint Herbert Read mondja: az emberi lélek mélységeiből és magasságaiból tele vödörrel meríteni.”

A sokféleségből adódóan kisebb mértékben a szocialista realizmus is jelen van a kiállításon, hiszen ez is hozzátartozik az 1945 utáni korszak művészettörténetéhez. Bernáth Aurél 1952-ben festett Az ipari munkásság és a sport című, nagy méretű festményére gondolok. Az ötvenes évek erőltetett optimizmusát hirdető temperavázlat lényegében jól sikerült alkotás. Bernáth ebben a nehéz korban sem tagadta meg önmagát, nem adta alább a színvonalat. Megpróbálta túlélni a Rákosi-kor durva diktatúráját anélkül, hogy elköteleződött volna. Nem is szerették őt igazán a kultúrpolitikusok, de nem találtak fogást rajta: a korabeli ügynöki jelentések szerint csak mosolygott, ha ideológiai kérdésekről esett szó a főiskolán.

Nem úgy, mint az akkori igazgató, Bortnyik Sándor, a szintén nagyszerű művész, aki a modernizmus jeles képviselője volt már a húszas évektől. A Rákosi korban ő teljes mellszélességgel kiállt az új rendszer mellett. Stilizált figurális kompozíciói akkoriban az aktuálpolitika szolgálatában álltak. Ezt tükrözi a kiállításon látható A művészek bevonulása az Alapba című propagandafestménye is, amely erősen emlékeztet Rembrandt Éjjeli őrjárat című művére, csak kissé szatirikus formában.

De menjünk tovább! A terem közepén látható Somogyi József Szántó Kovács Jánosról készített szobra, amely nagy vihart kavart annak idején, a hatvanas években. Somogyi rendkívül népszerű ember volt, abban az időben még a Képzőművészeti Gimnázium tanára, később a Képzőművészeti Főiskola művésztanára és rektora lett. Ezzel az alkotásával kihívta maga ellen a közönséget és hivatalos fórumokat is, bár a szobor azért a helyére kerülhetett. A közönség nem értette a mű üzenetét, hiszen többen emlékeztek még Szántó Kovács Jánosra, ha máshonnan nem, hát fényképekről vagy családi elbeszélésekből Hódmezővásárhelyen. Somogyi a kiszolgáltatott parasztot ábrázolta, tipizált, és nem portrészobrot készített, ráadásul nem éppen realista stílusban alkotott, hanem a rá jellemző módon, kézzel felhordott agyagból mintázott, kissé elnagyolt, laza felfogásban. 1970-ben egyszer nekem is szerencsém volt találkozni vele a képzőgimiben. Nagy kohéziós erővel bíró ember volt.  2016-ban, a születésének századik évfordulójára rendezett emlékkiállításának megnyitójára rengetegen eljöttek a Pesti Vigadóba az egykori tanítványok közül is. A Mértékadó hasábjain is írtunk erről a tárlatról.

Valamivel odébb, a szemközti falon, fő helyen láthatjuk Kondor Béla A géprepülés géniusza című, óriási méretű festményét. Kondor kiemelkedő tehetségű növendék volt már a főiskolán is.  A mindössze negyvenegy évesen elhunyt művész életműve maradandónak bizonyult, máig meghatározó. Ezen a képén a hatalmas angyal mintha csak részese, figyelője lenne az emberiség vágyainak. A magasba emel egy repülőgépet, egy másik viszont éppen apró darabokra hull. Kezének mozdulatai bizonytalanságban tartanak bennünket arra figyelmeztetve, hogy minden esetleges. A lefelé zuhanó alak is a rémületet fejezi ki, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember alkotta szerkezetek nem tökéletesek. A kép egyszerre jeleníti meg a repülés vágyát, a zuhanás iszonyatát és a modern civilizáció törékenységét.

A korszakos kiállítást rengeteg kisplasztika, prospektus, korabeli naptár, katalógus teszi változatossá. A tárlat rendezői, kurátorai igyekeztek a lehető legsokoldalúbb módon, elfogultság nélkül, objektíven bemutatni az 1945 utáni hazai képzőművészeti életet. Remek munkát végeztek.

A kiállítóterekben az említetteken kívül is rengeteg érdekességet találhat, aki kíváncsi korunk, az utolsó nyolcvan év képzőművészeti termésére.

Utoljára nézzük meg az 1968-ban született Imre Mariann Szent Cecília című, fonal, plexi és beton felhasználásával készített különleges alkotását! A szokatlan mű a római Santa Cecilia in Trastevere templomban látható márványszobor, Stefano Maderno 16. századi szobrász alkotásának modern parafrázisa. A beton padlószobor követi a Maderno által márványba faragott alak sziluettjét: a római szobrász azt a pozíciót örökítette meg, amelyben a legenda szerint a zene védőszentjének tekintett fiatal lány mumifikálódott holttestét sírjának feltárásakor megtalálták.

Imre Mariann alkotásának testét mintegy átszövik az indákra emlékeztető organikus formák. A rideg betontestet visszaveszi a természet, eggyé válik vele. A betonsziluett indarendszeréből kiinduló és a fentről lelógó fehér szálak összekötik az e világi testet és a transzcendens világot – az utóbbi azonban láthatatlan. A szálak találkozásánál a csomózás által kirajzolódik egy átmeneti állapot a két szféra között, mintha a testet éppen elhagyó lelket látnánk, ahogyan létsíkot vált; a sziluett szinte feloldódik a térben. Az installáció a szokatlan anyaghasználat ellenére is finom hatást kelt: az alkotó a test romlandóságát, a transzcendenciát és a túlvilágra szenderülést mutatja be lírai megfogalmazásban. A művet először a Liget Galériában mutatták be 1997-ben.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.