MEGRAGASZTANI ARANNYAL – Lackfi János versével kívánunk áldott, örömteli, fényes húsvéti ünnepet!

Lackfi János

MEGRAGASZTANI ARANNYAL

Ugyan mit tudhatok a feltámadásról,
ha még sosem támadtam fel?
Csakhogy egy a bökkenő,
a feltámadáshoz meg kell halni.
Anélkül nem megy.
Meg lehet ragasztani a széttört tálat,
de csak ha eltörött.
Csak ha eltörött.
Akkor tapasztalom meg
Isten mindent újjá lényegítő
ragasztóját, amikor lenn vagyok,
nagyon mélyen,
amikor irigyeim sokan vannak,
mint a kutyák, úgy ugatnak,
amikor elharapnák a torkomat,
és rám írogatnak, azt kívánva,
bárcsak a jó édes anyám sírva
adná rám az inget.
Azt, hogy édes, nem írják,
inkább a foglalkozását tippelik meg,
de nem találják el,
igaz, nem is akarják.
Amikor tetőzik a mocskos áradás,
amikor lemerülök az örvénybe,
amikor kimegy belőlem, minden erő,
Isten akkor lát hozzá a megragasztáshoz.
Elsőnek reggeli kávém mellé
verebet ültet a közeli faágra,
mely felszabadultan csiripel,
eszembe idézve,
Isten a verebet is számontartja,
az ilyen emberforma madarat is,
mint én.
Másodjára a kétéves szomszéd fiú,
nagy tülkölésbe kezd az autójukkal,
legfőbb szenvedélye a dudálás,
én pedig kimegyek megijedni,
mert az mindennél jobban tetszik neki,
Istenem, milyen kevés kell
az önfeledt örömhöz,
hogy felejthettem el!
Harmadjára sétánk során
labda pottyan elém,
a suli kerítésénél marakodó,
tehetetlen kölkök torlódnak,
s én megváltójuk lehetek,
örömmel küldöm vissza a labdát,
belerúgom minden fájdalmamat.
Aztán áradni kezd az öröm,
zsinagógába megyek
tanítást hallani a felfuvalkodás
kovászáról, alázat kovásztalanjáról.
Rám ír bocsánatot kérve
családtagom, aki megbántott,
eltemetett érzések szakadnak fel.
Mások értem imádkoznak,
sorjáznak a virtuális ölelések.
És azon kapom magam,
hogy én, kiszáradt fa,
én, romok közt búslakodó pelikán,
én, ember, akit holnapra
elfeled a föld, ahol álltam,
hálás vagyok az ártóknak
ártalmaikért,
a bántóknak a bántalmazásért,
sebzőknek a fájdalomért,
mert amilyen bőven részesülök
Krisztus szenvedéseiben,
olyan bőven árad rám
Krisztus által a vigasztalás is.
Isten az asztalra teszi
a megragasztott tálat,
a feltámadt lelket, gyönyörködik,
szebb lett, mint újkorában.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

A vers nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5. – 12-i ünnepi számában jelent meg.